A modern építőművészet és a budapesti bérházak
szerző: Spiegel Frigyes
Az a nagy újjászületési folyamat, a mely a képzőművészeteket az utolsó három évtizedben teljesen átalakította, csodálatosképen egyelőre majdnem semmi nyomot sem hagyott az építőművészetben. Nem mintha nem történtek volna kísérletek az építőművészet újjáélesztésére, de ezek a kísérletek, legalább látszólag, meddők maradtak és korántsem vezettek oly gyökeres átalakulásokra, mint például az iparművészetben.
Ez a negatív eredmény, nézetem szerint, csak látszólagos. Tényleg nemcsak hogy megvannak már az alapvető mozzanatok, a melyek a modern építőművészet kifejlődéséhez szükségesek, de ezeket a mozzanatokat sok helyütt sikerrel teljesen ki is fejlesztették, így a modern építőművészet alapjában tényleg megvan már, csakhogy egyrészt a szerzett tapasztalatok még korántsem teljesek, másrészt a már elért eredmények sincsenek teljesen leszűrve.
Ezek a körülmények okozzák azt, hogy nemcsak a közönség, de még a szakemberek közül is a legtöbben nem veszik észre a modern építőművészetet és csak a mozgalomban egészen benne élő ismeri fel azokat a kétségtelen jeleket, a melyek az egészséges továbbfejlődést biztosítják és csak ezek tudnak számol vetni azzal, hogy az előretolt piónok melyike lesz hivatott a modern architektúra épületének alapköveként szerepelni.
Nem lehet azon csodálkozni, hogy az építészet a többi művészet mögött elmaradt. Az újjáélesztési feladat ugyanis itt sokkal nehezebb, mint a többi művészetnél. Egyszerűbb dolog a modern művészet alapelveit egy szék vagy világító-test megalkotásánál alkalmazni, mint a komplikált és sok mindenféle tényező együttes működését föltételező építészetnél. De azért itt is, mint minden tektonikus művészetnél, az alapvető elvek ugyanazok. Ezeket a következőkben gondolom körvonalozhatni:
1. Minden formát a célszerűség határozza meg.
2. A mindenkori célt a legpregnansabbul kifejezésre juttató forma szükségképen a legszebb is.
3. Csakis az a forma lehet szép, a mely az anyag követelményeinek a legszigorúbb logikával megfelel.
4. A díszítés sohasem lehet öncél, hanem csak a cél és anyagszerűség követelményeinek nyomatékosabb kiemelésére szorítkozhatik.
Ezek a tételek az első pillanatra talán kissé ridegen hatnak és nem keltik azt a benyomást, mintha egy új művészetnek volnának alapdogmái; de ha kissé gondolkodunk, belátjuk, hogy az a kor, mely a technika terén ötven év alatt nagyobb csodákat hozott létre, mint az előző századok együttvéve: szükségképen kell, hogy művészetében is kifejezésre juttassa vezérelvét, mely szerint a legcsekélyebb eszközökkel, anyaggal és munkával elért lehető legnagyobb hatás a főczélja összes törekvéseinknek. Ebből a szempontból tekintve például a kerékpárt mai alakjában utolérhetetlen mesterműnek tartom és azt hiszem, hogy alig akad félig-meddig modern ember, a ki azt esztétikailag is szépnek ne tartaná; míg viszont az automobil, habár hatás és kényelem szempontjából el is érte már talán a netovábbat, szépnek mégsem mondható, egyszerűen abból az okból, mert ösztönszerűleg érezzük, hogy ugyanazon hatás csekélyebb eszközökkel és anyaggal is kell, hogy elérhető legyen. Ugyanilyen hatást gyakorol reám az erősen kárpitozott angol ülőbútor, a melynél szintén nem tudom elképzelni, hogy ugyanazt az ideális kényelmet nem lehetne-e más módon is elérni, mint töméntelen sok párnarugóval és lószőrrel. Ugyancsak ebből az okból hat kellemesen egy jószerkezetű lánchíd, egy pályaudvar nagy fesztávolú csarnoka, vagy az Eiffel-torony. A hatás itt tisztán a szerkezeti részeknek logikájában rejlik s nem sok ügyet vetünk arra, hogy itt egyáltalában nélkülözzük a díszítő elemet. Sőt nagyrészt talán éppen ebben rejlik hatásuk közvetlensége.
