A nő, aki gőgicsél
| A nő, aki gőgicsél szerző: Karinthy Frigyes |
Őnagyságával egy kávéházban ismerkedtem meg. Másik asztalnál ült, némely fiatalemberrel: nekem a kalapjával tűnt fel és valami meghatározhatatlan mozdulattal, vállrándításkor. Nem különösebb más nőnél: úgy harmincöt körüli lehet, kicsit már elhasznált arc, szemek alatt ívek ésatöbbi.
Mikor egyedül maradt, unalomból odamentem, és beszélgettünk. Kiderült, hogy őnagysága csípőben szélesebb, mint profilból látszott, és a szája körül két ránc húzódik.
Tapasztalataim alapján rögtön közöltem vele, hogy ő milyen kedves és karcsú, és milyen sima az arca.
Összecsücsörítette a száját, és így szólt hozzám:
- Ne botoljon, mada cúna!
Csodálkoztam ezen a hangon, mert kora arra engedett következtetni, hogy a sziszegő mássalhangzók használatát alkalma volt már elsajátítani. De gondoltam, ez csak olyan véletlen volt, és elvittem vacsorázni, mert végeredményben elég csinos nő volt még.
Mikor az étlapot kezembe vettem, őnagysága összetapsikálta két kezét, és így szólt:
- Jaj, jaj, Majditka ma fodolypecenét eszit!
Udvariasan megjegyeztem neki, hogy örülök, hogy megtudtam, hogy hívják, gyorsan megjegyeztem magamnak, hogy a kezét is festi, és súgva megjegyeztem a pincérnek, hogy a mai számlát holnap fizetem, mert a fogolypecsenyére nem készültem.
Margit úrhölgy egész további viselkedésében a vacsora alatt megvolt ez a, hogy úgy mondjam, gyermeteg báj, kivételt csupán étvágya képzett, mely egy teljesen kifejlett, hogy ne mondjam, túlfejlett emberi szervezet táplálkozási igényeit, hogy úgy mondjam, jellemezte, hogy ne mondjam, túlozta.
A vendéglőtől néhány lépésnyire Margit úrhölgy megállt egy blúzkereskedés előtt, és gyermeteg gügyögéssel lepityerítve száját, kedvesen nyafogni kezdett:
- Bü-hü-hü! Majditka blúzitát ataj! Majditka ataj! Bü-hü-hü!
A kérésnek ez a módja oly kedvesnek és ellenállhatatlannak rémlett, hogy be kellett mennem, s megvettem a blúzt Margit úrhölgynek, lakásomra küldetve a számlát.
Margit úrhölgy ezután megjegyezte, hogy ilyen későn már nem mehet haza.
Lakásomhoz közel egy öregember mindenféle ronda kiskutyákat árult, amik a zsebéből nyivákoltak elő. Margit úrhölgy megállt, és ugrálni kezdett.
- Jaj! Jaj! Tutyuta! Tutyuta! Vegyetek Majditkának tutyutát!
Ennyi gyermetegséggel szemben nevetséges lett volna ridegnek mutatkozni. Némi habozással két ujjam közé fogtam az egyik kutyát. Barna kiskutya volt, az egész akkora, mint egy bokszkesztyű, de a nyelve olyan széles volt, mint egy lepedő, és az a szokása volt, hogy mikor az ember nem figyelt oda, hirtelen végignyalta az egész képét az embernek.
- Mennyibe kerül? - kérdeztem az öregúrtól.
- Öt korona - mondta az öregúr.
- Három - mondtam, mire a kiskutya nyikkant egyet, és félreértette a tenyeremet, amit alája tartottam.
- Négy - mondta az öregúr.
- Három ötven - mondtam.
- Jaj, tutyuta! - mondta Margit úrhölgy, mire a kiskutya hirtelen úgy végignyalta a bal szememet, hogy majd kiloccsant.
Megvettem a kiskutyát, de Margit úrhölgy másnap kidobta. Tizenkettőkor, mikor hazajöttem, Margit úrhölgyet még ágyban találtam. Keze fejével a szemét dörgölte, és kedves gügyögéssel mondta:
- Majditka ebédelni ataj!
Segítettem az öltözködésnél, és azután ebédelni vittem.
Ezek után délután ötig velem volt. Az a homályos érzésem volt, hogy most már gondoskodnom kell erről a gyermeteg kedélyről, mely sorsát ily bizalommal tette atyai kezembe.
Délután ötkor így szólt Margit úrhölgy:
- Majditka moszt elmegy Majisztához, pipitézni!
Úgy kellett értenem, hogy Margit úrhölgy egy Mariska nevű barátnőjét óhajtja meglátogatni, és hogy "pipitézni" az ő sajátos, gyermeteg szókincsében beszélgetést jelent.
