A népszerűség
| A népszerűség szerző: Gyulai Pál |
SATIRA
A népszerüség versem tárgya ma:
Erről nem irt magyar költő soha,
Áhítja bár s vadássza mindenképen,
Azaz, hogy nem csupán a költő épen,
Hanem minden művész és szónok, író,
S kiváltkép az uj módi táblabíró.
Mert mind híjába him'zünk-hámozunk.
Mi most is táblabíró nép vagyunk;
Veszhetne minden, - a súly megegye -
Csak meglegyen coffjával a megye.
Előbeszédnek ennyi tán elég,
De valamit kell hozzá tenni még,
Szívemre gondok terhe nehezűl
A népszerűség népszerűtlenül
Tárgyalva, most nem olyan feladat,
Költő, amellyel koszorút arat.
Nem is kívánom, hogy tapsoljatok,
Csak arra kérlek, meghallgassatok;
Türjétek a szegény magyar poétát,
Ha más felé vinné immár a nótát.
Úgy is hizelgés úton-útfelen,
Mint szerb-tövis, kiírtva is terem,
S ha annyi volna a nagy emberünk,
Mennyit naponként folyvást hirdetünk,
S oly sok dicső tulajdon volna bennünk:
A legdicsőbb nemzetnek kéne lennünk!...
Avagy, ha tetszik, ám ne tűrjetek,
Szidjon le rútúl bosszús kedvetek;
Őszinte szívvel, ezt még jobb' szeretném,
Tapsnál a füttyöt szívesebben venném
Akkor bukásom csak sikerre vált,
Mert azt jelenti, satirám talált.
Mondják: a szószék, sajtó hatalom.
Megengedem, de úgy tapasztalom,
Ha megtekintem titkát a dolognak,
Gyakran csupán szolgája hatalomnak.
Két hatalomnak: egyik fenn ragyog,
A más alant sötéten háborog,
De mindeniknek megvan a varázsa,
Hogy szónokot s írót megbabonázza.
Megoldja tollát, nyelvét: mennyi ész,
S mily lángoló, majd őrjöngésbe vész!
Mily gyors a toll, minő harsány a hang,
Légben, papíron nagy dob, nagy harang'.
Hogy' írják és szavalják ékesen,
Amit valóban egyik sem hiszen,
De mások elhiszik, - s ha belesűlnek,
Egy új reményre ismét lelkesűlnek.
A bölcs kevés, de régi bölcseség
Ki csal s kit csalnak, mindig folt elég.
Nagy csődülést látsz nagy komédiára,
Szint' ennek is csak pénz és taps az ára;
Rágalmaznak, hazudnak, hízelegnek,
Emitt a népnek, ott a fejdelemnek.
És mint kufár az útcán szerteszét,
Hogy' ordítják a honnak szent nevét!
Mert végre is ez és az egyre megy,
És oly igaz, mikép az egyszer-egy,
Hogy a népeknek épen úgy megvannak
Kész udvaronci, mint a királyoknak,
És mindenik, - Kliónak régi vádja, -
Imádva mást, csak önmagát imája.
Oh jó magyar nép, édes nemzetem!
Könnyen talán el sem hiszed nekem,
Hogy még te sem vagy ám udvartalan,
És udvaroncid száma számtalan,
Kik hízelegnek kedves gyöngéidnek,
Mert, megbocsáss, hát néked is lehetnek,
Sőt vannak is, ím, egyet közbevetve
Elmondok itt, most sírva, majd nevetve.
Hős vagy csatában, nagyszerű alak,
Csodát mivelni hányszor láttalak,
Füstfellegekben győzelemre szállva,
Dicsőségedben nap fényévé válva!
Szenvedni tudsz, meg is tanulhatál,
Népek közt martyr oly sokszor valál;
Arcodhoz illik az a büszke gyász,
Rablánc szoríthat, de meg nem gyaláz.
Azonba' megvan az a rossz szokásod,
Hogy amidőn már sikerülni látod,
Vagy látni véled, legalább csak félig,
Miért küzdöttél vészen át sok évig
El-elhagy néha jó természeted,
A többit aztán félvállról veszed.
Nagy lakzit ütsz, tivornyázol sokat,
Koppasztod a meg nem lőtt madarat,
Iszol nagyot rá, nem tartasz határt,
Pedig neked kevés bor is megárt.
Emészt a vágy, remény tüzes bora,
Megtántorít csal-álmok mámora;
Könnyen haragszol, dúlakodni vágynál,
Egész világnak gőggel fittyet hánynál,
És hányi-vetve jársz ide s tova,
Csetel-botol szeszélyed rossz lova.
Ki hízeleg, hamar kegyedbe fér,
Annak hiszesz, ki mindent megigér;
Nem tűrsz szabad szót, nem tűrsz ellenmondást,
Nagy hűhóval körűled látni folyvást
Uj-uj csapatban számos udvaroncot,
Lesvén mohón egy-egy darabka koncot,
Füledbe súgnak s távolról se' véled,
Hogy mennyi mindent elhitetnek véled.
És mámorodban ott mosolygva állsz,
Azt sem tudod hamar, hogy mit csinálsz;
Ködében elméd jót-rosszat feled,
S kegyelmesen pazarlod rendjeled.