Ilymódon észlel és gondolkodik bensőleg minden modern ember, csakhogy legnagyobb részük még nem mer számot adni benyomásairól, nem meri nyíltan bevallani, hogy mit lát és mit érez, félvén, hogy ezáltal ellenkezésbe jut az évszázados hagyományokkal.
Pedig, véleményem szerint, ez a bátortalanság az egyedüli gátja a modern eszmék teljes tisztázásának, és merem állítani, hogy azon a napon, a midőn az emberek nemcsak gondolják, de ki is mondják azt, hogy a kerékpár, a Dieselmotor, a vasúti hid és a pályaház csarnoka nemcsak a célszerűségnek, de a modern szépnek is ideálja, azon a napon, mondom, megszületett a modern építészet is.
A mai kor építészeinek tehát nem lehet egyébb feladatuk, mint helyesen kifejezni azokat az elveket, a melyeket a modern szerkezet és a modern életszükséglet megállapít.
Ha szigorúan veszszük a dolgot, más korban sem volt az építésznek más feladata, és a klasszikus és középkori építőművészet ennek a feladatnak meg is felelt. Mindegyik egy helyes szerkezeti elvből indult ki, az első az architravok, a másik a boltozatok rendszeréből; és ezt a szerkezetet, mint a kornak legmegfelelőbbet, alkalmazta az akkori életszükségletekhez.
A szép harmónia egyszerre megszűnik a renaissance építészetével, a mely ugyan, nem akarom tagadni, szintén alkalmazkodott korának életszükségleteihez, de semmiképpen sem bírt egy oly új szerkezeti alapmomentummal, mely egyedül képes arra, hogy egy kor építőművészetét egységessé és nagygyá tegye, így kénytelen volt a szerkezeti alapeszme helyébe a díszítő elemet léptetni, és elkövette az építészetben elkövethető legnagyobb hibát, azt, hogy szerkezeti elemeket alkalmazott díszítő czelokra. Innen az ablak- és ajtónyilások elé állított oszloprendek, falfelületeknek felosztása szabadon álló oszlopokkal, lizénákkal és párkányokkal, a melyeknek semmiféle szerkezeti jelentőségük nincsen és tisztán csak díszítésül szolgálnak. A renaissance után következő barok és rokokó-kor a díszítő elemet még inkább túlhajtotta, de éppen e túlzás révén legalább azt érte el, hogy alkotásai kevésbbé tűnnek fel hazugnak, mint a renaissance-éi; mert ha nélkülözik is a szerkezeti alapot, legalább kevésbbé igyekeznek annak látszatát fölkelteni.
Mindezeket egybevetve, bármilyen nehezemre esik is és bármennyire érzem is, hogy szemben találom magamat a közvéleménynyel, mégis kénytelen vagyok kimondani, hogy a renaissance és az utána következő századok építőművészete hamis nyomon haladt, hogy ez a művészet ezen idő alatt egészséges fejlődésének útjából egy hazug elv miatt kizökkent és hogy addig, míg a renaissance-építészet tanai teljesen nincsenek kiküszöbölve az emberek gondolkozásából, észszerű modern építőművészetről szó sem lehet. Ha ezeket a tanokat igazaknak ismerjük el - s ha modernül gondolkodunk, alig tehetünk egyebet - akkor körülbelül leromboltunk minden építési formát, a mit az öt utolsó század építőművészete reánk hagyott és kénytelenek vagyunk, ha új tektonikus építészeti formákat akarunk fejleszteni, megkeresni azokat az új szerkezeti alapmozzanatokat, a melyek alkalmasak arra, hogy belőlük új építészeti formák fejlődjenek. Meg kell keresnünk azt az új szerkezeti alapelvet is, a mely ezen alapmomentumból kifolyólag korunk szellemében gyökeredzik.
