A néma bűn
| A néma bűn szerző: Lovik Károly |
1
A kis vidéki kávéházban öt katonatiszt szórakozott. Ketten biliárdot játszottak, ketten a foltos márványasztalnak támaszkodva a lökéseken mulattak, az ötödik, egy körszakállas, nehézkes ezredorvos a sarokban ült, és az étlapokat nézegette. Kellemetlen, falusi nyári este volt, a szomszéd söröskertből tamburaszó és kancsózörgés hallatszott át, a bal oldali pékműhelyből káromkodás és feleselés. Az apró helyiségre csöpögős olajlámpa vetett fényt; a biliárdasztalra csak kevés világosság esett, a padmalyra annál több: nagy legyek mászkáltak a kopott vakolaton. A játék, melyet egy hosszú lábú, szarvasbőr nadrágos főhadnagy meg egy tejfölösszájú, pirospozsgás fiatal hadnagy folytattak, unalmassá kezdett válni. Az egyik kibicelő tiszt ásított, a másik az aprópénzt csörgette zsebében. Már két hete voltak az állomáson, s alig várták, hogy továbbmenjenek.
Ebben a percben kinyílt az ajtó, s egy alacsony, vászonruhás ember lépett be rajta. A hosszú lábú tiszt mulatságosan csücsörítette össze ajkát, s letette a dákót. A fiatal hadnagy is nehezen bírta mosolygását visszatartani, és ravaszan sunyítva a pénztáros kisasszonyhoz ment, a többiek pedig jókedvű leereszkedéssel néztek a vászonruhásra.
Az újonnan érkezett vendég valami telekkönyv-vezető vagy adóhivatali írnok volt. A tisztek nem érdeklődtek közelebbről vagyoni viszonyai és társadalmi állása iránt, nekik elég volt, hogy kedvöket tölthették rajta. Erre Burián jó alkalmatosság volt. Soha rossz néven nem vette a vele űzött tréfákat, sőt a tisztek barátkozása hízelgett neki. Amint este bejött a cukrászdába, rendesen egy pohár tejet ivott meg, és az újságokat olvasgatta. Azután letette csontkeretes okuláréját, amely beesett, beretvált arcát a foltozó vénasszonyéhoz tette hasonlatossá, és szerényen közelebb ülve hallgatta a tisztek vitatkozásait. A maga jószántából soha bele nem elegyedett volna a beszélgetésbe; csöndesen, vállait mintegy örök bocsánatkérésre magasra húzva guggolt a széken, s lassan mozgó szemét a biliárdasztal lábai felé fordította. Ha valaki hozzája szólt, zavarba jött, az állát simogatta, s bizonytalanul felelt. Szeme ilyenkor nagy ijedtséget árult el. A telekkönyvvezető fél kilencig maradt a kávéházban, s aztán előkereste zöld, kopott esernyőjét, és alázatosan meghajolva hazabaktatott.
A tisztek mindenféle tréfát engedtek meg maguknak vele szemben. Így megtörtént, hogy a felöltőjét nehéz kövekkel tömették meg, hogy az esernyőjébe egeret rejtettek, vagy a kalapját papírral tömték ki, s bebizonyították neki, hogy a feje a tejivástól rohamosan dagad. Elhitették vele, hogy a másfél órára fekvő vasúti állomáson a tehervonat kiszaladt a sínekből, és a falu végéig futott, avagy pezsgőport tettek a poharába, s mikor Burián vizet töltött, az méternyi magasságra szökött fel. Egyéb híján ez is jó mulatság volt, és nem került pénzbe. A megtréfált nem neheztelt meg; másnap újra megjelent a kávéházban, és zavartan mosolyogva ezt mondta:
- Tegnap megint szépen felültettek az urak.
Az ember szinte azt hihette, hogy büszke a farsangjáratására.
Mikor Burián ma este megjelent, az egyik tiszt így szólt hozzá: - Öregúr, ma nem iszik tejet. A névnapom van. Legyen a vendégem!
