A mandula
szerző: Gárdonyi Géza
Petrovicson volt a sor, a tarkóig kopasz bírón.
- Fizetem a pezsgőt - mondotta a fejét rázva. - Nekem még csak unalmas történetem sincsen. Semmilyen történetem nincsen: én nem voltam szerelmes soha.
- De hát az lehetetlen - fakadt ki a tanár. - Lehetetlen, hogy valami történeted ne volna. Az ilyesmi vele jár az élettel, mint a fogzás.
Petrovics vállat von:
- Nekem is különös. De így van. Józan voltam én mindig, mint a vizeskancsó. Soha semmiféle nő ki nem bírt bolondítani a józanságomból. Talán hogy sanyarú idők jártak rám, mikor abban a korban voltam? Vagy talán hogy kálvinista vagyok, és így minden ábrándozásnak született ellensége? Nem tudom. De szinte büszke vagyok rá, mikor olvasom a lapokban a szerelmi öngyilkosságokat, vagy mikor egy-egy fényképész-kirakatban a menyasszony-vőlegény fotográfiákat szemlélem. Micsoda bamba a képe minden vőlegénynek! Alája lehetne írni mindeniknek: A balek.
Az agglegények derültek ezen a megjegyzésen. Koccintottak, ittak. A bíró is mosolygott. - Fizetem a pezsgőt - ismételte. - Legalább ti, akiknek történet van a begyetekben, nem fogjátok hazugságokkal érdekesíteni. Beszélhettek őszintén. Hanem megálljatok, mégis elmondok egy kis epizódot az életemből. Nem éppen szerelmi történet, de olyanféle mégis. És végzetes oka volt annak, hogy nem házasodtam meg.
Én akkor még rövidnadrágos gyerek voltam, elemi iskolás, kis tömzsi gyerek.
Egy mezővároskában nevelkedtem, egy katolikus öspörösnek a házában.
Hogy hogy kerültem én kálvinista létemre pápisták közé, arra nem szívesen emlékezem. Elég annyi, hogy meghalt az apám, aki megyei főügyész volt, és az anyám három gyermekkel maradt özvegyen.
A temetésén ott volt az anyámnak a nagybátyja is, az öspörös, egy torkig fekete reverendás, hosszú, zord ember, aki még napfényen is olyan volt, mint a Slemil Péter árnyéka, Slemil Péter nélkül.
Az a fekete ember mindjárt a temetés után vonatra ültetett: elvitt magához.
Képzelhetitek, micsoda örült kavarodás egy kis kálvinista fiúnak, egy napon eltemetni az apját, ugyanaznapon megválni az anyjától, testvéreitől, családi fészektől, szülővárostól, játszópajtásoktól. S másnap, mikor kinyitja a szemét, egy idegen szobát látni. Beteg arcú szentek mindenfelé a falon. Ki aranytányéros, ki csak aranykarikás, de valamennyi idegen. S kereszt itt, kereszt amott. Az ajtón szenteltvíztartó. Az ajtó fölött szentelt barka. S mindezen idegen képek között egy komolyan pipázó pap. Ül az ablaknál, és a körmét reszelgeti.
- Jó reggelt, Miklós bácsi! - szólaltam meg kedvetlenül.
- Jó reggelt, Gáborkám. Hogy aludtál?
- Jól.
Tovább reszelgette a körmét, s néhány minutát hallgatott.
Aztán fölemelte a fejét:
- Ezentúl, Gáborkám, ne úgy köszönj, hogy jó reggelt, hanem így: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
No, az első nap borongós nap volt. Hallgattam, figyeltem, szemlélgettem, mint a kutya, mikor új házba kerül. Furcsa volt a csöndesség, a szakácsasszonynak meg a cselédnek az alázatossága, a káplánnak a sok könyve - azokon is préselt kereszt -, meg aztán hogy keresztvetést kellett tanulnom. A miatyánkom végét megrövidítették. Helyette a Mária-üdvözlést csatolták hozzá. Könnybe lábadt a szemem, mikor ezt a szót kellett mondanom benne: halálunk óráján.
