A női hajról
szerző: Bródy Sándor
Már az ókorban.
Tarantóban, egy vasárnap délután láttam a legtökéletesebb női-frizurákat. Valamennyi halászleány à la grèc volt fésülködve, a milói és medici Vénusz modora szerint, egészen úgy, mint ahogy a görög szobrok szoktak, a kik szintén viseltek némi frou-frout. A tarantói lányok némelyike nem tisztelte eléggé a hagyományt, a copfja elől és hajának lágy hajlásai nagyobbak voltak a klasszikus mértéknél, ettől eltekintve azonban, a sok-sok olasz lány mind egyféleképpen fésülködött. Sőt a hajuk színe is csaknem egy: fekete, selymes, fehér fényű. Akadt egy-egy olyan is, a melynek kék a zománca, sőt olyan is, a mely már sötétbarna, mégis vörös fénye van.
Ugye jól megnéztem őket? Meg bizony. Pedig még nem gondoltam a vegyesekre amiket irandani fogok róluk egykoron. Meghatva, elszédülve, elérzékenyülve néztem a szó nemes értelmében legszebben fésült leányokat. Íme, Hellasz leányai! Egy pár ezer esztendő mult el és hajuk szála se változott, a fejek tökéletes stílusához nem merészelt nyúlni a mindent megváltoztató izetlen reformer idő! Minden megváltozott, a görög lányok olaszul fecsegnek, csak kettő maradt változatlan: az örök igazság és az örök szép hajviselet.
A tarantói szőlőkben - datolya, pálma, ott a cseresznyefa - a míg a lányok között sétálgattam, megállítottam egyet, a ki magában volt és így szóltam hozzá!
- Zóé mú zász agapo!
Nevetett. A haja is úgy állt, mintha nevetne, nem nézett rám, hanem belemerült tekintetével a levegőbe, a görög szavak, mintha ismerősen zengettek volna kis füleiben... Mintha hallotta volna ezeket a szavakat valamikor, kétezer évvel ezelőtt.
A haj leszoríttatásáról.
Sok bűnben sínylődik a női világ. Mindezek között azonban a legnagyobbat akkor vétkezi, ha leszorítja a haját. Az ókorban ezt nem tették sohasem, a szobor lányok közül egynek is eszébe nem jutott.
A magyar parasztlányok divatja ez, de sok úrnőre és úri kisasszonyra is átragadt. Be sokszor mérgelődtem ezen, leveles búcsúkon, ivókban, paraszt lakodalmakon, de elit bálokon is. Az államnak egy népszerű füzetet kellene erről iratnia és azt különösen a magyar vidékeken terjesztenie. És vannak helyek, ahol nemcsak leszorítják, lesimítják, de laposra le is kenik a hajfonatokat. Tudok például egy falut, úgy hivják hogy Kömlő, a parasztlányok ott tizenhat éves korukban olyanok, mint Mária Terézia. Magasak, majesztétikusak. Azt hiszem kún eredetűek és bizonyosan ezeknek az ősanyjaiért kárhoztak el István és László királyaink. Csúnya lányt nem lehet köztük találni, ha akadna, azt az anyja agyonfésüli kicsiny korában. A kömlői hölgyek csak akkor szépek mégis, ha kendő van a fejükön. Anélkül: a fejük suta, a hajuk, mintha csak rá volna festve a koponyájukra, jó, olajos festékkel. A szalagok mit sem használnak és ront, határozottan még ront, hogy a kontyuk olyan finoman van befonva, mint a kosár. Mint minden bűnre, erre is van mentség. Vannak csitri, erőszakos, akaratos, száraz és törékeny hajak. Ezekkel csak mindenféle ravaszsággal és mesterkedéssel lehet elbánni. De el lehet, még ezekkel is el lehet. Esetleg le kell nyírni fiúsra, de a lehető legritkább esetben, meggondolva, sohasem szeszélyből, haragból, különcködésből. Hála a kultusznak, a mely bennem immár öntudatosan is él, én megmentettem már valakit ilyen rövidre nyírt frizurától, a mely a férfiakat a házasság intézménye ellen lázítja. A kis kócos haju rokonnak - persze hogy rokon volt - Pszyche-hajviseletet ajánlottam. Megpróbálta, megcsinálta és harmadnapra férjhez ment.
No, ha nem is harmadnapra tán.
A színek.
Festőkkel szoktam beszélgetni erről a témáról. Ők most bele vannak bolondulva a vörösbe. Én még régebben és erősebben, de azért vitatkoztam velük, hogy kicsaljam tőlük a titkaikat és tudományukat - az önök számára.
- Urak és fiúk! Mi az oka annak, hogy a vörös haj oly ünnepelt és divatos lett, hogy szép gesztenyebarnák nem átallják a fejüket égő színre megfesteni?
Felelt az egyik:
- Nem a vörös haj a fő, hanem a vöröshajú nő. Egy ilyenben tíz asszony van, tíznek a szenvedélye, férfiégető tüze. A mai férfi pedig erre törekszik: megégni asszonynak általa. A vörös asszony a Szfinx, a kit ismerünk.
Szólt a másik:
- Bolond vagy atyámfia! Épp ellenkezőleg, a vörös haj olyanná teszi a nőt, hogy nem is ember, inkább valami virág, egy kifejlődött délszaki növény, mimoza pudika, mely nem csak enni, de ölelni is tud. A kedves, jó, bájos nőembereket únjuk már, divatosan öltözködő villik, eleven virágok kellenek! - A harmadik szólt:
- Ne hallgass rájuk; fő a valeur! - Az a kérdés - először is - milyen az a vörös? Az égő színű szép, az ércszínű szép, az aranyba játszó szép, a barnás és sárgás nem az. A fődolog pedig ama tapasztalati igazság, hogy a vörös hölgyeknek gyönyörű vakító vagy rózsás bőrük van. Tudta ezt Tizian, Makart, az utóbbi ahogy végkép megtudta, a kandiságáért szépen meg is halt.
Negyedik is beszélt, ötödik is, szónokoltunk össze-vissza, de megállapodni nem tudtunk. Kénytelen voltam átterelni a beszélgetést a többi színre.
Szívesen konstatálom, hogy a barna Magyarországon még mindig a szőke haj a legnépszerűbb. Nem a kanári-színű, a fű, vagy kenderszerű, amellyel fehér szempilla és vörös szem jár, hanem a hamvas, a meleg fényű. Jó, ha minél nagyobb és igen lényegesek, hogy apró pihék járuljanak a tömött fonatokhoz... A pihék a tarkón! Ebbe már sok férfi bolondult bele.
Szerencsére a szolid gesztenye-barnának és a komoly feketének általános a becsülete továbbra is. A különös, az egyéni átmeneteket pedig minden becsületes ember igen tiszteli.
A zöld haj azonban nem kedvelt. Nem csak az a zöld, mely egykor barna volt, majd vörösre átfestetett, majd zöldre vált; ha nem legfőképpen az az iszap-színű, mely hideg, ásvány-zöldbe játszik. A kinek ilyen haja van, rendszerint hideg, ásványból van a szíve is és a férfit nem nézi egyébnek, mint komikus képű tevének, a kinek hátán kényelmes megülni és menni előre az élet sivatag útjain.