A telekkönyvvezető ijedten nézett szét, kezével nyugtalanul keresgélt háta mögött a levegőben, s hebegve felelt:
- Nagyságos uram, igen megtisztel... érdememen felül... de én sose iszom bort!
A főhadnagy legyintett a kezével.
- Ez elég szégyen. Ideje, hogy ezt a hibát kiköszörülje. Legyen szerencsém!
A pincér egy üveg bort és hat poharat tett az asztalra. A tisztek koccintottak, és Buriánnak ki kellett inni a borát. Furcsa érzés volt: a bor köszörülte a torkát, s égette a mellét, de aztán egyszerre igen kellemesen érezte magát, mintha egy láng gyúlt volna ki a gyomrában, s a második pohár már gyorsabban sietett le a torkán. Mikor a harmadik poharat elébe tették, egyszerre hazagondolt, s hosszú arca elkomolyodott. Maga előtt látta feleségét, amint szemét egyforma szigorú tekintettel a hímezőrámára szegezi, s kisfiát, ki most már ágyában fekszik, s nem sejti, hogy az apja rossz fát tesz a tűzre. Alázatosan megbiccentette a fejét, felkelt, s így szólt:
- Köszönöm, nagyságos uram, mára úgy érzem, elég volt. Uraim...
- Csak nem akar már menni? - förmedt rá az egyik tiszt jóakaratú durvasággal. - Még egy nótát sem énekelt velünk, moly bácsi.
- Ha nem méltóztatik rossz néven venni... Távoznom kellene... A kisgyerek sincs egészen jól...
- Ez rossz kifogás, Burián úr. Csak nem akarja a társaságot megsérteni?!
A telekkönyvvezető fülig pirult: hogy ő a hadsereg és a polgárság közti jó viszonyt megbontsa, s esetleg kardaffért okozzon!
- Isten őrizzen attól! - dadogta, s megivott még egy pohárral.
Ez már sok volt a jóból, érezte, hogy a cukrászda lassan, mint a meginduló ördögmotolla, forogni kezd vele. Minden mosolygott: a képek a falon, a tükör, a pincérek, a pénztáros kisasszony, a tisztek bulldogjai, a biliárdasztal pedig mintha mindig két lépést előre és két lépés hátra tett volna. Burián lecsukta szemeit, de a látományok most sem távoztak, sőt tüzes karikákba foglalva jelentek meg. Kellemes bágyadtság nehezedett rá, ha nem lett volna a tisztek közt, most nyilván elalszik.
A főhadnagy intett a tejfölösképű hadnagynak, aki a pénztárból egy hosszú, tarkán rojtozott papírbóbitát szedett elő, s észrevétlenül Burián gallérjába dugta. Amint előrebillent fejjel, üstöke felé emelkedő, kék-piros papírbokrétával ült, olyan volt mint egy bohóc, aki meghúzta a parókája zsinegét. Ez volt a mai est tréfája. A telekkönyvvezető bizonyosan nem veszi észre az élcet, s feldíszítve megy végig a városon.
Burián tényleg nem vett észre semmit; félálomban egyre maga előtt látta a feleségét, amint szapora öltésekkel hímez, és felkelt.
- Most már igazán mennem kell! - szólt félénken, és előkereste az esernyőjét. - Van szerencsém magamat jóindulatukba ajánlani, uraim.
Ezúttal távozni engedték. A tisztek még megitták a maradék bort, s aztán átmentek az ebédlőbe.
2
A telekkönyvvezető lassan ballagott haza. Meg-megállt útközben, és furcsán mosolyogva hallgatta a tamburaszót, azután egy bokorról letépett egypár szál jázmint, s elhatározta, hogy a feleségének viszi. Néha csiklandozást érzett a tarkóján, s hessegetett a kezével.
- Nem mégy, te sehonnai! - dörmögött vissza. - Adta haszontalan legye!
De a légy nem akart elszállani.
