A munka (Thury Zoltán)

A munka szerző: Thury Zoltán

       A kis udvarban, a hova, mint valami piszkos, füstös kéménycsatorna ereszkedett le a cselédlépcső, reggelenkint lármás, veszekedős a világ. Ide gyülnek össze a cselédek az egész nagy házból, egy csomó fazékkal, dézsával s mig elől a nagy tiszta udvar belemerül a hajnali álomba, a kis szemetes zugot majd felveri a sok nagyszájú leány. A házmesterné beteges öreg asszony, nem bir velük. Ha közéjük megy néha, rendre tanítani őket, alig bir bemenekülni az urához, a ki már három esztendő óta beteg s akár ne is volna házmester, olyan gyámoltalan. Néha rendőrrel is fenyegetőzik, de ez sem használ semmit, mert a cselédek nem hisznek neki. Egy-egy a legszájasabbak közül a szemébe kaczag s mig elmondja a mondanivalóját, utána kaczag az egész cselédhad s a tehetetlen öreg ijjedten szalad el, csakhogy ne hallja őket.

- Ide hoz rendőrt? No csak azt szeretném látni? Fizethetnek ezért a piszokért, ha fölirja a házat.

Megérezték, hogy a piszok a hatalmuk, mert ez a zug olyan megközelíthetetlen volt, mint egy ól. Ide ömlött össze a nagy bérház minden szennye, voltaképpen ez a kis négy vak fallal körülvett lyuk volt a ház szemetes ládája, nyáron gőzölgött, hogy fellegben csapott fel belőle a mérges pára. Cseléd is csak olyan lakott a házban, a ki jól érezte magát ebben a piszokban. Ha valamelyik elment közülük, négy-öt kisérletet tett a gazdája, mig ráakadt egy másik olyan leányra, a ki meg nem szökött a kis vakudvartól.

Legtöbb baja volt a cselédekkel a fotografusnénak. Fenn laktak az atelier mellett, mindjárt a tető alatt. A harmadik emeletről még egy deszkalépcsőn kellett fölmenni hozzájuk, akár a padlásra. Egy-két napra csalhattak fel egy-egy faczér cselédet. Az ő szolgálójuk volt a kis udvar állandó eseménye, mert folyton változott. Mulattak rajtuk azzal a kegyetlen csufolkodással, a mi az uj lányokat elijesztette a vak udvartól, némelyik sirva szaladt fel a fotográfusokhoz. Ilyenkor aztán nagy háború következett. A fotográfusné lejött a cselédek közé s a kis lépcsőkémény nyilását egészen betöltve kövér, mállott testével, ugy veszekedett, hogy kihallatszott az első udvarba is s az udvari lakásokban becsukták az ablakokat, hogy ne hallják a hangját. Ilyenkor szétszaladtak a cselédek, hogy másnap ujra összejöjjenek s elülről kezdődjék a háboru.

Mikor a legutolsó cseléd elment a fotografusnétól, pár napig semmi kölönös esemény nem volt a kis udvarban. Uj leány nem jött, hiába várták. Az asszony se jött le, hogy kiöntse a tegnapi vizet. Szép tisztaság lehet odafenn, a mióta nincs cseléd. Egyelőre csak ezt beszélték meg a cselédek, mig egyik-másik belekapaszkodott a szivárványos kutba s rángatta, hogy majd kiszakadt belőle a szivattyu. Egyszerre elhallgattak, a mikor a sötét penészszagu légcsőlyukból egy kis, betegformáju lány bukkant elő a fotografusné kannájával. Összekaczagtak, mert ez nagy ujság volt nekik. A fotografusné ugy belopta a házba az uj cselédet, hogy észre se vették. Most egyszerre csupa érdeklődés lett valamennyi. A ki a kutat rángatta, az is megállott és rábámult a lányra.

A kis beteg teremtés ijedten nézett körül, agyonnyomta ez a nagy egészség, a csupa izmos, husos nagy lány s visszabámult rájuk, de szerényen, csendesen meglapulva a fal mellett, szinte bocsánatot kérve azért, hogy idetolakodott.

A többi lány lassan közeledett, a mire körülvették, menekülni szerett volna a kis cseléd, de már nem tudott. Félt is, felnézett egyik-másik nagy egészséges leányra s aggodalmasan várta, hogy mi lesz.

A leányok közül néhányan nevettek, a többi azonban nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a gyerekkel. Inkább megsajnálták. Az egyik lány, a kinek duzzadt melle majd szétrepesztette a ruha derekát, megtapogatta a kis cseléd karjait s odahivta a többit is, hogy lássák. Mind elszörnyülködtek s most már sopánkodva, őszinte paraszt sajnálkozással kérdezgették ki a gyermeket. A kis cseléd félénken felelt s csak lassan-lassan barátkozott meg a sok nagy leánynyal, a kik most már valósággal megrohanták s odaszoritották a falhoz, hogy mozdulni sem tudott.

