A munkásság nélkül

A Wikiforrásból
A munkásság nélkül
szerző: Juhász Gyula
Délmagyarország, 1919. május 17.

nem lehet többé reális politikát csinálni ezen a világon. Légvárakat építeni, azt igen, kártyavárakat emelni, azt igen, de reális politikát, azt nem. Se Párizsban, se Berlinben, se Szegeden, se Abádszalókon! A munkásság ellenére pedig egyenesen gonoszság vagy őrültség lenne politikát csinálni. Ezt ma már Tisza István is belátná, mert ő legalább számolt, ha rosszul számolt is, a létező erőviszonyokkal. Márpedig a létező erőviszonyokkal számolni: ez minden politika alfája és ómegája. Ezt értsék meg és gondolják meg, ezt fontolják meg alaposan azok, akik ma, a világtörténelem igazán sorsdöntő óráiban, egy új világ és új élet bölcsőjénél, a régi rend koporsójánál, szervezkedni, építeni, alkotni és győzedelmeskedni akarnak.

       A politika igenis tudomány, azonkívül, hogy művészet, és valamint nincsen művészet intuíció nélkül, azonképpen nincsen tudomány a tények valódi ismerete, az értékek helyes megérzése és megállapítása nélkül. Hogy eddig és kivált nálunk a politika többnyire a nagyurak huncutsága és a kontárok mestersége volt, hát az meg is látszott azon a politikán, amely idáig vitte és oda juttatta ezt a szerencsétlen mai nemzedéket, ahogy a költő olyan találóan mondja, ezt a fájdalmas generációt! Ami mostanában történt ezzel a kis hazával és ezzel a hétfájdalmú nemzettel, azt tessék történeti perspektívából nézni, tárgyilagosan, amennyire ez emberileg lehetséges, 1914-re visszamenőleg, sőt visszamenőleg azokra a külső és belső politikai és gazdasági okokra, amelyek 1914 katasztrófális kitörését előidézték. Ma már, ugyebár, nem lehet titok, hogy a háború elsősorban és legfőképpen mégiscsak egy olyan politikai és gazdasági rendszer hibáinak és bűneinek kirobbanása volt, amelyről Franz Oppenheimer, a tudós, végérvényes alapossággal megállapította, hogy háborúval kénytelen folytatni azt, amit békével nem tud kierőszakolni. Hogy a háború csak egy másik formája üzleti tevékenységének éspedig egy olyan formája, amely logikusan következik úgynevezett békés indusztriális műveleteiből. Ami anarkia és ami nyomorúság ma van, az még mindig a háború anarkiája és nyomorúsága.

       A háború utáni forradalmak pedig, ezt már nem Oppenheimertől tudjuk, de napjaink históriája tanított meg rá bennünket, mondom, a háborúk utáni forradalmak egyszerűen azt jelentik, hogy a népek a hosszú harcokban végre megtalálják az igazi ellenséget, a valódi veszedelmet, mint ahogy az októberi fáradalomban a magyarság az ellen a Habsburg-ház ellen fordult, amely őt idegen érdekekért ölni és halni küldte. A forradalmaknak vannak kilengéseik, a forradalmaknak vannak túlzásaik, sőt szörnyűségeik ─ hiszen azért forradalmak ─, de ezeket tessék csak elkönyvelni az értelmi szerzőjük, a bűnös szülőanyjuk, a háború rovására.

       Taine egy hatalmas művet szentelt annak bizonyítására, hogy a jelenkori Franciaország a nagy forradalom nélkül is eljutott volna oda, ahova annyi vér árán eljutott. A tudós, a katedra és könyvtárszoba hűvös magaslatán, a történelem lombikjában létrehozhatta a jelenkori Franciaország homunkuluszát, vér nélkül, könny nélkül, a történelemfilozófia spekulációjával, de a valóságban, a tények könyörtelenül kavargó világában, lám André Chénier és Lavoisier is meghaltak, hogy H. A. Taine megírhasson egy nagy és szép könyvet, hát még mennyi áldozatba került, hogy egy új históriai korszak, amelyet a tudomány a legújabb kornak könyvelt el a múlt század végén, mégis megszülessék és kialakulhasson!

       Annak pedig, hogy vér és könny ne legyen, vagy minél kevesebb legyen, annak pedig az lenne a legfőbb garanciája, hogy az emberek ismerjék föl a valódi erőviszonyaikat, tanulják meg a tények logikáját, lássák meg a fejlődés igazi irányvonalát!

       Egy kis tudomány és művészet kell ehhez, szó sincs róla, egy kis megérzés és képzelet, egy kis okosság és belátás, annyi bizonyos. A szavak játéka helyett a valóság ismerete, a konjunktúra mohó és merő kihasználása helyett a jövő mérlegelése, a hatásos és érdekes pózok és frázisok olcsó tömjéne helyett a reálpolitika becsületes és szilárd talapzata.

       Akik mindig a csőcseléket vádolják és emlegetik a csőcseléket, amely csakugyan szörnyű tud lenni, mint a társadalom betegségének kiütése ─ azok csak nézzenek néha jól a maguk lelke fenekére is, és a mobot gyakran ott fogják megtalálni, szégyenkezve, de okulva, és kevesebbet fognak handabandázni, ám sokkal meggondoltabban és értelmesebben cselekedni!