Új szerkezetet vagy egy új anyag, vagy a réginek új alkalmazása határozhat meg. Azt hiszem, korunkban inkább a kelleténél több, semmint kevés oly momentum van, a mely új szerkezeteknek vetheti meg alapjait. Mindenekelőtt azonban két mozzanat ragadja meg figyelmünket, nevezetesen először is a vasnak, tehát egy teljesen új anyagnak szerkezeti szerepe; másodszor pedig, az eddig csak kötőanyagként szereplő vakolatoknak önálló hordképes szerkezetekre való felhasználása a Rabitz, Monier és más hasonló szerkezetekben.
Azt hiszem, senki sem fogja ma már azt a teljes átalakulást kétségbe vonhatni, a melyen építési szerkezeteink a vas alkalmazása által átestek. Annál inkább csodálkozunk, hogy a vasszerkezeteknek stilusképző tulajdonságai még nincsenek megállapítva. Mi lehet az oka annak, hogy építészeink azonnal föl nem ismerték a hatalmas segédeszközt, a melyet nekik ez az új szerkezeti anyag egy új stilus megteremtésénél nyújtott ? S ha már fölismerték, miért nem siettek a legmohóbb hévvel megragadni azt a talán soha vissza nem térő alkalmat, hogy az új szerkezeti anyagot a maga szűzi tisztaságában azonnal a neki megfelelő formába öltöztethessék?
Ennek okát talán abban leljük, hogy egyrészt az utolsó századok hamis építészete annyira hatalmába ejtett minden önálló törekvést, hogy építészeink nem is gondoltak arra, hogy az új anyaggal mennyi új dolgot teremthetnének; másrészt pedig - és ez a fődolog - nevelésüknél fogva nem is volt alkalmuk erre gondolniuk, mert hiszen az építési iskolák tantervéből a vas szerkezetek ismertetése még ma is majdnem teljesen ki van küszöbölve. Igy azután a leghihetetlenebb állapotok egyike állott be: van egy új szerkezet és nem tudunk vele mit csinálni. Ezzel aztán elkövettük azt a kisebb hibát, hogy a vasszerkezetek alkalmazását a minimumra redukáltuk és nem aknáztuk ki azon hatalmas elemet, a mely hivatva van építészetünk elernyedő testébe új életerőt önteni, másrészt azonban elkövettük azt a soha meg nem bocsátható bűnt, hogy vasszerkezeteket alkalmaztunk ugyan, de vagy egyszerűen elrejtettük, mint építészeti kiképzésre nem méltókat, vagy a mi még rosszabb: az elmúlt századok kőformáiba igyekeztünk belepréselni.
Ámde nem azért eszeltek ki új, világraszóló szerkezeteket, hogy azokat szabad legyen egyszerűen félredobni, vagy természetellenes formákba erőszakolni. Ezt már az élő művészet energiája sem tűrheti meg és éppen azért mindazt, a mit az építészek nem akartak vagy nem tudtak megcselekedni, megcselekedtek a szerkesztő mérnökök.
A szerkesztő mérnöki tudomány (sokkal helyesebbnek tartanám itt a művészet szót) a vasnak köszöni létét, mert csak általa nyílt alkalma amaz óriási művek megteremtésére, a melyeket, azt hiszem, velem együtt mindenki korunk legbámulatraméltóbb alkotásainak, sőt egyenesen leghatározottabb ismertető jeleinek ismer el. Nem csoda, hogy a mérnök rajongó szeretettel csügg ezen az anyagon és hogy ily aránylag rövid idő alatt kifejtette annak mindazon tulajdonait, a melyekre ez nemcsak szerkezetileg, de esztétikailag is képes ; kifejtette pedig teljesen naiv, minden előítélettől ment elmével, nem tekintve semmi egyebet, mint hogy anyaga mit követel és mit enged meg; de azt azután a leghatározottabb, semmiféle változást meg nem engedő, legszervesebb és épen azért legszebb formában képezve ki.