- Bolond vagy? - kiabált rá az egyik. - Hat gyermek után kell takarítni, meg a mühelyben is. Annyi vizet czipelsz fel, hogy leszakad a karod. Az is czudar, a ki megfogadott. Mit fizet?

- Négy forintot, egyet meg vacsorára.

A sok nagy cseléd elkezdett szitkozódni, de a kis lány pártját fogta az asszonyának.

- Nem adhat többet; azt mondta, hogy ő is szegény. Eddig háromat kaptam. Ruhám sincs, hogy valami nagyra lehetne velem...

A többi cseléd kikaczagta. Az egyik elfordult tőle s felrántotta kövér erős, vállát, hogy nem érti.

- Bolond vagy. Megszakadsz. - Visszament hozzá s hogy jobban bizonyítson, verni kezdte a mellét. - Én mondom neked, hogy megszakadsz. Nincs az a marha, a ki kibirná nála.

A kis beteg lány ide-oda bámult; előbb elcsüggedt, de aztán megjött a bátorsága. Még egyszer odamutatta a karját a lányoknak, hogy csak becsüljék meg jól, nem olyan gyönge az, mint a hogy hiszik. Mosolyogva nézett körül s megszólalt benne az önérzet.

- Van ebben erő, ne higyjék...

A leányok egyszerre mind odapillantottak arra a vékony kis száraz karra, a melyet most már szorongva dugott el ujra a kis cseléd. Megesett rajta a szivük s az egyik most már a maga karját tolta oda a kis cseléd szeme elé.

- Ezt nézd. Csipd meg, ha tudod. Kemény, mint a vas.

Egy másik meg egészen eléje állott s majd agyonnyomta.

- Engem nézz meg - és mégse megyek föl még a harmadik emeletre se. Nincs olyan ur a világon, a kiért megtenném...

A gyermek most már érezte, hogy mindjárt elsirja magát, ha tovább nem bocsátják, annyira megijedt. Félretaszigálta azokat, a kik utjában voltak s huzni kezdte a kutat, belekapaszkodva az egész testével. Mire megtelt mind a két vedre, majd hanyatt vágta magát, annyira kimerült. Azért most már mindig beszélt. Egyszerre féltékeny lett erre a sok szép, nagy erős lányra, a kik mellett semmi becsülete nincs a gyöngének. Valami nagyon gorombát szeretett volna mondani s majd elsirta magát, a mint a nehéz vedreket czepelve, visszakiabált rájuk.

- Ne féltsenek engem, végezzék el a maguk dolgát, ne törődjenek mással. Söpörjön mindenki a maga háza előtt.

Nem ment tiz lépcsőt se, már megállott s lihegve leült az egyik kőre pihenni. A cselédek utánanéztek, de egyik se szólott semmit. Csendesen csoszogtak fel egymás után a lépcsőn, a mikor a leány már eltűnt előlük, másnap pedig az volt az első kérdésük, a mikor összetalálkoztak, hogy lejött már a kis leány? Sokáig várták. A mikor lejött, ugy körülvették, mint a beteget szokás. A gyerek kihivó lett, a mikor észrevette, hogy a mellét meg a karját nézik s gunyolódni kezdett velük.

- Nem kell akkorának lenni, mint egy ház és mégis tud dolgozni az ember.

Azután már békében hagyták. Jöhetett, mehetett, nem kezdett ki vele senki az erősek közül, csak nézték, hogy mi lesz vele. A mikor már elment, akkor se beszéltek róla, valahogy nem jött a szájukra az, hogy szóba hozzák. Ugy is tudja szegényről mindenki azt, a mit a másik mondana. Bele fog pusztulni ebbe a dologba. Nem ilyen nyavalyásnak való az, hogy a padlásra czepelje a vizet.

Egyszer az egyik tele akarta huzni neki a két vedret, de a gyermek elutasította.

- Vagyok én olyan erős, mint maga - azt mondta, de már lihegett s ugy tántorgott, mint a részeg. Csak a szemei alatt pirult ki az arcza s alattomos kiváncsisággal nézett körül a leányokon, hogy vajjon észrevették-e, hogy már alig-alig birja a dolgát.

Azután egy-két nappal esett meg, hogy megtántorodott és a vedrekkel együtt gurult le a lépcsőn. A sok cseléd odaszaladt s egyik a nagy lányok közül az ölébe vette. A gyermek egészen belesüppedt a nagy leány ölébe és keservesen nyögve panaszolni kezdett.

- Maguk nagyok, olyan erősek, mint még hat olyan leány, a milyen én vagyok. Maguknak könnyü.