A melancholia

A melancholia szerző: Berzsenyi Dániel

Te a setét erdők vadonain
Szeretsz álmadozni, oh melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdezö lágy szellő néked harmonia.

A felhőkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked legkedvesb néző hely,
A halvány hold s goth-falak kormai
Bájolnak tégedet máguszi erővel.

A mohosult sírkövekre ledülsz,
S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az őszült kor képeibe merülsz,
S édesen elsirod bús elegiádat.

A vidámság csak a valóságnak
S szük jelenvalónak szedheti rózsájit:
De te, karján a szép álmadásnak,
Éled a jövendőt, s a múltnak órájit.

Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan útaidon,
Ha a földi vigságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes alkonyidon.

Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép holdvilágával!