A nő teremtetése
szerző: Madách Imre
Szerelem! te vagy az egész teremtés
Legnagyobb fájdalma, legidősb leánya!
Még miljó világink meg sem születének,
Jehováé mellett trónod is már álla.
A nagy Elohimok meghódoltak néked,
Közülök Lucifer maga sem hiányzott,
És ki Jehovával is dacolva hódolt,
Rózsaszál vessződnek szinte térdet hajtott.
Hajna volt szerelme, Hajna volt imája,
Ifiú tündére a mosolygó bájnak.
És nem volt előtte más gyönyörűsége,
Más reménye nem volt a szellemvilágnak.
Jehovának jött egy pajkos gondolatja,
A végetlen ürben hogy földünk teremtse,
Játékáúl az ős szellemeknek és ím
Gondolatját menten a tett is követte.
"Szellemek, hű társim! jőjjetek, jőjjetek!
Mindenki teremtsen, mint szeszélye súgja,
Közösen készítsük el a porvilágot,
Majd meglátjátok, mi jót nevetünk rajta."
S alkot minden szellem, ez sugárt, az árnyat.
Ez virágot, az meg a virágba férget,
Ez dalos madárkát, játszi pillangókat,
Az kietlen pusztát és lánggyomru bércet.
Jehova teremtett önképére férfit,
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Melyen olyan furcsa méltósággal játszik
Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.
"Készen áll a föld, most kormányozzuk együtt!"
Szólott Lucifer. - "Nem, az csak engem illet!
Viszonzá Jehova; vagy nem-é teremtém
A földnek királyát?" - s amint mondta, úgy lett.
A szelídebb lelkek megnyugodtak benne,
A meghódolók közt első volt szép Hajna,
Csak néhány törhetlen volt még Luciferrel,
Amint a hűséget büszkén megtagadta.
Folyt a harc. Csupán őt vágyott megnyerhetni
Jehova, s csábítá kedvese kezével,
Ámde az, kinek nem volt üdve, csak e kéz -
Békedíjul mostan mégsem fogadá el.
"Nem, soha ne birjam inkább szeretőmet,
És bolyongjak kósza lélekként az éjben,
Mint hogy bírjam őt, de ily gyáván odadjam
Önbecsem érzését érette cserében.
Bírok én alkotni még egy új világot,
S Hajna lesz világom áldó istensége,
Vagy birom tiédet, Jehova, megrázni,
És ismét csak Hajna lesz kegyelmem bére."
Szólott Lucifer, s folyt a harc új erővel,
Míg végtére győzött Jehova hatalma,
S mint mindég, úgy itt is a vesztő lett vétkes
S a győzőé lőn az érdem koszorúja.
Lucifer száműzve búsan elbolyongott,
Átok s kárhozattal megtörött keblében,
Megveté a boldog meghódoltak sorsát,
Üdvét elfeledte, csak szép Hajnáját nem.
És midőn az éj jött gyászos hollószárnnyal,
Vissza, ellopózott a menny ajtajára,
Egy tekintetért a szép Hajna szeméből,
Egy pillantásért a régi boldogságba.
Hajna éppen ott állt a menny ajtajában,
S búsan elmerülve a vak éjbe néze;
Számüzött hívének gondola sorsára,
Nagyszerű buktára, forró szerelmére.
Lucifer átfogta, csókot égetett rá,
S ő nem tudta, álma folytatása-é ez,
Vagy való? azt érzé csak rengő kebellel,
Hogy bár fájt mit érzett, mégis olyan édes.
És midőn fölébredt Lucifer karjában,
Az égből számüzve, itt földünkön volt már,
Megfertőzteté őt kedvesének csókja.
Rá többé bocsánat, rá többé üdv nem vár.
Lucifert ellenben megszentelte a csók,
Pártos társaihoz már többé ő sem fér,
Nincs hát maradások égben vagy pokolban,
Csak földünkön, köztök mely közömbös harctér.
És az ölelésnek mennyek ajtajánál
Lányka lett gyümölcse, - ördög, angyal lánya,
Fölfogák szülői, elvivék s letették
Az alvó Ádámnak vágyteljes karába.
Ádám ébredt, titkos vágy voná a lányhoz,
Úgy érzé, mint hogyha oldalából lenne,
Nem tudá, hogy angyal s ördögnek csókjából
Lőn kinúl és üdvűl a leány teremtve.
Ámde Lucifer, a zord, és szende Hajna
Csakugyan világot alkotott magának,
Mert mióta nő van, áldást, átkot szórva
A szívnek világán benne uralkodnak.