A megbolondulás

A Wikiforrásból
A megbolondulás
szerző: Thury Zoltán

       Láttam közelről. Mostanáig csak hallottam, hogy hogy megy... Vagy olvastam az ujságban, hogy a kültelken, rendesen a kültelken mindent összetört valami ember, aztán késsel megkergette a feleségét az udvaron s aztán elvitték. Vagy sohase egészen hiteles novellákban olvastam megháborodottakról... Valami hézag, kitöltetlenség azonban akadt az irásokban. A bolond nem olyan bolond, hogy egészen odaadja magát az épeszű embernek. Éppen az az őrületében a valami, hogy az övé. Nem csür, amin át lehet járni s megnézni mindent apróra, hanem sötét, éppen csak neki magának derengos világitásu üreg, amibe a mi szemünk be nem lát. A bolond azt mondja, hogy: ő a király, vagy az atyaisten. Tudja, hogy miért. Mi csak az üres értelmetlenséget halljuk, amivel ezt a bolondságot hirdeti. A miért titok. Ahogy kezdődik a megzavarodás, a mi a fejlődése... Idegen ahhoz a mi véges és éppen ebben a tekintetben éppen csak tapogatózó, kombinációkban kavikáló eszünk.

Valamit láttam. Hogy hogyan kezdődik.

Irtam a kávéházban. Novellát egy asszonyujságnak. Meg kellett lenni hirtelen, a mi nem is volt különben nagy munka. Legyenek az ifjak boldogak. Hát legyenek s a Pista meg a Rózsi sorsa nyugodalmas, kitaposott csapáson topogott előre a novellában. Éppen csak egy kis veszekedést irtam még bele, hogy annál jobban örüljenek az asszonyok a kibékülésnek - s pihentem közben. Nekem végre is nem volt annyira sürgős ez a kibékülhetetlen házasságkötés.

A szomszéd asztalnál egy ur ült.

Ugy mondom, hogy ur, de inkább csak szegény ember volt biz ő. Valami ügynökforma ember, a ki tömérdek német lapot hozatott magának, de nem a vendég határozott hangján, hanem mintha szivességet kérne. Azután az apróhirdetéses oldalokat bámulta s jegyezgetett néha. Bizonyosan ajánlkozik erre-arra s ugy látszik, hogy eredménytelenül, mert már hónapok óta látom itt az újságokban uj meg uj állást böngészve. Rokonszenves nem volt az arcza. Inkább túlságosan közönséges, jóformán vonásnélküli. Zsirarcz, ami fölött megpuffadt a bőr és a mibe belesüppedtek a szemecskék. Sárga keretü cvikkert hordott, de az üveg fölött átpislogva olvasott. A bajusza meg a fülei előtt végig kis, ritkás pászmában, a szakálla vörös volt. Égő vörös s mintha ez a vörösség néha az arczán is áthúzódott volna, olykor belső pir ömlött végig a bőrén. Mintha hajlama lett volna a gutaütésre, ámbár még fiatal ember volt. Legfeljebb negyven esztendős.

Addig is, mig megkerült volna az ujságban az állás, biztosítási ügyletekkel próbálkozott, jámboran csinálta azonban. Nem ült rá az ember nyakára, hanem éppen csak csendes bocsánatkérő mosolygással kérdezte meg olykor, hogy nem volna-e terhére egyik-másik uraságnak, ha megmutatná a tabelláit. Nekem is szokott néha s ajánlkozott olykor biztosítás összehozására fiuk, leányok számára vegyesen, amire majdnem hogy ráfizeti a proviziót is. Amikor ujra meg ujra átmosolygott az asztalától s én csak csendesen intettem, hogy: nem - megint belebujt az ujságokba. Egyszer nagyon megsajnáltam. Valami ur, a ki alsóst játszott, durván rákiabált, hogy hordja el magát. Annak is valami egész olcsó biztosítást akart mutatni. Olyat, ami valósággal áldozat a társaságtól, a mely társaság azonban megteheti ezt is. Talán neki. - Pár szóban kifejtette abból az alkalomból nekem, hogy milyen nehéz az ilyen ügynök dolga, ha nem éppen orczátlan. Ő nem az. Restelli ha rá ordítanak, de ez vele jár a kenyérrel, a kenyér pedig olyan dolog kérem, olyan dolog - a mint ő kissé hézagosan kifejezte magát, - hogy nem lehet válogatós benne ez ember. Különösen az, a kinek gyermeke van.

- Hát van?