Mi építészek ugyancsak meghajthatjuk zászlónkat a mérnökök előtt, tartozunk nekik annak elismerésével, hogy ők teremtették meg a modern építőművészetet, tartozunk ezzel annál is inkább, mert eddig nagyon is hajlandók voltunk művészetünket az ő tudományuknak fölébe helyezni.
De a vasszerkezetek megoldása által a modern építőművészet még korántsem felelt meg teljesen feladatának. Ezzel csak azokat a szerkezeti momentumokat teremtették meg, a melyek nélkül a továbbfejlődés egyáltalában lehetetlen.
Hátra van még a vasszerkezeteknek esztétikailag tökéletes kifejlesztése, azután azoknak a magas építmény keretébe való logikus és szerves beillesztése, végül pedig egy, a vasszerkezettel kevésbbé összefüggő feladatnak: a modern lakóháznak megoldása.
És itt látom a legnagyobb anomáliát a mai építőművészeti törekvésekben. Mert míg egyrészt a modern monumentális építészethez szükséges legfőbb előfeltétel, a sikeresen megoldott új szerkezeti alapmomentum, minden kétséget kizárólag megvan, még alig történtek csak kísérletek is ezen momentum fölhasználása körül, addig másrészt a modern lakóháznak, melynél a szerkezeti alapeszme csak másodsorban szerepel, már több, teljesen sikerült típusát ismerem. Nem találhatom ennek a visszás helyzetnek okát másban, mint hogy építészeinknek mai tudásuk és nevelésük alapján könnyebb feladat a lakóház megoldása, mint a monumentális épületé, a melyhez hiányzanak náluk az okvetlenül szükséges szerkezeti előtanulmányok. A monumentális építészet megoldására azért is, véleményem szerint, várnunk kell még addig, míg az építészi és mérnöki ismeretek teljes fúziója be nem következett.
Egészen másképpen áll a dolog a modern lakóházzal. Itt nem forog fenn a szerkezeti előtanulmány nehézsége, mert az alkalmazandó szerkezetek nem oly bonyolultak, hogy azokat bárki könnyen el ne sajátíthatná. Itt logikus alapon állva meg lehet határozni azokat a kellékeket, a melyekkel a modern lakóháznak bírnia kell, és ezekből a kellékekből szinte önként levezethetők a szükséges formák.
A modern lakóház az alaprajzból indul ki, ennek megtervezését a célszerűség, illetve a modern ember életszükséglete határozza meg. Ma az ember élete sokkal bonyolultabb, mint az előbbi századokban, főképen kényelmi igényei változtak meg. Szeretjük napi munkánkat, az étkezést, az alvást és egyéb teendőinket külön-külön helyiségekben végezni, a mihez hozzájárulnak még a modern egészségtudomány elvei is, a melyek lehetőleg kevés ember együttlétét és mennél több levegőt és világosságot követelnek, így átlag véve ma lakásunkban sokkal több helyiséget követelünk meg, mint előbb, és ha ezek a helyiségek egyenkint kisebbek lehetnek is, mégis teljes mértékben szellőzhetőknek és direkt világításúaknak kell lenniök.
Ha ezekkel a követelményekkel szemben tekintetbe veszszük, hogy maga a rendelkezésre álló hely manap sokkal kevesebb és drágább, mint azelőtt, úgy belátjuk, hogy ma a lakóház alaprajzának megtervezése sokkal bonyolultabb feladat, mint előbb volt, és hogy ennek megoldásával az építész a legnehezebb munkán túl van.