Csendes voltam aznap és szomorú. Csak akkor enyhült a lelkem nyomottsága, mikor a bátyám délután sétára vitt. Láttam, hogy mindenki köszön neki. A gyermekek és a parasztasszonyok a kezét csókolják. Némelyikkel szóba állt, és megnevezett engem:
- Az unokaöcsém, Gábor a neve. Megárvult szegény. Mostantul fogva az én fiam.
Este azonban, mikor lefeküdtem, mégiscsak éreztem, hogy ő nem olyan apám mint az igazi volt. Az igazi megcsókolt engem lefekvés előtt. Miklós bácsi csak keresztet vetett rám, és figyelmeztetett, hogy el ne mulasszam a miatyánkot meg az üdvözletet.
Azonban a gyermeki lélek hamar felejt, hamar alkalmazkodik. Harmadnapra már vígan ficánkoltam én az új iskolás pajtásaim között. A bátyám már nem látszott olyan félelmesnek. Hogy is félhettem annyira tőle, mikor hétköznap is vasárnapi ebédeket eszünk; mikor minden koldusnak ő ad legtöbb alamizsnát; a betegekhez is őt hívják, hogy vigasztaljon, és hát a tanítóm is alázatos tisztelettel áll előtte. Csak épp a ház maradt kissé rideg, a csönd benne, meg a sok szentkép, meg hogy lábujjhegyen kellett járni, csaknem mindig. Mert ha otthon ült a breviáriumot olvasta.
Hát jó ember is volt. Nem panaszkodom rá. Csak szörnyű katolikus volt, megcsontosodott-szörnyű katolikus.
A keze súlyát is amiatt éreztette velem először.
Karácsony után történt. Mindenféle ajándékot kaptam tőle, meg a káplántól - persze szentképet legtöbbet, meg egy gyöngyház olvasót. De egy erkölcsös tartalmú, buta képeskönyvet is. Gyermekszentek voltak abban leábrázolva.
Amint ott nézegetem a könyvet egymagamban az ebédlőben, nézegetem elandalodva, boldogan, valahogy az ajkamra kerül a huszonhetedik zsoltár. Dünnyögöm, dúdolgatom anélkül, hogy gondolnék reá. Csak mint a macska, mikor boldog a meleg helyen, s dorombolgat:
Az Úr Isten az én világosságom,
és üdvösségem,
hát kitől félnék?
Aztán egyre hangosabban, mint ahogy a gyerek szokott, mikor játszik, végre teljes hangon is, afféle gyerekes cérnahangon:
Ő életemnek ereje, jól tudom:
ki volna hát,
akitől rettegnék?
Ahogy akkor oldalt pillantok, látom, hogy ott áll a bátyám elmeredt szemmel a könyvesszobájának az ajtajában. Áll, mint egy megfagyott ember, aki álltában fagyott meg, s tudj' az isten, hogy került egy ajtó közé...
S egyszer csak megmozdul: siető lépésekkel robog a pipatóriumához: kicsavarintja az egyik pipájából a szárát...
- Akkasztófára való eretnek mag! Majd megtanítalak én mindjárt hogy kitűl rettegj!
No, hát úgy kiporolva nem volt még a ruhám, mióta élek.
S attól kezdve gyanakvó szemmel kísérte minden mozdulatomat.
Hiába hánytam én buzgón a keresztet; hiába tanultam lármás igyekezettel az esztergomi katekizmust; hiába eresztettem a térdemet minisztrálás közben a földig; hiába kiáltottam legharsányabban a responzóriumokat; hiába gyóntam, áldoztam olyan áhítattal, mint valami rózsafüzéres vénasszony - a gyanú fölébredt benne, hogy színeskedő vagyok. Kihallgatott titkon, mit beszélek a szakácsasszonnyal, a társaimmal, a kutyával. Felbontotta a levelemet, mikor a postára indultam, noha őelőtte írtam mindig az anyámnak. De gyanakodott, hogy nem írtam-e bele titkon is.
