A nő, aki megvakul
Teánál ült, akár a többiek.
És mintha a csészéjét néma gondba
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.
És hogy végül felkelt a társaság,
s járkáltak csendesen a meghívottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,
oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.
Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.