A mi temetőnkön
| A mi temetőnkön szerző: Jakab Ödön |
Magasan áll a hegy, omló oldalával,
Vadvirágot ápol tetején a fensik,
Hol a sürün vágott sirhalmok tövében
Hamvadozó holtak koporsója fekszik.
Mintha tudná a hegy durva, hideg földje,
Kebelébe mennyi sziv örömét zárták:
Holdas éjszakákon, mély gyásza jeléül,
Borongva hullatja a falura árnyát.
Ilyen szép temetőt még sehol se láttam:
Alján van a falu házainak sorja;
Igy tán a sírokban édesebb az álom,
Élő, meleg szivek közelében folyva.
Kit az emberektől félre temetének,
Fájhat, hogy emléke hamar elmosódott;
De itt a fejfákat gyakran látogatván,
Csak nem felejtnek ugy a késő utódok.
Ki ide siratta az első koporsót,
Kedvesét e hegyre tán azért temette,
Hazulról legalább hogy fejfáját lássa,
Ha nem nyughatik már maga is mellette.
Vagy tán azért hozta e magas tetőre,
Hogy közelebb légyen az éghez sírhalma,
S hamvait hamarább megkapja a lélek,
Mikor a támadás harsonáját hallja.
Szeretem e helyet!... bolygó lábaimmal
Határán a mesgyét annyiszor átlépem.
Egyetlen vidék ez a széles világon,
A melynek földéhez nekem is van részem.
Még kis gyermek valék, játékokat űzve,
Mikor oda lenn a harangot meghúzták,
S öreg édes anyám apám tetemével
Eltakarta ide élete szebb múltját.
Éktelen idő volt... puszta, kopár minden,
Nehéz hó-takaró borult völgyön, halmon;
A mint a fekete koporsót kisértem,
Fagyos éjszaki szél csapdosta meg arczom.
Lomha, komor felhők fátyolát az égről
Elhajták a szelek más, idegen tájra,
És kisütött a nap — talán azt akarta,
Hogy ne dideregjen ugy a szegény árva.
Rég volt! már azóta nagy idő lezajlott,
Most a tág határ nem fagyba, ködbe sülyedt;
Kalászok rengenek, fejőket lehajtva,
Mintha bámulnák a beszélgető fürjet.
Rakonczátlan vihar sem verdesi szárnyát,
Lágy fuvalom leng a temetői útra,
Az is csak vonaglik, mert futása közben
Fenrűl a napsugár hirtelen átszurta.
Most a sír fekete göröngye se látszik,
Húzott rá az idő puha, tömött gyepet,
És hogy ne légyen e halom a legpusztább:
Rá a gondos tavasz virágot is vetett.
Kicsattan a terjes bimbó itt is, ott is,
Szines ernyő bomlik a zsenge virágból,
Melynek mosolyában a zordon enyészet
Küldi gúny mosolyát a lenti világból.
Ifju reményekkel, lobogó vágyakkal
E gunyoló mosolyt megdöbbenve nézem,
Szemem oda tapad a sír oldalához,
Gondolatom pedig jár messze vidéken,
Hol Rózám szeme is csak múlékony tűzzel
Hordja sugáriban az ifju szerelmet.
— Aztán leborulok féltő fájdalommal
És kisírom magam, mint a kicsi gyermek...