Olykor magához szólított, és nem csekély ámulatomra sorra megmatatta minden zsebemet: mi van bennük?
Semmi se volt soha, amiért tiloson foghatott volna, mégis szüntelen gyanakvó szemmel leskelt reám.
És a gyanúja megint egy csekélyke ártatlan semmiben csak megerősödött.
Tavaszfelé ugyanis egy iskolai óraszünetben ott birkóztunk a tanító szénás pajtájában. Én is ledobtam a kabátomat, és felgyűrintettem az ingem ujját.
Nekirontok nagy játékos dühvel egy magamforma termetű fiúcskának, és víg-hősen kurjantom:
- Hej aru kankaru!
A bátyám katekizmusra érkezik oda. Hallja a kiáltásomat. Egyszerre elmérged:
- Mit mondtál, gazember!?
Én csak elképedek, hogy mi lelte.
- Mit mondtál, gazember? Mi az az aru kankaru?
- Az ötvenedik zsoltár - hebegem.
- Ötvenedik zsoltár?
A következő pillanatban puffogott rajtam a botja.
- Kicsépelem belőled az ötvenegyediket is, eretnek pernahajder! Végzetes napja az életemnek!
Attól fogva már igazán nem volt kérdés, hogy kitűl rettegnék. Féltem tőle, mint a tűztől.
Látom a szemetekből, hogy elítélitek azt az embert. Én nem ítélem el.
Nem volt rossz ember. Csak szentül meg volt győződve, hogy aki nem katolikus, nem igazi ember, és a másvilágon valami kutyasorba kerül. És hát minden úgy van jól, ahogy van. Az a két verés ostoba meg nem értése volt a gyermeki léleknek, és mégis végzetesen jó hatásúnak ismertem meg később a lelki fejlődésemre. Az a két verés megtanított arra, hogy a nyelvemre és cselekedeteimre vigyázzak. Véget vetett a gyermek állati gondtalanságnak: gondolkodóvá tett.
S hogy teljes lelki fegyverzettel lépjek ki az élet nagy útjára, következett néhány hétre rá egy harmadik verés.
Az már nem váratlanul ért, de pogányabb volt a két elsőnél: ma is sajog minden hátulsó csontom, ha eszembe jut.
A bátyám nagy pipás volt. Olyan nagy pipás, hogy a breviáriumot is mindig pipázva olvasta. Bizonyára azt gondolta, hogy a templomban is füstölve tisztelik az Istent: talán a gálócsi dohány füstje az Istennek is kedvesebb, mint a tömjéné.
Néha, mikor kedvező időben hosszú sétára indult, szivart vitt magával. De azért szivart mégse tartott otthon. Gondolom, sajnált forintokat kiadni szivarért. Hát olyankor a délutáni órákban engem küldött át a boltba egy britannikáért. Csak egyért. Egynél többet csak akkor vetetett velem, ha vendége érkezett.
- Szaladj, Gabi: hozz szivart!
A vendég, ha rövid időre érkezett, már rágyújtott a maga szivarjára, mikorra én megtértem, és így egy britannika megtakarult. Ha pedig hosszabb időre érkezett, pipát kapott, új tollszopókásat.
Én hát csaknem mindennap ellátogattam a közeli kis csengős boltba.
Csak olyan boltocska volt az, amilyen falun és kisvároson szokott lenni. A petróleumtól a bársonyig és a heringtől a levélpapirosig mindent árultak benne.
A délelőtti órákban meg este maga Rosenberg forgatta benne a kereskedelmet. Szemüveges, kis görbe zsidó volt az. Rövid, fekete szakálla szinte benőtte az arcát úgy, hogy csak a szeme kerülete meg az orra maradt ki belőle. Nyájas, kedveskedő ember volt, ha valakivel beszélt, máskülönben komor és lomha járású. A gyerekek Miteccik néven említették, és soha Rosenbergnek.
Ebéd után azonban egy kövér zsidó asszonyka ült mindig a boltban. Akkor ott volt mellette a leánya is, a Fánika. De az is megtörtént, hogy Fánika csak maga üldögélt ott. És az volt rám a végzetes, hogy Fánika néha maga üldögélt ott a pudli mögött.
