A mi öreg eperfánk

A Wikiforrásból
A mi öreg eperfánk
szerző: Gárdonyi Géza

       Ezt a tárcát voltaképpen nem is érdemes elolvasni.
Az eperfánkról szól, a mi öreg lombos eperfánkról. Minden háznál van efféle lombos öreg eperfa Magyarországon. Budapesten nincs. Mert Budapest nem is Magyarország. Budapest külföld.
Hát mondom nem érdemes elolvasni, amit az öreg eperfánkról írok. Nem is másnak írom, csak magamnak. Tartozom vele, hogy nyomtatással tiszteljem meg. Sokszor megvendégelt gyerekkoromban. Sokszor megvigasztalt. Szeretem. A fiammal gyakorta emlegetjük és álmomban suttogni, sóhajtozni hallom a leveleit.
A mi öreg eperfánk isten tudja hány esztendős és hogy mikor került a házunk elé. A nagyanyám apja, az öreg Péter bácsi is úgy emlegette, mint a gyerekkori ebédjeinek kedves kiegészítőjét. Falun ugyanis nem teszik ebéd végeztével a gyümölcsöt az asztalra, hanem fára mászik az egész férfitársaság.
Én is rájártam, míg gyerek voltam, de bizonyisten most is alig állhatom meg, mikor otthon vagyok.
Hát még a fiam. Azt egész nyáron lehetetlen fotografus elé állítani. Magam is csak a ruhája után indulva válogatom ki a kis mezítlábas cimborái közül.

Édes öregszemű epret terem ez a fa minden esztendőben.
Ilyenkor, mint a jó édesanyát ellepik a gyerekek és dőzsölnek rajta. A vén fa mint egy jó nagymama himbálja őket a karjain. Árnyékot terit rájok és beboritja, simogatja a fejöket lágy zöld tenyerével.
Mert ennek a fának lelke van.
Nyári estéken órákig el tudom nézni mozdulatlan rejtélyes alakját, amint ott áll elmélkedve, hosszan kiterjesztett nagy sötét karokkal a kapunk mellet. És hallgatom a csöndes lassu lélekzetét.
Olykor oda is megyek. Alája állok, és a karomat a keritésre fektetve, kibámulok a csöndes hangtalan sötétségbe. Azt gondolom tizenhét éves vagyok; és várom Mariskát.
Mariska is tizenhét éves. A harmadik szomszédban lakik. Véletlenül erre szokott jönni. A sötétben nem látom őt, csak a ruhája suhogását hallom. Egyszercsak ott terem. A keritésen át megöleljük egymást.
Ö azt sugja:
- Te édes.
Én azt sugom:
- Te kedves.
Aztán érzem, hogy az arca az enyémhez simul. A szemem megtelik könnyekkel.
- Valaki jön.
- Nem. Nem jön senki.
Az eperfa eltakar bennünket. Nem tudja más senki, hogy egy édes pillanatnak bűbájos rajzával több kerül a szivünkbe.
De most hiába várom Mariskát. Jól tudom, hogy nem jön. Meghalt. És én mégis várom őt. Hátha nem igaz, hogy meghalt. Csak itt gondoltam el a hosszu várakozás alatt. Sokszor, gondoltam effélét. Azt is gondoltam már, hogy öreg fehérhaju ember vagyok. Az sem volt igaz. Az ember tizenhétéves mindig, mindig.
Az anyám kiszól az ajtón, hogy meghülök és hogy feküdjek le, mert már elmult tiz óra. Engedelmeskedem. Milyen jó, ha az embernek anyja van. Egy lomb lehajlik. Azt átölelem és megcsókolom. Érzem, hogy a fán meleg remegés fut át és hogy utánam integet, mint akkor, mikor először vittek a városi iskolába.
Kinyitom az ablakot. Látom, hogy az ég kitisztult. A hold aranyekéje széthasogatja a fellegeket és titkos angyalkezek csillagokat vetnek a felhők barázdáiba.
Lefekszem. Fejemet karomra hajtva, hallgatom a vén eperfának szerelmes gyöngéd meséit, amiket halkan besugott hozzám.
Történetek ezek szavak nélkül. Egybehullámzó alaktalan gondolatok, amiket csak a szivével ért meg az ember. Lombjainak apró fekete árnyékai ide-oda sétálnak az iróasztalomon. Az egyik lomb behajlik és bekukucskál hozzám. Szeretné bedugni a fejét az ablakon és nézni engem csöndesen, szeretettel egész éjen át.
Ilyenkor olyan szép, kedves és ábrándos a mi eperfánk, mint Mariska volt, a tizenhét éves falusi lány.
De mikor nem érkezik meg a holdvilág, s a csillagokat a birkozó fekete felhők takarják, akkor az eperfánk szenved. Panaszos sóhajtásokkal emelgeti lombjait. Takargatja magát a szél ellen, mert a szél vad kegyetlenséggel ostromolja egész éjen át. Tépi a leveleit, csavargatja és összetördeli az ágait, miközben az eperfa ugy sir, mint egy gyönge öregasszony.
Ilyenkor bezárom az ablakot, de azért egész éjen át hallom e kinos küzdelem zaját. Ismeretlen gonosz nagyhatalmak erőszakoskodnak a levegőben. Zugva rohanják meg a házunkat, az eperfánkat. Lobogó tűznyilak suhannak el a háborgó levegőben és csapnak le rettenetes csattanással.
Szeretném ilyenkor megvédelmezni az öreg eperfánkat, de magam is félek.
Fölkelek. Megtapogatom az ablakot, hogy jól bezártam-e?
Jól. De azért hallom, hogyan akarják megölni. Reggelre elvonul a vihar. Tiszta az ég. Az öreg eperfa tele van könnyekkel; s megkuszáltan, búsan néz alá, a sárba gyalázott leveleire. Diákkoromban, mikor a budapesti kőrakások közé kényszerítettek tanulni, esténkint rágondoltam a mi vén eperfánkra.
Magam előtt láttam a barátságos öreg zöld eperfát, amint áll komolyan és mozdulatlanul; mint egy őr, az udvarunk elején a kapu mellett. Két nagy karját a háztetőre nyujtja s mintha az én lelkem volna, ráborul a kis falusi házunkra; és öleli, öleli.