A menny belseje
szerző: Mikszáth Kálmán
A tudomány nem beszél erről, csak a fantázia. S még a fantázia is csak tapogatózik. Hanem künn a csendes falvakban, hol a fák nagyobb árnyékot vetnek, hol a nap hosszabbra nyújtja sugarait, ott vannak olyan szerencsés emberek, akik már látták, mi van a mennyben.
Minden vidéken, ahol csak megfordultam eddig, akadtak olyanok, akiknek már megnyílt a menny. Rendesen öreg emberek ezek, becsületesek és ájtatosak. Lehetetlen az, hogy hazudjanak.
Ha csak egy vidéket jártam volna meg, nem venném látomásaikat semmibe. Mert egy bolond százat csinál. Semmi sem alakítható oly jól, mint a semmi. És semmi sem ragadósabb a lélekre, mit a csodás, a rendkívüli.
De jártam az alföldön, felföldön, ösmerem az erdélyi részeket is. Mindenütt érintkeztem a néppel, s mindenütt mesélték, hogy itt is, ott is van egy ember vagy egy asszony, akinek megnyílt már a mennyország.
Utoljára aztán annyira beleéltem magam, hogy az egész geográfiából ez az ország kezdett legjobban érdekelni. Mi van ott, mit csinálnak benne?
Ahol csak szerét tehettem, mindenütt beszéltem azokkal, akik már látták az eget belülről. Körülbelül nyolc ilyen emberrel esett találkozásom. S mindnyájának beszéde közt volt bizonyos összefüggés - ami azt bizonyította, hogy ugyanazt az eget látták, mert úgy látták.
Többnyire pünkösd hajnalán nyílik az meg, de nem minden ember látja, aki künn van, csak minden évben egyetlen kiválasztott.
Éjszaka idején esik a látvány. Szélcsendes idő ha van. Füvek, fák levelei nem mozognak. A föld lanyha párákat lehel ki. Bogár se zizzen, madár se röpköd. Az erdők mozdulatlanul állnak őrt körös-körül.
Ekkor hirtelen szétcsapódnak az ég csillagos függönyei. Egy fényes vérvörös csík (az ég túlsó oldala) villám-hirtelen megnagyobbodik, s az ég belső tájékai mintha lefele ereszkednének, de rézsunt, nagy darabon láthatók...
Tündéri zene szólal meg, melyhez fogható bájosat emberi fül még nem hallott, az egész természet megtelik csudálatos bűbájos zsongással, s úgy látszik, mintha minden visszhangozná azt, a fák, folyamok és a sziklák.
Benn az égben pedig processzió megy halk énekszóval. Angyalok viszik a zászlókat röpködve, s levett kalappal mennek az emberek hosszú sorban, köztük néhány falubeli ismerős is.
De mindez csak egy fél másodpercig tart. Addig se. Csak éppen egyetlenegy pillantás, mely alatt tátva marad az ember szája a csodálkozástól és gyönyörtől.
Pedig hiba, hogy így megrendül a kiválasztott, mert amit csak kívánna ebben a pillanatban, okvetlenül teljesülne. Akiket az isten arra méltat, hogy megmutatja nekik országa belsejét elevenen, azoknak még teljesít is valamit. Mert az éppen olyan, mint a Szent István-rend kiskeresztje idelent a földi királyoknál, még a bárói rangot is meg lehet vele kapni - de kérni kell.
Csakhogy éppen az van benne, hogy az ember elámul, megijed és nem kér semmit. A menny pedig hirtelen becsukódik, s mindennek vége szakad.
Csodálatos, hogy csak a parasztemberek látják az eget. Persze az úri ember nem egészen hisz benne; eltanulja azokból az átkozott verses könyvekből, hogy az ő mennyországa a kedvese szemeiben van, s így könnyíti meg magának, hogy azt minél többször meglássa egész pompájában. Hanem igazi mennyország, az csak a jámbor együgyű népnek van berendezve. Oda úr, úgy látszik, nem jut be. A közmondás is azt tartja, hogy »az úr a pokolban is úr« - de a mennyországban egy szóval sem említi soha, amiből önként következik, hogy ott nem is fordul az meg, ott nem ösmerik.
A mennylátók közül, akikkel én beszéltem, a legtöbb azt mondja, szólhatna ő többet is, de titokban kell tartania látomásait, mert ha kifecsegné, sohase láthatná többet az eget, így azonban még van rá lehetőség.
Legérdekesebb volt ezek között az öreg Csorba Ágnes, aki Gömörbe adta férjhez a leányát, sokat járt át vejéhez, és rendkívül szerette kis unokáját, Gyurit, kit néha magával hozott nyáron át, s ott futkározott a tót gyerekekkel falunkban. Én magam is ösmertem a kis Gyurit, s verekedtem is vele annak idejében. Mindig ő vágott engem földhöz.