Elkísértem Margit úrhölgyet. Útközben néhány bolt előtt megálltunk, és Margit úrhölgy néhány ruhatárgyat kedves, gyermeteg modorával kigügyögött a boltokból.
A Nagymező utcában megfogta a kezemet, és gyermekesen felszaladt velem egy ház negyedik emeletére. Udvariasan mosolyogtam, és vele szaladtam. Erre megint leszaladt, és a kapuban kedves grimaszt vágott rám.
- Fi! Cúna báci!
És gyermetegen leköpte a kabátom.
Udvariasan mosolyogtam. Margit úrhölgy még néhány ilyen mókát csinált. Végre egy kapuban véglegesen megállt.
- Letzti! - mondta, hátba vágott és eltűnt.
Egy ideig vártam rá, de hogy nem jött, eluntam a topogást, és lassan és gondolkodva visszamentem a kávéházba. Nyolckor odajött értem.
- Vacojázni! Vacojázni! - tapsikált, és elvitt egy vendéglőbe.
A vendéglőben kiderült, hogy Margit úrhölgy egy kedves, vékony kis aranylánccal lett közben gazdagabb. Gyermetegen játszott az aranylánccal, kérdésemre, hogy honnan kapta, Mariska barátnőjéről beszélt.
Margit úrhölgy gyermetegsége a következő napok folyamán csak fokozódott intenzitásban. A kávéházban vöröspecsenyét játszottunk, az Andrássy úton fogócskát, és a színházban malmoztunk a pad alatt.
Délután ötkor Margit úrhölgy mindenféle barátnőjét látogatta meg: hol a Nagymező utcában, hol a Kálvin téren, hol Zuglóban volt dolga. Olyan kedvesen csinálta, hogy mindig el kellett kísérnem.
- Édes fiam - mondtam egy napon -, ma nem kísérhetlek el, dolgom van az adóhivatalban.
Búcsúzáskor Margit sírni kezdett.
- Bü-hü-hü! Majditkának nincs pénzikéje!
Odaadtam neki, ami nálam volt, és gondolkodva indultam meg az adóhivatalba, ahonnan immár negyedszer figyelmeztettek.
Este a Tisza Kálmán téren jöttem hazafelé. Az egyik pad felől kedves gügyögő hang állított meg:
- Ecki becki, tengerecki tánc!
A hang ismerős volt, odamentem, és Margitot ismertem fel, egy húsz év körüli fiatalemberrel játszott valami kedves, gyermeteg játékot.
Érdeklődésemre Margit sírni kezdett, majd hosszas faggatás után elmagyarázta, hogy a saját édesfiáról van szó, akivel véletlenül találkozott hazajövet.
A magyarázat nem volt egészen valószínűtlen. Kezet fogtam a fiatalemberrel, aki vigyorogva hallgatta végig a beszélgetést. Jó, kemény kezű fiatalember volt.
Hazamenet dorgálni kezdtem Margitot, hogy minek hoz engem ilyen kellemetlen helyzetbe. Margit összetette két kezét, és így szólt:
- Piti, piti, báci, tesszét megbocátani!
Nekem egész este fájt a szívem, különös szorongó érzéseim voltak; egyszer a katonaságnál voltam így, valamelyik bajtársam ellopta a sapkámat, és én egy régi cilindert tettem a fejemre, úgy álltam ki a sorba, és mindjárt éreztem, hogy ebből baj lehet.
Másnap a Koronaherceg utcába kísértem Margit úrhölgyet. Felszaladt a barátnőjéhez, én pedig megindultam gondolkodva a kávéházba. Este, mikor hazamentem, Margitot már otthon találtam. Egy nagyon hosszú katonával ültek a pamlagon, és kerekecske-gombocska, hova szaladt a nyulacskát játszottak. Mikor beléptem, Margit felugrott, és elém szaladt.
- Jaj, a cúna báci bejött ide - mondta panaszosan -, bejött ide, és mindig bánt engemet, bü-hü!
És két öklével gyermetegen eltakarta a szemét.
Udvariasan felszólítottam a katonát, hogy ne bántsa Margit úrhölgyet, s főleg ne az én lakásomon. A katona kissé zavartan távozott.
- Bü-hü-hü - mondta Margit úrhölgy. - Majditka haragszik. Cúna báci!
Eléje álltam, s gügyögésre csücsörítve szájam, így szóltam neki:
- Majditka most szépen a nyaka közé szedi a lábát, és elmed innen a szárda fenébe, mert tülönben olyat rúdot, hogy kirepül Szorokszárra!
- Valóban? - mondta Margit úrhölgy hibátlan kiejtéssel, s végigmért. - Nem tudtam, hogy ilyen gyáva, lovagiatlan emberrel van dolgom.
És kisuhogott.