A lap feldolgozottságának foka

A mi temetőnk

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A mi temetőnk
szerző: Gárdonyi Géza

       Ez a mi temetőnk nem olyan márványkővel kirakott cifra kert, mint a budapesti. Az igaz, hogy nem is nagyságos urak fekszenek benne, csak afféle közönséges falusi emberek. Szegény embernek pedig nem dukál parádé a másvilágon sem.

De nem is kívánja.

Nálunk csak egy gödör meg egy fakereszt jár a halottnak. A gödröt Dudrai István bácsi ássa. A keresztet Kacali András faragja és festi kellő szakértelemmel.

A gödör ellen gyakran van kifogás, mert Dudrai bácsi néha nem tud kimászni a gödörből, s így különösen mikor a nagyobbik pálinkáskorsót kötötte az oldalára, nemegyszer megesett már, hogy mikor a koporsót le akarták ereszteni, akkor vették észre, hogy Dudrai bácsi ott alszik még a gödör fenekén.

Máskülönben a gödör mindig akkurátusan meg van ásva. Éppen jó. A szegény ember különben sem válogatós.

Kacali András már sokkal műveltebb ember, bár nem csizmadia, hanem asztalos. Ő csinálja a koporsót és a keresztet. A felírást is ő cselekszi meg, minekutána a szöveget a gyászoló családdal egyetértőleg megszerkesztette. A betűnek elhelyezésére ide másolok egy feliratot:

                   Itt
                  nyuksz
                   -ik
          Matlak Fáni gyenge teste él
                  t 15 es
                  ztendőt
                    mögh
                  ott mer
                  a dióf
                  árul l
                   eéset
                  Isten n
                   evibe
                  Anno 18
                  78 eszt
                   endőbe

Minden betű egy krajcárt kóstál. Innen van az, hogy a kevésbé jómódúak csak a nevet és az évszámot íratják a keresztre.

Ilyen egyforma szabású fakeresztekkel van teleültetve a mi temetőnk. Az én gyermekkoromban egyetlen egy kőemlék volt ott a fakeresztek között. Azon idegen véset. Azt mondták, németül van az írás. De alatta nem német feküdt, hanem az öreg Szegfüné. Bánatában halt meg az öregasszony, mert lókötő lett a fiából. Egy napon ott találták ezt a sírkövet. Senki sem látta, mikor hozták, sem mikor felállították. A mester ki tudta betűzni, hogy a sírkő Hans Krämmer nevű becsületes emberről mutat följegyzést, aki később halt meg, mint az öreg Szegfüné, de nálunk sem életében, sem halála után nem járt.

A papunk kocsiját egyszer éjjel megállította három járkélő. A papunk először megijedt, de mikor megismerte Szegfü Jancsit, elmúlt a félelme.

- Mit akarsz, Jancsi! Nem ismersz? - kérdezte tőle.

Jancsi megismerte holdvilágnál a papot. A kalapját zavartan leemelte és egynémely hát-ok után kinyögte, hogy szeretné tudni, mi hír a faluban.

- Hát semmi - felelte egyet tubákolva a papunk -, csak éppen, hogy kőkereszt is van ám már a temetőben.

- Ugyan? - kérdezte érdeklődéssel Jancsi -, aztán kinek van az?

- A te anyádnak.

- Annak-e?

- Annak ám. Sajnáljuk is emiatt.

- Hát aztán miért? - kérdezte rekedten az útonálló.

- Azért, mert nehéz kő az.

- Nehéz-e?

- Nehéz ám.

- Hát aztán?

- Aztán hátha nyomja szegényt?

Másnap reggel már nem volt ott a német sírkő a temetőben.

Jancsi a föld alá került már azóta. Magam is ott voltam, mikor akasztották. Kozarek nagy elismeréssel nyilatkozott magaviselete felől. Kár, hogy Jancsi nem hallotta. Legalább egyszer örülhetett volna, hogy megdicsérte valaki. Most, hogy a temetőnkben jártam, eszembe jutott a Szegfüné sírja. Nem találtam meg, mert a régi sírok írását lefújta a sok szél és a sok eső. Pedig a temetőnk mintha nem is változott volna. Most is olyan csendes, mint az a néhány száz lakója. A sírok fölött a kakukkfű jó szaga lengedez és földre merengő mozdulatlan fák állanak mindenfelé.

Itt-ott egy olyan ismerősre akadok, akivel a faluban akartam találkozni.

- Nini - szólok ilyenkor meglepetten -, hát ez is?

Pedig hát jól tudom én azt, hogy lassankint egyenkint sorra idekerülünk. Míg élünk, egyiknek tíz holdja; másiknak húsz holdja; mikor pedig meghalunk, mindegyikünknek egy négyszögöl kis birtoka. És ahogy itt ülök azon familiámból valók között, akik már átvették a maguk négyszögölét, önkéntelenül is arra gondolok, vajon melyik lesz hát az én helyem?

Körülöttem valami repülő darázs halk búgással orgonál. A kakukkfűben a halottak lélegzetét érzem. S mintha valami suttogó hang sorra olvasná a keresztek feliratát.

Pedig anélkül is tudom, hogy mindnyájan idekerülünk.

De nini, mégsem. Amott ballag az ákácosok és szomorúfűzek alatt az öreg Durai. Ásó van a vállán. Pipázik. Ez az egy ember van a faluban, aki nem hiszi, hogy meghal.

Ki a manó is ásná nekünk a sírokat?