- Hátha éppen úgy tetszik - nevetett Burián -, gyere velem. Majd megszököl, ha egypár napig koplalsz. Mert nálam, fiam, ugyan nem találsz semmit.
Többet nem törődött a léggyel, s így a papirosbóbita csöndesen lengett hátán. A járókelők megfordultak utána, és nevettek, de a telekkönyvvezető nem vett észre semmit, szemével az út köveire célzott, mert úgy érezte, hogy a kockák ki akarnak siklani a talpa alól.
Mikor hazatért, feleségét a konyhában találta: egy kis baltával jeget tört. Burián bizonytalanul nézett a sovány, gondterhelt arcú asszonyra, aki háttal állt feléje, s nem látta, amint az ura a konyhába lépett. De csak egy pillanatig csodálkozott, aztán egyszerre nagy ijedtség fogta el; eszébe jutott, hogy mikor a főnök halálán volt, akkor is jeget törtek a konyhában.
- Valaki beteg? - dadogta rémülten.
Az asszony feléje nézett, leejtette a baltát, és egyszerre keservesen sírni kezdett.
- Ki beteg? - kérdezte még egyszer a férfi, s homlokán hideg verejték gyöngyözött.
Felesége a szoba felé mutatott.
Burián ledobta az esernyőjét, és tágra nyílt szemmel-szájjal rontott be az ajtón.
A kis kuckóban gyér világosság mellett állt az orvos, és a gyerek ütőerét mérte. A kisfiú csöndesen, félrefordulva feküdt, szeme komolyan nézett a padmalyra. Csak a lélegzetén hallatszott, hogy beteg, mintha messziről kellett volna levegőt merítenie, torka hörgött, s a tüdeje fütyölt.
A telekkönyvvezető odaszaladt az ágyhoz, és megfogta a kisfiú kezét. Forró volt, mint a tűz.
- Mi bajod van, édes, kicsi fiam? - nyögte, és könnyei végigperegtek fakó arcán.
A gyerek nem felelt, csak komolyan, hallgatagon nézett a padmalyra.
- Orvos úr! - rikácsolta Burián, és térdre esett az orvos előtt. - Mi történt az én szegény kisfiammal? Mit csináljunk... az életemet vedd el, Isten, inkább az én életemet... - dadogta egész testében remegve.
Az orvos megmosta a kezét.
- A baj komoly, uram! - mondta halkan. - Jó volna, ha még egy orvost hívnánk.
- Talán az ezredorvos úr... - suttogta Burián.
Az orvos bólintott.
- Jó. Én majd érte megyek, és a gyógyszertárba is beszólok! - mondta kalapja után nyúlva. - Addig tegyenek a nyakára friss borogatást!
Burián egyedül maradt a gyerekkel. Leült melléje az ágyra, fejéhez hajtotta fejét, és reszkető kezével simogatta izzadt, összecsapzott haját.
- Akarsz valami játékot, kisfiam? - kérdezte dörmögve, és körülnézett a gyerekszoba szegényes babái és háromlábú állatai között.
A gyerek nem felelt. Mintha évtizedekkel öregedett volna meg, szeme komolyan nézett maga elé, úgy látszott, hogy valami nagy kérdésen gondolkodik el.
- Beszélj egy szót, édes kisfiam! - könyörgött az apja kétségbeesve. - Szólj apádhoz, hiszen mindig szerettelek, mint senkit ezen a világon, ugyebár? Csak egy szót szólj, édes mindenségem!
A kisfiú megmozdult, és elnézett apja feje fölött.
- Itt van a temetés... - mondta lassan. - Ott áll a ló.
Burián rémülten vetette rá szemét. Nem bírt felelni, csak vékonyan, állati hangon sírt, ahogy a szegény nyomorultak sírnak.
A gyerek elbámult a telekkönyvvezető feje fölött.
- Ott áll a ló... - folytatta a gyerek, s minden szavára rémes hörgés volt a visszhang. - Ott van a bokrétája a fején!
