A megismételt idill
szerző: Gárdonyi Géza
I.
János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.
- Ma négy éve... - szólott egyszerre lágy hangon János.
És szerelmesen nézett a feleségére.
Az asszony mosolygott.
- Én leány voltam, te gigerli voltál.
- Te miattad.
- Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!
- Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?
- Micsoda?
- Junius 28.
- 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.
- Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: "Nagysád". Te azt mondtad: "Sárvári ur". Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!
- Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.
- Ez pompás gondolat!
- Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.
- Te meg a rózsaszinüt veszed fel?
- Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.
- És a hajadban rózsa lesz?
- Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.
- Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!
- Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.
II.
A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.
Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt ideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.
Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.
Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.
Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének.
Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.
- Álom volt-e hát?
János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.
- Jónapot Sárvári ur, - felel Vilma.
A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.
Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?
Mint akkor.
Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja
- Oh, mily meleg van Sárvári ur!
- Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)
- Különben szép idő van, Sárvári ur.
- A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.
- Tegnap esső volt.
- Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e... bennünket?
- A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?
- Akár egy boglyával. De valamit kérek.
- Mit?
- Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.
- Szivesen.
- De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.
Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.
Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.
Mint akkor.
- Ismeri a normafát?
- Melyik az?
- Az a nagy, ott a hegyoldalon.
- Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.
- Nincs elfáradva nagysád?
- Nem fáradok el soha.
- Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?
- Jó lesz. De a fü...
- Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.
Leülnek a puha füre.
Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János
egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.
János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.
- Vilma, édes kis feleségem - mondja megáradó szivvel.
És átöleli az asszonyt.
Vilma felsikolt.
- Sárvári ur, - mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, - ön megfeledkezik magáról.
- De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.
- Megőrült ön, uram?
- De édes anyjukom!
- Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni
(Az ördögbe is, - mondja magában János, - ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)
Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:
- Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?
Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.
- Találunk, - felelte, - de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza.
- Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal...
- Egy hű sziv.
Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.
- Egy hü sziv - folytatta János - amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát.
- Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.
- Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.
- Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?
- Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, - mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.
- És mi a másik?
- Két sziv egy - lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.
- Rendkivül bonyolódott.
- Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?
- Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.
- Kisasszony, - kiált fel ragyogó arczczal János, - hiszen én igy boldog vagyok!
A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:
- Kisasszony, kisasszony, kisasszony.
Vilma fölrebben
- Jézus Mária!
- Mit mond kisasszony?
- Öt óra, haza kell menni!
- Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!
- Nem lehet, nem nem!
- De hát miért nem, kisasszony?
Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:
- Cziczit kell adnom a fiamnak.