Ha a helyiségeket a legnagyobb gonddal és csupán a célszerűségi igények szemmeltartásával csoportosítjuk egymás mellé, alá és fölé, akkor okvetlenül az eddigiektől teljesen eltérő alaprajz-tipusokat kapunk. Ha ez az alaprajz megvan, helyezzük el a szükséges ajtó- és ablaknyilásokat úgy és oly méretekben, a hogy ezt az egyes helyiségek rendeltetése és fekvése, a bútorok felállítása és sok más egyéb körülmény megkívánja. A dolgozószobák megkívánják a magas oldalvilágítást és azt, hogy a külvilágtól mentül jobban el legyenek zárva. A fogadószobáknál az elzárkózottság már kisebbméretű lehet; a hálószobákban az ablaknyílások az egészségügyi követelmények értelmében mentül nagyobbak legyenek, holott a kisebb mellékhelyiségek természetszerűen kisebbméretű ablaknyílásokkal láthatók el.
Ha az így teljesen logikus alapon megtervezett alaprajzot helyesen kimért ablak- és ajtónyilásaival, esetleges niveau-diferenciáival, egyszerűen és minden hazugság nélkül kifejezésre juttatjuk a homlokzaton, akkor szükségképen az eddigiektől teljesen eltérő képet kapunk, mely a modern lakóházat jellemzi. De egyszersmind szép is lesz még akkor is, ha minden díszítő elemet teljesen kerülnénk is. És hol marad a tagolás, a ritmus ? - - kérdik tán a régi iskolák hívei. De míg egyrészt még egyáltalában nincs eldöntve, hogy egy homlokzatnak okvetlenül tagoltnak és ritmikusnak kell lennie, addig másrészt az ilyen homlokzat a tagolást nem nélkülözi okvetlenül.
Mert például előbbre vagy hátrább lehet tolni egyes épületrészeket, az alaprajz követelményeinek megfelelőleg, külömböző nagyságúra lehet szabni az ablakokat, nyílt és zárt erkélyeket, a kapu fölött kis tetőt lehet elhelyezni és száz más, a szükségtől függő, logikus és szerkezeti aprósággal annyi ritmust lehet egy ily homlokzatnak kölcsönözni, mely ezerszeresen fölér sok renaissance-homlokzat üres páthoszával. Ésmindenekfölött azt mutatja majd az ilyen homlokzat, hogy téglái mögött emberek laknak és nem sablon-bábok, kiket egész önkényesen, az építőmester mindenkori szeszélye szerint, lehet akár a Palazzo Strozzi, akár a Belvedere tengelyrendszerébe erőszakolni.
Az ily homlokzatnak fődíszét, az említett festői elrendezésen kívül, a szerkezet logikus feltüntetése és a maga teljes természetességében alkalmazott anyag színe adja meg. Nem akarom azonban még további díszítő motívumoknak megengedhetőségét tagadni, csakhogy ezeknek a díszítő motívumoknak mindig az legyen a céljok, hogy a szerkezeti funkciók jobban kiemeltessenek. Öncéllá sohasem szabad válniok, a homlokzat szigorú anyagszerűségét sohasem szabad zavarniok.
Természetes, hogy ilyen lakóházakat akkor lehet legjobban építeni, ha minden házban csak egy család lakik. Világos, hogy ha a ház bérbeadásra épül, már nem lehet oly szigorúan a bennlakók szükségleteihez szabva, mert ezek a szükségletek a mindenkori bérlővel természetszerűleg változnak. Még rosszabb, ha egy és ugyanazon házban több bérlakás elhelyezéséről kell gondoskodni, mert ilyenkor a ház elveszti az individuális jellegét, átlagos típussá fajul, a mi a művésziesség rovására megy.
Fájdalom, Európa-szerte még az utóbbi állapot a rendes, csak Angliában, Belgium- és Hollandiában laknak az emberek többnyire a saját házukban és egyedül. Természetes, hogy a modern lakóháznak legérettebb, legfejlettebb példányait is ezekben az országokban kell keresnünk.