Hány érdemetlen dolmány mellin ég
Rendcsillagod, magyar népszerűség!
Nem téged szóllak, népem, nemzetem!
E gúnyszavakkal őket illetem.
Te is király vagy, gyönge és erős,
Tanácsadód az érted felelős,
S ha nem szégyelli udvaronccá válni,
Királyokéra miért kiabálni?
Gőgös tribun, ki állsz a forumon,
Megríkató pathosszal ajkadon,
Ha önzésből vadászod nép kegyét:
Más nem vagy, mint hitvány udvarcseléd.
Ha mint irónak pályád legfőbb vágya
Lapodnak mentől több praenumeránsa,
És szája ízén írsz a nagy tömegnek,
És nem sugalmán szíved- és eszednek:
Hogyan hiszed függetlennek magad?
Te is csak bérbe adtad tolladat.
Ha hiúságból kapsz a tapsokon,
Miért nevetsz a rangkórságoson,
Ki egy kis fényért önbecsét felejti,
S elvét, hitét örömmel porba ejti?
Ha néma vagy, hol szólnod kellene;
Vagy a fehér, rá mondod, fekete,
Mivel kíméled népszerű magad':
Az mindenütt csak gyávaság marad.
Ha küzdve tűrni még meg nem tanúltál,
S kivivni gyorsan és mindent akarnál,
Tűzzel-vassal, köny- és vérrel teli,
- A cél az eszközt meg-megszenteli -
Vagy sértve hívén fenséges személyed',
Boszura indít ádáz szenvedélyed,
De mást hirdetsz: szabadságot, hazát,
Ámítva könnyen jámborok hadát:
Dicsérjék bár erélyed' és eszed',
A zsarnoktól tanúltál szerepet.
Oh hiuság, rajongás és önérdek,
És gyávaság, mit legkevésbbé értek!
(Ugyan ki is érthetné egyhamar
Oly hősi népnél, milyen a magyar.)
Hiába festitek be magatok',
Éles tekintet átlát rajtatok.
Nézzétek ott, mily hős, mily dalia,
Küzdött szabadság szent csatáiba';
Sebhely az arcán, bátor és vitéz,
De bátorsága mindjárt oda vész,
Ha hangos éljent, dörgő tapsokat
Nem kaphat annyit, mennyi kell, - sokat.
Mint a szinésznek, taps a levegője,
Egy árva píssz elég lesz, hogy megölje,
S kit meg nem ijjeszt német, muszka hadja,
Lármás jogászság tüstént megriasztja;
Elhallgat, vagy máskép szól, mint akar.
Oh hősök hőse, oh vitéz magyar!
Egy más emitt, derék egy ember szinte.
Becsűletes, tevékeny és őszinte,
Szenvedt honáért s áldoz érte hűn,
És szó ne'kül megadja egyszerűn,
Mit kérsz nevében, mindent, ami kell,
Soh' sem fukar, pénzzel, vagy vérivel.
Egyet ne kérj, csak ezt, egy fényes batkát,
A népszerűség - bármily kis darabját,
Azt meg nem adja, oh az nagy dolog!
És arca lángol, szíve feldobog,
Mindent, de mindent feláldoz honáért,
Sőt még a hont is - népszerű magáért.
Isméred-é a gavallérokat,
A népszerűség kiknél csak divat?
Felöltnek elvet, mint csinos ruhát,
Szeretnek hőn, - nem épen a hazát,
Inkább a karzat bájos hölgyeit,
Értök szavalják szép beszédeik';
Sujtást, sallangot itten sem kimélnek,
Nem gondolkoznak, de mindig beszélnek,
És irnak is, kelendő egy divat,
Sajtónk fejlődik, mind inkább halad,
Drágúl a tinta és a kalamáris,
Tán népszerű lesz még a tudomány is.
Nem látsz bohót vagy épen cselszövőt?
Külön, vagy együtt is vehetni őt,
Az árverésnél ám helyét megállja,
Az elveket mind feljebb licitálja.
Profitja lesz, nyerhet mindegyiken,
A népszerűnél népszerűbb leszen;
Övé a honban minden, ami drága,
Arany idő kél majd varázs nyomába'.
Hány törpe hivság, hóbortos szeszély,
Mely nagy dologról könnyedén beszél;
Hány híg velő, mely nem lát semmi bajt,
Mindent remél, lehetlent vár, ohajt;
Hány léha szív, amelyben semmi hit
S fitogtatón negédli elveit;
Hány csalfaság, cégéres elvtelenség;
Ma jó barát és holnap már ellenség;
Hány ronda érdek, hivatalvágy, éhes,
Irígy kedély, mely csak gyűlölni képes:
Bitolja népszerűség fénypalástját,
Takarva gonddal szennyes inge rongyát!
És jár előttök nagy kortes csapat,
Igéretet, bort és pénzt osztogat,
Utána írók, - ők mindenre telnek, -
Ujongva rájok hymnust énekelnek...
Fáraszt e látvány, megszakad dalom -
Szivembe nyilal éles fájdalom;
Oh mert a gúny gyakran csak könnyek árja,
A szívbe fojtva s ott méregre válva.