Tizenkétéves-forma, holtszínű leány. Beteges volt-e, vagy a bolti levegő színe halványodott rajta? - nem tudom. De egyszer láttam egy leányt koporsóban, annak volt olyan a színe. Talán épp a halványsága okozta, hogy a szeme meg a haja is feketébbnek látszott minden fekete színnél. A szemöldöke olyan volt, mint két vékony tusvonás. És a szeme is, a koromszínű, sűrű pillákkal. Ült álmos arccal, a félméteres kis vasrostélyos, vastáblás ablaknál, és mindig könyv volt a kezében; hol vékony, hol vastag. És olvasott, olvasott. Az arca olykor egy percre kipirult, aztán megint visszahalványodott. Ha valaki belépett a boltba, bágyadtan nézett reá. Lassú mozdulattal tette le a könyvet a pudli szögletére, és hosszú, fehér ujjaival óvatosan nyúlt a szappanért vagy sajtért. Szótlanul mérte a sót vagy a kávét, vagy szolgálta elő valamelyik fiókból a kívánt portékát.
Annyira megszoktam azt a búskedvűségét, hogy szinte meglepett, mikor egyszer nevetni láttam.
A boltjukban ugyanis egy kótyagos paraszt válogatott pipát, veres pipát.
- Eladtam a bornyút - mondogatta lógadozó fejjel -, ménkű az Aranysasba! Nem maradt reggelre, csak ez az egy garasom. No, mondok, veszek rajta pipát. Ennél derágább pipája nem lesz a szógabírónak se.
Kiválasztotta nagy nehezen. Meg is fizette az utolsó garasával. Aztán szárat kért ráadásul. Adtak neki.
Kilép az ajtón, s megáll ott. Ingadozik. Illeszti a pipába a szárat. Nézünk utána az üveges boltajtón. Látjuk, hogy a pipát leejti. Valahogy a két nagy csizmája közé esett. Nézi: hol a pipa? Nem látja. Ahogy jobbra-balra tántorodik nézgelődés közben, rálép a pipára.
Hát akkor láttam Fánit is nevetni.
Kacagott hajlongva, könnye fakadtáig. S nekem olyan furcsa volt pirosan, foga-fehérkedőn, mintha egy más lánnyá változott volna.
Különben nemigen foglalkoztam én az ő arcával. Sokkal inkább érdekelt maga a bolt: a köpcös cukrosüvegek, az egyik skatulyában az ezernyi csillogó írótoll, a gerenda szögein függő tulipános festésű kulacsok, a dorombos fiók, a puskaporos fiók, és más érdekes minden, ami a gyermek szemét megfogja.
Nekem a bátyám sohase adott pénzt. Ha valakitől krajcárt kaptam, meg kellett mondanom előre, hogy mit veszek rajta. Az első alkalommal cukrot mondtam. Azt nem engedett vennem. Hát az első verésig irkát, ceruzát, tollat vettem a krajcáron. A verés után azt mondtam:
- A szegények pörsölyébe teszem.
De olyan bánatos krajcár nem is hullott a szegények pörsölyébe soha.
Hát nagy érdeklődéssel szemlélgettem én mindig a boltnak legmagasabb polcán tarkálló cukrosüvegeket: a rózsaszínű és fehér pálcácskákba formált árpacukrot, a mézszín kristályokba töredezett sárgacukrot, a különféle színű prominzlit, s a legkívánatosabbat: a cukros mandulát.
Végzetes üveg volt az rám, az a kis porszennyes üveg, az a cukros-mandulás!
A Fáni leány az első megjelenésemkor nehány kérdést intézett hozzám:
- Kicsoda maga, kedves?
Megmondtam.
- Itt fog lakni?
- Itt.
Aztán már ritkábban szólt hozzám. Úgy szolgált nekem is, mint másnak: álmosan, viaszszín arccal, szótlanul.