A találékonyságnak, kényelemnek, nyugodt szépségnek valódi gyöngyei azok az igénytelen, majdnem minden díszt nélkülöző kis házak, melyeket a Voyseyk, Baillie Scottok, Harveyk építenek az angol countrie-ba; modernek a szó legszebb értelmében, a nélkül, hogy csak egy vonaluk is a túlzásnak érzését keltené bennünk. Belgiumban inkább a városi lakóház fejlődött ki, Van de Velde, Hankar és legfőképpen Horta kezei alatt. Az utóbbinál néha oly alaprajzi elrendezéseket bámulhatunk meg, a melyeknek leleményességére, művészi elosztására és nagy stílusára még merészebb álmainkban sem mertünk gondolni. Itt a házak külseje is egészen önálló és egészen eredeti felfogást mutat; ama kontár utánzatok révén már csakugyan hírhedtté vált belga stilust, a mely azonban feltalálói és első művelői kezén a legtermészetesebb, legközvetlenebb és legművésziesebb. A homlokzat többnyire nyerstégla, csak a legmarkánsabb szerkezeti helyeken, az ablakszemöldökön, a boltvállaknál díszlik egy-egy faragott kő. Az ablakot egyszerűen vastartó födi, ezt néha finom öntöttvasoszlop támogatja. Az ablakok alatt ívesen kinyúló virágerkélyek kovácsolt vasrácscsal ékesek. Mindez a maga természetességében elegendő a legművésziesebb hatás elérésére. Tegyük még hozzá, hogy a nyílások elosztása változó, a szobának megfelelő nagysága és alakja adja meg ezeknek a homlokzatoknak tulajdonképpeni zamatját. A tulajdonképpeni bérháznak ily elvek szerint való átalakítására még alig ismerek példát, hacsak a párisi "Castel Béranger"-t nem akarjuk annak tekinteni, amely ugyan épp úgy külsejére, mint beosztására nézve elég modern, de korántsem a szó nemesebb értelmében, mert vadabb és kényelmetlenebb dolgot aligha láttam még. Sokkal jobbak Plumet-nek bérházai az Avenue Malakoff-on, nyugodt előkelőségül homlokzataikkal, de az alaprajzok még mindig a párisi normálsablont mutatják.
A kérdés megoldását másként képzelem. Véleményem szerint a modern bérház megoldását úgy kellene megkisérleni, mint több kisebb-nagyobb lakóház konglomerátumát. Az egyes részek egymással lehetőleg kevéssé, talán csak annyiban függjenek össze, hogy a lépcső és az udvar közös legyen. Ekkor a bérházra nézve ugyanazon feltételek állaimnak fönn, mint a melyeket imént tárgyaltam, de a föladat az egyes lakások egymás mellé vagy egymás fölé helyezése által bonyolultabb és érdekesebb. Egészen jól el tudom képzelni még a bérház keretében is, hogy az egyes lakás helyiségei különböző színvonalokon, illetve emeletsorokban helyeztessenek el és úgy sorakozzanak egymás mellé vagy egymás fölé, mint bármely családi lakóháznál. Az ilyen elrendezés első és főfeltétele az volna, hogy túlsok lakást ne csoportosítsunk egymás mellé. Ez viszont megkívánja, hogy a telkeknek nagysága a városrendezések alkalmával ne szabassék nagyra, sőt a nagyság lefelé egyáltalában ne korlátoztassék egy bizonyos mértéken túl.
