A nádasdi kutya
szerző: Gárdonyi Géza
Nyári délután.
Sétálunk a sörház felé: egy postatiszt barátom, meg egy professzor barátom.
A főutcán egy nagy bérház előtt csoportosulást látunk. Elképedt arcok, tolakodó inasgyerekek, büszke-komoly rendőr:
- Félre az útból!
- Már hozzák! - szól a kapu alatt egy kárörvendő gyerekhang.
De nem hoznak senkit.
- Mi történt?
- Elástak valami gyereket. A pincébe.
- Micsoda gyereket?
- Kisszülöttet. Elásta valaki. Hogy az Isten...
A kapun belől is sokadoznak.
A ház a Széchenyi-útca egyik nagy sárga háza. Hasonlatos a fővárosi nagy emberfészkekhez, amelyekben egymás fölött, egymás alatt laknak a családok.
A rendőrkapitány gólya-lépésekkel közeledett az útca tulsó feléről.
A rendőr szalutált neki. És rákiáltott a csoportra:
- Utat!
Mink is beléptünk az udvarra.
Hát ott mégnagyobb sokaság. Az emeleti folyosókon lefelé könyöklő lakók, cselédek, szörnyülködő szemű úri gyermekek. Lenn az udvar sarkán kifelé mozgó komoly rendőrök.
Az egyik rendőr egy boglyas cselédleányt fog a karjánál, és szállítja át a sokaságon.
- Én nem... - kiabálja rémülten a leány. Én csak kövér vagyok.
- Hiába tagadod! - rikolt rá mögötte egy vén szakácsné féle.
A leány valóban kövérnek látszott, de csak testre. Arcul alacsony-homlokú sváb tipus, halálszín sápadt leány. Duzzadt nagy keblére tapasztotta a tenyerét, és elkékült ajkkal ismételgette:
- Nem az enyém!!! Nem! Majd kitudódik...
A másik rendőr egy szennyes ujságpapirosba pólyált valamit vitt mögöttük. Bizonyára az volt az elásott gyermek. Ahogy a körültünk hangzó beszédből értettük, egy savanyu-vizes üres láda alatt találták meg a gyermeket. Még nyöszörgött, mikor rátalált egy másik cseléd.
No borzasztó ügy!
Megvártuk míg a kapu alól szétoszlott az utcai nép, aztán mink is kisétáltunk.
A sörházban hozzánk ült egy járásbiró, meg egy tanító barátom, aki nemrég került a városunkba. Azelőtt falun élt, valami borsodmegyei faluban.
A beszélgetés persze a bűnügyön forgott. Tanakodás indult, hogy gyilkosságért itélik-e el a leányt? vagy csak gyilkosság szándékáért?
- Meglehet, el sem itélik, - vélekedett a járásbiró, egy ötvenéves forma, szőkéből őszült ember, - meglehet el sem itélik: szinte bizonyos, hogy az esküdtszék fölmenti majd.
Az ő szavára minden más vélemény elhallgatott. Ő érti az ilyet legjobban.
És ő a virzsiniája hamvát a tányérjába pöccentve folytatta:
- Ki is itélhetné el igaz lélekkel? A nyomorult teremtés maga is áldozat, valami legénynek az áldozata. Minden este látjuk, hogyan strázsálja a kapufélfát egy-egy iparoslegény, egy-egy katona, vagy másefféle. Szerelem a kapufélfában. Mi a szerelem? Természet törvénye. Tehát a szerelem törvénye a kapufélfában. No most jön a leány. Mi hozza? A természet törvénye. Mihelyt a házbeliek lefeküdtek, megindítja a természet törvénye: kisurran. No és aztán megtörténik aminek meg nem kellene történnie a katekizmus szerint, de meg kell történnie a világrend szerint. Az idő nehány hónapot ballag utána. Igazítások kellenének a katekizmus szerint is meg a természet rendje szerint is egyértelemben most már. De a legénynek nincs keresete. Vagy lehet berántják katonának. A leány magára marad. Haza nem térhet, - a katekizmus szerint. Ha világra jön a gyermek, nem dajkálhatja, nem nevelheti, - természet törvénye szerint.
Belemelegedett a beszédbe. A szivarját a tányérra tette, és ügyvédi gesztusokkal folytatta:
- Hibás? Melyik a hibás? A leány? A legény? Mind a kettőben a természet törvénye gyullasztott lángot. Tehát a természet a hibás. A természetet kell elitélni!
Diadalmasan pillantott széjjel, s megállt a szeme a falusi tanítón, aki a felét rázta.
- Jójó, Szilvássy barátom, - szólt, mintha olvasná a gondolatát, - de vajjon tudja-e ön bizonyítani, hogy amikor a gyermeket a gödörbe rejtette, józan meggondolással cselekedett? A törvény csak a józan megfontolással elkövetett bűnt büntetheti. Szült ön valaha gyermeket? Tudja ön, hogy micsoda zavarodást idéz elő az elmében egy gyermek-szülés?