Az apa reszketve nézett hátra. Csak a puszta falat látta.
- Nincs ott semmi, kisfiam! - felelte megtörten. - Ne félj.
- Ott a tollbokréta rajta! - ismételte a gyerek fáradtan. - Én jól látom, atyám.
Arca elkényszeredett, komor szeme megint a padmaly felé fordult. Burián fölállt, és kezét fejére szorítva várt valamire, talán a csodára, mely ezt a szörnyű álmot elűzze. Teljes egészében érezte kicsiségét és gyöngeségét; még a léggyel se tudott volna megbirkózni, nemhogy ezzel a rémmel, mely egyre jobban zakatolva közeledett feléje.
Az ajtó kinyílt, s a két orvos meg az asszony beléptek. Az ezredorvos egy pillantást vetett a szobára, s az ágyat kereste, ölébe vette a gyereket, s míg az asszony gyertyákat gyújtott, a kisfiú szájába nézett.
Aztán összeharapta az ajkát, és kémlő tekintetet vetett a telekkönyvvezetőre. A másik orvos megértette, mit akar, s az asszonyt magával vitte a szomszéd szobába.
- Barátom! - szólt az ezredorvos komolyan, ahogy Burián még sose hallott beszélni. - A baj nagy. Ön férfi, nyíltan fogok beszélni.
A telekkönyvvezető térdei reszketni kezdettek.
- Így van ez mindnyájunkkal! - szólt a doktor komoran. - És...
Szeme, amelyet eddig oldalt fordított, egyszerre Burián fejére esett. Az összetört ember széles fülei mögött ott lebegett az esteli szórakozás tréfája: a kék és piros papírfodrok jobbra-balra billentek, s összevegyültek a nedves, gyér hajjal.
Az ágyból kétségbeesett, tompa köhögés hallatszott, mintha messze valami koporsót szögeznének, s az apa odaugrott, hogy megviaskodjék a láthatatlan rémmel.
Az orvos észrevétlenül kivette a telekkönyvvezető gallérjából a bóbitát, és észrevétlenül zsebre tette.
3
A kisfiú lelke reggelre elköltözött.
Az ezredorvos rosszkedvűen, összehúzott szemöldökkel ment a kaszárnya felé. Az ezred éppen hazatért a gyakorlatról, s a fiatal hadnagy mosolyogva ült ficánkoló paripáján. Friss nyári nap volt, a kisváros ragyogott a verőfényben, a gyönge keleti szél végigfodrozta a hársak lombjait. A doktor intett a hadnagynak.
- Tudod, mi történt azzal a szerencsétlennel, akit az este megtréfáltunk? - szólt komoran.
A tiszt nevetett, s egy földszintes ház felé tekingetett, amelynek csipkefüggönyei jobbra-balra lebegtek.
- Talán megártott neki az ital? - kérdezte félvállról.
Az orvos szembenézett vele.
- A kisfia meghalt hajnalban - szólt csöndesen.
A hadnagy összerezzent, és elfordította szemét a földszintes házról. Alapjában jó fiú volt és egy legyet sem tudott volna bántani, csak azt tette, amit a többitől látott. Arca most egyszerre kipirult, az esteli tréfa jutott az eszébe.
- Szerencsétlen ember... Fejbe szeretném magamat vágni! - tette hozzá nyersen.
A doktor megvonta a vállát, s aztán így szólt:
- Szegény gyerek, talán jobb neki így. De egy dolgot igazán röstellek. Tudod, mi volt az utolsó szava? A temetési kocsi lovát látta maga előtt, és azt mondta neki: "Ne bánts."
- Félrebeszélt?
Az orvos elfordította tekintetét, és úgy felelt:
- Félig. Az apja nyakára tűzött bóbitát nézte tollbokrétának.