Kellemes vénasszony volt Ágnes néni, s nagy tiszteletben részesült okos szavai, becsületessége s nemes erkölcsei miatt. Egyetlen makula nem sok, de annyi se volt az ő jellemén s előéletén. Amolyan »asszony vicispánja« volt a környékbeli fehérnépnek, akinek néha bizony magok bíró uraimék is kikérték a tanácsát.
Hát egyszer egy pünkösd reggelén azzal lármázta tele a falut Ágnes néni, hogy az éjjel, mikor megszomjazván, kiment a kútra, az eget látta kinyílva.
Hitték is, nem is, amint már szokás az ilyeneket, de ő csak váltig bizonykodott:
- Láttam, százszor is azt állítom, nem álmodtam. Nagy Gergely is ott ment a processzióban a sánta lábával. A megboldogult tiszteletes urunk is ott volt, nem a baldachin alatt, csak közönséges polgári ruhában. Sőt itt süllyedjek el egy álló helyben, ha nem igaz, a Gyuri unokám se hiányzott. Láttam őt is, szegénykét. Vörös lajbi volt rajta, kék pántlikás kalap s tulajdon az a csizma, melyet a múlt ősszel én csináltattam neki, mikor utoljára itt járt. Szegény kicsikém, hogy tipegett, hogy tipegett... mintha most is látnám.
- De hiszen a kis Gyuri él még, hát nem lehet az égben.
- Isten ments, hogy ott lenne... - kiáltott fel az öregasszony s szemei könnybe lábadtak... -, hogy ott lenne - tette aztán hozzá -, ahonnan én nem hozhatnám többé vissza.
- Képzelődés volt, Ágnes néni... - mondta neki a tanítóm.
- Nem, nem álmodtam. A kútnál állottam, s éppen a vedret húztam fel, mikor az a csodás látomány támadt. Hiszen persze, hogy nem lehet igaz, magam is elismerem, babonás sohase voltam - az istennek, jól tudom én azt, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy nekem mennyei háztartása malasztját mutogassa - de meg az unokám, hála istennek, életben van, sőt mi több... ami még a leghihetetlenebb, uram bocsáss, hogy kimondom, ott láttam az égi processzióban a néhai Mózes zsidó korcsmárost is, a kopott tarka nadrágjában, a simléderes sapkájában, pedig azt már csak lehetetlen, hogy bevegyék.
S ezen még mosolygott is Ágnes néni.
Hanem úgy harmadnapra, mint a villámcsapás, érte a hír Gömörből, hogy a kis Gyuri meghalt pünkösd előtti szombaton.
A látomány e ténnyel való ilyen összefüggésében fölébreszté kíváncsiságomat, s mikor a következő ősszel Rimaszombatba vittek iskolába, megállottunk Osgyánban, hogy néhai kis pajtásom után tudakozódjam szüleinél.
- Biz azt szegényt magához vette az Úr - szólt az anyja megtörve.
- Ugyan nem mondhatnák meg, hogyan lett eltemetve? Milyen ruhában?
- Piros lajbit varrt neki a szabó, hirtelen ahogy lehetett, és a kék pántlikás új pörge kalapját is vele temettük szegénykével.
Éppúgy, mint a nagyanyja látta a processzióban.
Csodálkozva néztünk össze a tanítómmal, aki bosszankodva dünnyögte aztán az úton, ahogy ő szokta magyarázólag:
- Egészen megzavar ez a dolog! De lássuk csak, mi következik belőle? Az, hogy a vén Ágnes csakugyan nem tudhatta az öltözetet. Tehát az efféle víziókban van valami rendkívüli is, ami igaz. És még mi következik? Az, hogy mikor Gyurit ott látta, ott volt, minélfogva ha ott látta a zsidó Mózest is, az is ott volt. S mindezekből mi következik? Az, hogy a zsidók mindenüvé bejutnak, még a mennyországba is. Szomorú, de igaz. No, és mire tanít ez bennünket? Arra, hogy már a mennyország se valami különös előkelő hely, s arra, hogy tehát legjobb otthon lenni a saját édes hazánkban. Mert itt már tudjuk, hogy állunk. És a legvégül mi következik az egészből? Summa summárum az, igyekezzünk hosszú életűek lenni, hogy itt maradhassunk. S hogy hosszú életűek lehessünk, tiszteljük atyánkat és anyánkat. Megértetted, fiacskám?
Így beszélt az én tanítóm egész Rimaszombatig következtetésről következtetésre ugorva (mert ezekben volt ő erős), én pedig folyton az eget néztem, várva, amint várom csillagos éjszakákon gyakorta most is, hogy hátha megnyílik, s meglátom még egyszer kedves régi jó ismerőseimet.
Jól esik tudnom, mióta öregszem, hogy megvannak valahol, és hogy együtt vannak.