A nagykomoly kérdés általános nevetést keltett. Csak Szilvássy maradt komolynak.
A kocsmáros megjelent és összeszedte az üres poharakat. Megtöltötten rakta vissza az asztalra.
A leány ügye el volt végezve.
Gondolatban valamennyien fölmentettük.
- - - - -
Szilvássy tanító, - hunyorgó szemű kis ősz palóc maga elé gondolkodva űlt az asztalnál, s megszólalt:
- Beszéljünk hát másról. Egy nádasdi ember jut az eszembe meg a kutyája. A minap hallottam:
Bejön a nádasdi ember Egerbe, a fagyos szentek vásárjára. Korán indult persze, mingyárt virradatkor. Tudják önök, hogy Nádasd mennyire van Egerhez? Huszonhat kilométernyire. Nem mértem meg, de van annyira.
A kocsin ült az embernek a felesége meg a menye, - szép pirosképü teremtés a menye: Teveli Boriska.
Egyszercsak hátrapillant a menyecske:
- Nézzék már azt a bolond kutyát!
A kutya, - vizsla és komondor keverék, - a nyelvét lógatva lohogott a kocsi után. Dombos a két oldala, de igen dombos!
- Takarodj haza! - rikolt rá az öregasszony.
- Takarodj Ponci! - kiáltja a menyecske is.
Ponci meghökken, megáll.
Néz a haladó kocsira.
Leül.
Néz.
A kocsi elhagyja vagy száz méternyire.
Ponci megint csak nekilódul, s fut a kocsi után.
Nem törődtek többé vele. A vásár foglalkoztatta a gondolataikat.
A kocsma udvarán a vámház mellett leszerszámoz a gazda, és szénát vet a lovaknak. Kimennek a vásárba. Vesznek összevissza mindenfélét.
A két asszony meg ebéd után is járja a sátorokat. Csak úgy négyóra tájban térnek meg. A gazda ott lógatja a lábát a kocsija rúdján. Szalonnázik. Előtte Ponci ül és csurgatja a nyálát, nyalogatja a bajuszát. De már az oldala nem dombos.
- A fene ezt a kutyát...
- Megjárta! - mondja mosolyogva a gazda. Négy kölyket vetett.
S a fanyelü bicskával az udvarnak a sarkába int.
Csakugyan ott mászkált egymáson a négy kis féreg az udvar sarkában. Mind a négy rőt-fehértarka, mint az anyjok, s nem nagyobbak a vakondoknál.
A két asszony megnézte őket, s otthagyta. Elvégre otthon is csak vízbe hányták volna a Ponci kölykeit.
Elindul a kocsi és zörgedezik vigan vissza Nádasd felé. Meg van rakva elől hátul méhkassal, sajtárral, fazekakkal, uj kaszával s máseffélével. A gazda pélpázik. Az asszonyok beszélgetnek:
- Mi milyen szerencsével vevődött?
A menyecske egyszer megint visszapillant, és szól meglepődve:
- Nézzék már azt a bolond kutyát!
Hát a Ponci kutya ott lohol megint a kocsi után. A szájában lóg az egyik kölyke.
- No igazán bolond-eszü kutya!
S halad a kocsi Felnémeten, Szarvaskőn át a jóféle parasztlovak egyenletes poroszkálásával.
A monosbéli pataknál megállnak, hogy megitassák a két lovat. A kutya leül vagy ötven lépésnyire tőlök az út mellé, és leteszi kölykét a fűbe. Nyalogatja. Lefekszik melléje. Nyalogatja.
- No gyere Ponci, - biztatja a menyecske, - fölvesszük a kölykedet a kocsira.
- Vesszük a fenét, - szól rá az após, - iszen úgyis el köll pusztítani.
- Nem ezt az egyet meghagyjuk. Ugye anyám meghagyjuk, ha már eddig elcipelte. Gyere no Ponci!
A kutya örvendezve csóválta a farkát, de nem mozdult.
S indult a kocsi tovább.
Ponci is fölvette szép ovatosan a foga közé a kölykét, és loholt fáradt lógó testtel ismét a kocsi után.
Jól beestéledik mikor hazaérkeznek.
A kutya beviszi a kölykét az istáló mellé az udvar-szögletbe, ahol némi alomszalmán heverni szokott. A menyecske még meg is nézte, hogy vajjon él-e a kis kölyök? Él az vígan. Nem látszott a nyakán semmi sérülés. Csak épp hogy vizes volt a kutya nyálától.
Éjfél felé fölkel a gazda, s kinéz az istálóba. A holdvilág az udvarra süt. Akaratlanul is feltünik neki, hogy a kutyája nem szaladgál, se nem csahitol az udvaron. No bizonyosan elfáradt, elfeküdt. Odapillant a kutya vaczkára, hát két kölyket lát ottan.
- A teremtésit ennek a kutyának.
Körülpillant: Ponci nincs sehol.
Reggelre mikor fölkeltek, ott látták a vaczokban mind a négy kölyket. Ponci is ott hevert mellettök, - élettelenül.