- Hogyne. Akkor már csendesen mosolygott. Csupa nyugodt derü volt az arcza. Ezen a petyhüdt, pufók, kifejezéstelen, mindössze tompa orral kettőreválasztott zsírpárnán meglátszott az, hogy szép lehet a gyerek. Vagy hogy neki nagy gyönyörűsége telik benne, a mi végre is egyre megy. - Fölolvadt a hazagondolásban. Mintha nem is éppen most történt volna az a komiszság, hogy rákiabáltak.

Ugy félöt tájban bejött a kávéházba az asszony is. Vézna, hosszu nő, erősen kifényesedett ruhában, ócska gallérral a vállán, a mit azonban majd keresztül ütöttek a csontjai. Állandóan kis korczra járó plüsstarisznyát hordott, amiből néha kis papirdarabkákat szedett elő. Irott, nyomtatott, rubrikázott papirokat, számlát, effélét, meg szintén apróhirdetéseket, mig kávézott, lassan, komótosan, hogy a kávé fölszálló párás illatát külön is megegye, az ura megnézte a papirokat, összehasonlította a hirdetéseket a maga jegyzeteivel s halkan beszéltek. Magyarul. A férfi Sofiának szólította az asszonyt, az asszony pedig Richárdnak a férfit.

Tehát ugyanez a Richárd nevezetü ember ült a másik asztalnál, a mikor fölpillantva látom egy sorjában öt-hat nagy ablakon át, hogy valahogy komikusan kettőbe görbülve, előre nyujtva a nyakát, mint a szárnyatlan, nagy, esetlen testü szaladó madarak, rohanva jön az asszony. Az ura is meglátta és felállott. Egy lépést se mozdult, csak várt. A kávéház egész hosszában üres volt. Közben ujságokat rakosgatott egy pinczér. Az is az ajtó felé fordult s az ajtóval szemben, a kasszába, a kisasszony is. Ez a pár pillanatnyi csend azonban rettenetes volt.

Az ajtó nem jár kilincsre. Csak be kellett, hogy taszítsa az asszony. Tántorogva esett be rajta s olyan rikácsolással, a minél rémesebbet soha se fogok hallani - végigrikoltott a kávéházon a megdermedve álló emberhez.

- Richárd! - Aztán újra: - Richárd! - s tántorogva a kasszának esett. Az ember még mindig nem mozdult. Csak remegett s a szemei két akkorára dagadtak, mint a mekkorácskák voltak rendesen. A pinczér meg a leány esett neki az asszonynak, hogy mi baj, de az meg se látta őket. Széket toltak alája s mig lezuhant rá, iszonyu panaszosan siklott végig a pillantása az urán. A kávéfőző legény vizzel szaladt elő, szájához szorították a poharat. Az üveg koczogott kissé a fogain, arra fölült. Egyenesen, mereven, olyan lapos volt a háta, mint egy deszka s rekedtesen, nyögve, de már halkabban beszélt át a sok asztalon az urához.

- Pistuka ist... ist... Pistuka... Az belekapaszkodott az asztalba s irtózatosan lihegett. Hogy jobban hallja a szót, előre görnyedt s a száját is kitátotta. Csak egy mosoly kellett volna az arczára, hogy rémségesen komikus legyen. Mert elfehéredett a képe, mint a bemeszelt arczu klauné s az a tátott száj, a miben nehézkesen forgott a nyelve... kérdezni akart, de nem tudott. - Az asszony pedig kinyögte a hirt, a mivel idejött.

... - gestorben.

Most már aztán megjelent a tátott száj szögleteitől föl a szemekig a vigyorgás az ember arczán. Nem az ágens csendes, bocsánatot kérő mosolya, hanem féktelen jókedv. Iszonyuan, feltartózhatatlanul elkezdett kaczagni. Előbb csak magában, hogy a teste csendesen vergődött bele. A részletekre nem volt kiváncsi. - Az asszony a pinczérnek meg a pénztáros leánynak mondta el, hogy az emeleti ablakból esett le a gyerek a kövezetre - s az eszeveszett röhögésre, a mivel az ura az asztalok között előrebotorkált, - bambán elbámult.

Az ügynök pedig most már roppant jó kedvében volt. Közben rádült egy-egy asztalra s ugy kaczagott. Rengett bele a nagy darab ember és énekelt is, egy duhaj kézmozdulattal pedig lesöpörte a kasszáról a pálinkás üvegeket. A leány összegubbaszkodva félrehuzódott és ugy bámult reá. A többi is, aki ott volt. Csak a felesége indult el utána s két száraz, sovány karját kitárva feléje, pihegve, panasszal teli nyögött neki. - Richárd! Richárd...

A pincér pedig gyorsan a telefonhoz szaladt s csöngetett. Egy pillanatra odafigyeltünk. Csend lett. Aztán beszéd hallatszott a fülkéből:

- A mentőket kisasszony, de gyorsan.