A megbántott holdvilág
Óh, Hold, kit eleink meghitt csöndben imádtak,
Kék honod magasán, ahol fénylő szeráj
Kisér, a csillagok, a cifra, dús uszály,
Én régi Cynthiám, lámpása a világnak,
Mit látsz? Silányan is boldog szerelmi ágyat,
Ahol zománcosan szunnyad az üde száj?
Vagy költőhomlokot? mely versre dőlve fáj?
Vagy száraz fű alatt a párzó viperákat?
Míg sárga selymesen jössz, s lépted halk s szelíd,
Most is, mint hajdanán, estétől reggelig
Szívnád Endymion elaggott báju csókját?
„─ Roncs század gyermeke, anyád látom, aki
Tükre fölé hajol, bár lomha évek nyomják,
S mely téged szoptatott, keblét kendőzgeti.”