A miniszter (Földi Mihály regénye)
szerző: Bálint György
Földi Mihály a lelkiismeret írója. Majdnem minden főhőse a lelkiismeretével vívódik, a jó és a rossz között őrlődik: ezért emlékeztet legtöbb írása egy kissé a régi moralitás- vagy misztérium-drámákra. Alakjainak alapproblémája: hogyan lehetünk jók, hogyan kerülhetjük el a bűnt, mely mindnyájunk lelkében leselkedik? Dosztojevszkij hőseinek távoli rokonai ezek a kemény lelki realizmussal megrajzolt, önkínzó regényalakok, kik bűneik mélypontján néha revelációszerűen ismerik fel az erény útját.
Új könyvének döntő kérdései ezek: lehet-e ethosz nélkül élni? Elég-e ethosz helyett jólellátott, művelt, korrekt burzsoá "tisztessége"? Elég-e, ha az ember megnyugtatja magát, hogy mindig "jót akar" és gondosan teljesíti polgári és hivatásbeli kötelességét? Igaz ember, etikus lény-e a minden tekintetben "kifogástalanul" viselkedő polgár? Megvéd-e a bűntől a lagymatag úriemberi és szakmai erkölcs? sokáig álomban lehet-e tartani a lelkiismeretet?
"A lélek néha a csempészre emlékeztet írja földi új könyvében. Ide-oda szalad dugáruival a tiltó határokon s azt hiszi, büntetlenül ügyeskedik, míg egyszer csak azt nem érzi, hogy sokallnia kell röpködéseit, könnyítenie kell terhein; ilyenkor jelentkezik s azt állítja, hogy elvámolni valója van... Van vád, melyet ember emel az ember ellen; mégis az a vád a legteljesebb, melyet önmaga kovácsol maga ellen, anélkül, hogy tetszelegnék a bűnben és fetrenkednék a bűnhődésben; a büntetés is akkor teljes, ha vállalni tudja az ember és hisz benne..."
Egy nagy orvosprofesszor lelki csempészüzelmeiről szól a regény, a veszedelmes "ügyeskedésekről" erény és bűn határa körül egészen az önkéntjelentkezés az "elvámolás" nagy katarzisáig. A miniszter meghal: így kezdődik a regény. Barátja és háziorvosa úgy érzi, "mindent megtett" érte. Később pedig úgy érzi, mindent megtett, hogy az özvegy lelki nyugalmát helyreállítsa. De közben a lélek főbűneit követi el sorra és egy mind démonibbá váló szenvedély hatása alatt eljut egészen az eszmei halottrablásig. Egyre drámaibb sodrú cselekvése tulajdonképpen ádáz vita a másik főhőssel, a prelátussal, az ethosz hirdetőjével. Mesterien felépített küzdelme végén a professzor megadja magát akkor, amikor a pap már régen félreállt. Magától tér meg az ethoszhoz, a szenvedély és a bűn paroxizmusának pillanatában.
Polémikus írás ez a szuggesztív erejű regény: pap-hőse nemcsak a professzorral vitázik, hanem egy egész korral. Mikor az özvegy lelkéért mérkőznek, küzdelmük szinte Thomas Mann Settembrini-jének és Naphtá-jának halhatatlan ideológiai párviadalára emlékeztet. De itt a pap nem Naphta, hanem Settembrini helyén áll. Ő képviseli a szabad szellemet, a humanitást, a szeretetet a professzor polgári pozitivizmusával szemben, melynek sima látszat-józansága már-már ördögi veszélyek felé vezetnek.
A regény ideológiája (ha már mindenáron valamelyik adott ideológiába akarjuk skatulyázni) kétségkívül katolikus. De ez, ha szabad így mondanunk, nem klerikális katolicizmus. Földi pap-hősétől távol áll minden dogmatizmus és ultramontánság. Eszmevilága inkább a Chesterton-ok, a Jacques Maritain-ek, a Georges Bernanos-ok, a José Bergamin-ok szabad, kritikus, szociális, társadalombíráló katolicizmusához jár közel. A kor szédült erkölcsi zűrzavarában a szeretet örök útjelzőjét emeli magasba és a lelkiismeret szabadságát követeli. Alapvető hitvallását megtalálhatjuk ebben a pár megrázó mondatban:
Egy idő óta egyre kevesebb az emberi ember és egyre több az olyan emberi lény, aki teljesnek, totálisnak, emberfölöttinek nevezi magát. Egy államférfi azelőtt ellátta az ő államférfiúi kötelességét, kormányzott, szabályozott, jó vagy rossz szerződéseket kötött, gondozta, többnyire rosszul, a béke ügyét, döntött, rendszerint rosszul, a háború kérdéséről, adót vetett ki, egyre többet, törvényeket készített, sajnos egyre mulandóbbakat , de mikor mert arra gondolni, hogy megszabja a gondolkodást és az ő külön börtönébe zárja az emberi lelket? Ma egyre divatosabb az a politikus vagy államférfi, akinek első dolga, hogy új törvényeket szab a gondolkodásnak. Mindegyik új tízparancsolatokkal kezdi, mindegyik egy-egy Mózes, aki törvénytáblákat osztogat... de milyen Mózesek! Ezek fel sem fáradnak a hegyre, ezek nem tartják szükségesnek, hogy Istennek találkozzanak, ezek önmagukkal találkoznak, mindegyik a jognak, a törvénynek, a gondolkodásnak, a hitnek egy-egy ősforrása, amely magából merít s mialatt elveti a régi dogmákat, új dogmákat osztogat a terror és a megalománia útján!
Ha ez a regény egy-két évtizeddel ezelőtt születik meg, kétségtelen, hogy inkább az orvosprofesszor mondhatta volna a fentebbieket. Most a pap mondja, bátran és keményen és eszünkbe juttatja azokat a papokat, akik ma oly sok helyen hősiesen szembefordulnak a divatos reakcióval. Szelíden, finoman, de mégis szenvedélyesen képviseli álláspontját a regény papja szenvedélyes maga a könyv is, Földinek eddigi leglíraibb írása. Szenvedélyes, hiszen ma csak szenvedélyesen lehet kiállni az ethoszért és az igazságért. Hangja puritán, tompított, szinte hűvös de minden szava mögött a meggyőződés forró dinamikáját érezni. A józanság és a hit különös, vonzó, építő harmóniáját hirdeti, szemben ama polgári "józan ésszel", melynek "megnyugtató" felülete alatt irracionális erők gyanús örvényei kavarognak.
Kevés aktuálisabb magyar regény van ma, mint Földié és kevés időszerű könyv íródott meg ennyire aktualitás-fölötti etikai és esztétikai elvek szerint. Önkínzóan tiszta írás, erkölcsi és művészi szempontból egyaránt. Kompozició tekintetében talán a legtökéletesebb Földi-regény, oly egyenesvonalú és töretlen, hogy az olvasó néha úgy érzi? Drámát hallgat, éles küzdelmekkel, robbanás-szerű válsággal és mindent kiegyenlítő katarzissal. A professzor néhány belső monológja pedig a mélypszichológia mesterműve. Földi, ki irodalmunkban mindig magányos úton járt, most eljutott a társtalan utazás egyik leggazdagabb célpontjához.