Nálunk, Budapesten, a telkek túlnagyra vannak szabva s ez okozza, hogy modern, de még csak észszerű bérházat sem lehet nálunk építeni. Ha Budapest építkezését ily szempontból tanulmányozzuk, ugyancsak szomorú eredményre jutunk. Nem ismerek, és azt hiszem, ezt a véleményemet minden logikusan gondolkodó építésztársam is aláírja, az egész földkerekségén fejlettlenebb, a kényelem, mint az egészség követelményeinek ellentmondóbb, esztétikailag alacsonyabb fokon álló és a mellett drágább építkezést, mint az átlagos budapesti bérház. Ehhez a talán kemény véleménynyilvánításhoz hozzá kell fűznöm, hogy a fönt-emlitett hibákért korántsem az építészeket okolom. Legnagyobb részük igen jól tudja, hogy a dolog tényleg így van, és ha alkalmuk nyílik családi kisebb lakóházak tervezésénél tehetségüket érvényesíteni, mindig magas színvonalú dolgokat is alkotnak; de mihelyt bérháztervezésről van szó, képtelenek az ár ellen úszni és teljesen a helytelen rendszer nyomása alatt állnak.
Általánosan panaszolják nálunk, hogy az építész munkáját rosszul díjazzák. Merem állítani, hogy nincs kényelmesebb és pénzügyileg rentabilisabb foglalkozás, mint a budapesti bérháztervelőé, még akkor is, ha csak két százalékkal díjaztatnék is az építészeti munka. Egy félig-meddig munkabíró ember egy nagy négyemeletes bérház összes alaprajzait egyetlen munkanap alatt elkészítheti, és nem egy esetet tudok, a hol egy építész, nem is túlságos nagy irodával, ötven bérházat is épített évenkint.
Világos, hogy ez a gyári munka nem lehet az építészetnek mint művészetnek feladata. A képzett és gondolkodó építész, a ki hivatását ambícióval fogja fel, ugyancsak megcsömörlik ettől a budapesti rendszertől.
Az alapvető hiba, mint azt már jeleztem, a telkek kiszabásában rejlik és ennek megértésére vissza kell tekintenünk 50-60 évvel, a midőn Budapest alig volt egyéb nagy falunál, hol kevés ember lakta az óriási területet. A hely nagyon olcsó volt és így érthető, hogy a telkek kiosztásánál nem nagyon takarékoskodtak. Midőn aztán az ily nagy telkekre nagyobb házakat kezdtek építeni, természetes, hogy az akkor még fejletlen kényelmi igények és ízlés következtében az építész azt a módot választotta a házak megtervezésénél, a mely az ő akkori tudásának a legjobban megfelelt, t. i. a kevés, leginkább csak két lépcsővel ellátott ház típusát, a melyben az egyes lakásokhoz folyosókon, és pedig eleinte zárt folyosókon át lehetett közlekedni. Ezek a zárt folyosók a mögöttük levő lakásokat elsötétítették és azért azokat nemsokára függő, nyílt folyosókkal helyettesítették. Nem ismerem eléggé Budapest építészetének történetét, nem tudom, ki alkalmazta először a függő folyosókat, de azt tudom, hogy voltak idők, a mikor ennél kisebb bűnökért is kerékbe törték az embereket. Mert nincsen Budapest építkezéseinél elkövetett nagyobb hűn, mint ez a folyosórendszer. Ez a főoka annak, hogy lakásainkban úgy lakunk, mint a nyilt vásáron és hogy Budapest a kontinens legegészségtelenebb városa.
Később a modern építkezés vívmányai lassankint nálunk is meghonosodtak, a nagy komplexusok sötétebb részeinek világító udvarokkal szolgáltattak levegőt és világosságot, a helyiségek elrendezése kényelmesebb lett, mellékhelyiség ma már minden lakásban van bőven, de a fődolog még mindig nincs elérve, az t. i., hogy lakásunkban otthon érezzük magunkat. Nem is érjük el ezt a célt soha, míg a folyosórendszerrel tökéletesen nem szakítunk. Hogy pedig ezt meglehessük, okvetlenül szükséges, hogy a telkek méretei kisebbekre szabassanak s hogy ennek következtében ne kelljen a lépcsők számát aránytalanul szaporítani azért, hogy egy emeletsoron csak két, legfeljebb három lakás nyíljon egy lépcsőházból.