A hadnagy elsápadt, és tágra nyílt szemmel nézett barátjára. Végtelen utálat fogta el maga iránt, s az esti tréfa gazságnak tűnt föl előtte. Ebben a percben kezet csókolt volna annak, aki leszidja, mint egy hitvány kölyköt, vagy összetöri rajta a kardját. Maga előtt látta a fuldokló kisfiút, a szegényes szobát s az ügyefogyott apát, amint szomorú, beesett öregasszony-arca mögött a cifra papirosok lebegnek. Leugrott a lóról, és sapkáját szemére húzva, öntudatlanul indult neki a mezőknek. Füle zúgott, a belsejében pedig olyan undort érzett, mintha valami utálatos folyadék szaladt volna szét az ereiben. A szembejövők csodálkozva tértek ki az útjából, egy kutya pedig, amelyik valami paraszttal ballagott, utánafutott, és vadul ugatott rá.
Sokáig ment, anélkül hogy számot tudott volna adni arról, hogy mi történik vele. Olykor megállt, és az ajkát harapdálta, azután végigsimította homlokát, és tovasietett. Úgy érezte, hogy megnyugodna, ha törni-zúzni tudna, s lovaglóbotjával dühösen csapta a kórókat. De szeme elől nem akart eltűnni a kisfiú: ott állt előtte kékülő ajakkal, tágra nyílt szájjal, és a temetési kocsi lovaira bámult.
Mikor végre kissé összeszedte magát, elhatározta, hogy meglátogatja Buriánt.
A telekkönyvvezető a szomorú, kopott vakolatú ház előtt ült, és maga elé nézett. Az udvaron látszott, hogy temetés készül, egy gyászhuszár ki- és bejárt a szobába, s a szomszéd gyerekek hallgatagon, csoportba verődve álldogáltak a lefüggönyözött ablak előtt. A tornácon szegényes, örökzöldből és mezei virágokból fonott koszorú lógott.
A hadnagy megállott Burián előtt, és levette sapkáját.
- Bocsásson meg! - szólt remegve, és keze a telekkönyvvezetőé felé nyúlt.
Burián alázatosan fölkelt, és csodálkozva nézett rá.
- Mit méltóztatik parancsolni? - szólt zavartan, és ő is levette fövegét.
A tiszt nem mert a szemébe nézni.
- Hogy bocsássa meg a tegnapi estét... azt az ízetlenséget! - tette hozzá ajkát harapva.
Burián nem tudott válaszolni. Nyugtalanul simogatta állát, amely az éjjelen át még ráncosabb és soványabb lett, és tétován tekintett maga elé.
- Megbocsátja? - kérdezte a tiszt még egyszer, és a tornácon lógó koszorút megpillantva, némán meghajtotta fejét.
A telekkönyvvezető összeszedte magát.
- Nincs mit megbocsátani a nagyságos uraknak! - szólt dadogva. - Hiszen mindig oly szívesek voltak velem szemben... Az ezredorvos úr is egész éjjel itt volt, és semmit se akart érte elfogadni. Mit bocsássak meg? Nekem kell megköszönnöm, hogy olyan jók egy ilyen szegény ördöghöz.
A hadnagy látta, hogy hiába kérleli, s lelkiismerete furdalása még nagyobb lett e tehetetlenség láttára.
- Engedje meg - szólt fejét lehorgasztva -, hogy egy virágot vigyek ebből a koszorúból.
Burián megtörten baktatott a tornácra, s letépett egy szál jázmint.
A tiszt hallgatagon tette el tárcájába a virágot, s aztán kezet szorított a telekkönyvvezetővel.
- Isten önnel! - szólt halkan. - Legyen könnyű neki a föld!
- Mindörökké, ámen! - dörmögte Burián, keresztet vetve.
A hadnagy csöndesen ballagott haza az országúton. Érezte, hogy egy néma bűn véget vetett gondtalan fiatalságának, bűn, amelyért senki meg nem fizet, amelyért gazembernek nem tartanak, de amely végighúzódik egész életünkön, s jobban fáj, mintha a testvérünket vesztettük volna el.