Ha ezt elérjük, akkor az építészek feladata lesz a mi modern bérházunkat megteremteni.
S ha az ideális állapotot: a lakóházrendszert, sok mindenféle oknál fogva nem tudjuk elérni, bízom építészeinkben, hogy legalább a modem bérházat megteremtik Budapesten.
Kell-e ezek után még a budapesti bérház külsejéről is szólanom ? Annál a szoros kapcsolatnál fogva, a mely alaprajza és homlokzata közt fenn kell hogy álljon, lehetetlenség, hogv a sok rossz alaprajznak jó homlokzat feleljen meg. Tudok olyan esetet, hogy az építész előbb tervezte meg a homlokzatot és ehhez alkalmazta az alaprajzot. Hát ez nem mindennapi furcsaság. Viszont egészen rendes gyakorlat az, hogv a tervező az utczai főfalat tengelyekre osztja és az alaprajzi beosztást ezekhez a tengelyekhez kényszeríti. Manap nálunk a bérháztervelőnek ez a legfontosabb munkája. Művészies dolgot persze lehetetlen ily módon alkotni.
A homlokzat csak akkor lehet szép, ha mindenekelőtt világosan elárulja, hogy mi van mögötte. De mit áruljon el, ha nincs mögötte semmi ? Hogy mégis mondjon valamit a nagy homlokfal, a tervezők kénytelenek voltak azt mindenféle diszítménnyel telerakni. Először a renaissance oszlopaival és párkányaival, azután a barokk kicsavart oromzataival és cartouche-aival, itt a gótika csúcsíveivcl, amott rokoko-diszszel, újabban szecessziós vonalakkal, virágokkal és egyéb csodákkal.
Ezt a sok kellemetlenséget tetézi még egy körülmény: Budapesten a faragott kőből való építkezés alkalmas kőanyag hiánya miatt nagyon költséges, s ennek következtében az építészek teljesen elszoktak a hamisíttatlan anyaggal való építkezéstől. Vakolattal és gipszszel pótolták tehát a követ. Hogy ez az ízléstelenségek és túlzások milyen orgiáit nevelte, arról meggyőz egy rövid budapesti séta. Méltán rászolgál fővárosunk a gipszváros elnevezésre, a melylyel egy hollandus ismerősöm tisztelte meg. Pedig erre igazán nincs szükség. Közönséges téglával, még ha nem is iszapolt vagy sajtolt, azután durván kinagyolt terméskővel, palával és cseréppel, sőt fával is sokkal művésziesebb, valódiabb és igazabb hatásokat lehet elérni, mint olcsó szobrászok tuczatszámra készített csinálmányaival.
A modern stílus eddig csak kárára volt építészetünknek, mert csak külsőségei hódítottak. Csak ornamensét sajátították el belőle, azt is helytelenül. A modern stílus lényege nem a diszítmény, sőt ellenkezőleg, a mozgalom vezető elméi mindinkább kezdenek a diszítmény lenyűgöző hatása alól teljesen felszabadúlni. Ők ma is buzgón követik az egyszerű és helyes elvet: keresik a teljes igazságot, épp úgy az elrendezésben, mint az anyagkezelésben, azután a logikus szerkezet és fölépítés által elért esztétikus hatást. Ezek a modern háznak legkiválóbb ismertetői.
Mikor hódítanak majd nálunk is ezek a szép és egyszerű igazságok ? Talán csak nagyon sokára. Egyelőre még az alapföltételek is hiányzanak. De ha építészeink képzettebb része magáévá fogja tenni a modern mozgalom valódi vezérelveit, és zárt sorban, lelkesedéssel küzd a ferdeségek ellen, akkor a siker el nem maradhat és nekünk is lesz életünket, korunkat híven jellemző egyéni és igazán budapesti stílusunk.