Egy téli délután, hogy megint szivart vettem, egy darabka medvecukrot tett a szivar mellé.
- Ezt magának - mondotta nyájas-szomorún.
A cukor csak akkora volt, mint egy kettétört krajcárnak a fele, de én mégis örömmel fogadtam.
Akkor néztem rá figyelmesen először.
- Köszönöm.
És ugrándozva tértem haza.
Alig vártam, hogy megint egyedül találjam Fánikát a boltban. Barátságot éreztem iránta, és tele volt a szívem medvecukros reményekkel. Ha véletlenül nem volt a boltban, türelmetlenül sétálgattam a bolt előtt, s be-bepillantottam. Olykor az udvarukba is beleselkedtem.
Négyszögű kis udvar volt az, kőfalas. A középen fiatal olajfa állt, s tavaszonkint nehéz illattal árasztotta el a templom környékét. Meg egy pince volt ott látható, örökké nyílt ajtajú, vörös téglapince, s körülötte üres portékás ládák.
Hát kilestem: mikor ül Fánika a boltban. Szívesen néztem már az arcára, és vártam, hogy beszél velem.
Összebarátkoztunk.
- Mit tanul? - kérdeztem. - Magának olyan sokat kell tanulnia?
- Ez nem tanulókönyv - felelte bágyadt mosolygással. - Maga azt hitte, Gabi, hogy tanulókönyv ez?
S felholdazta a szemöldökét.
- Hát mi?
- Regény. Maga még nem olvas regényt?
- De már olvastam.
- Mit?
- Robinsont.
Fitymálón legyintett:
- Abban nincs élet.
- Élet? Hiszen életben maradt.
Kicsinylőn nézett rám, szinte összecsukta fekete szempilláit.
- Ezt még maga nem érti.
- De értem. Én ne érteném, mi az élet?
Erre a büszke kifakadásomra elmosolyodott:
- Mit nevet? - mondottam. - Hát mi az élet?
- Az élet? - felelte fontoskodó arccal. - Az élet... az élet az, ami ebben a könyvben van.
Egy kapással fölvettem a könyvet. Belenéztem. Német könyv volt. Azt bizony nem értettem.
A leány mulatott azon is, hogy ráfintorítottam a könyvre.
- Olvassa hát.
- Nem szoktam ilyen német könyveket...
- Pedig ha tudná, milyen urak vannak ebben...
- Hát milyen urak?
- Grófok. Van benne egy szép grófkisasszony meg egy gróf.
S ámuldozva nézett az ujjain csillogó három kis aranygyűrűre.
Egy asztalos csendült be a boltba. Enyvet kért.
Szerettem volna megvárni, míg elmegy, hogy halljak valamit a grófokról. De megint csendült az ajtó, s egy parasztleányka is belépett. Az meg édesgyökeret kért.
Vágyón kandítottam a fiókból előkerült gyökérre. Fáni nekem is osztott egy forgácskát. Attól elfelejtettem a grófokat: arra gondoltam, hogy megszid a bátyám, ha kések. Elsiettem.
Aztán még gyakrabban beszélgettünk. A leány mulatott az én éretlenségemen, én meg örültem a barátságának, és mindig azon reménykedtem, hogy egyszer a cukrosüvegekből is ad valamit.
De arra a polcra nem nézett ő soha. Igaz, hogy magasan is volt az a polc. De az is lehet, hogy nem akarta rám tékozolni a boltnak a kincseit.
Az meg elképzelhetetlen valami volt, hogy kérjek. Még otthon az apám megszoktatott, hogy soha ne kérjek a házon kívül semmit.
Hát csak sóvárogva nézegettem a polcra. Micsoda boldogság vesztegel ott az üvegekben! Öt üveg boldogság!...
Azokban a napokban történt, hogy két iskolás leányka állott meg az ablakunk alatt: hat-hét évesek. Az egyik piros kendős, a másik fehér kendős.
Én a nyitott ablakban ültem, az áprilisi napsütésben, és már előbb hallottam a fehérke nógatását:
- Bontsd már elő! Bontsd hát elő.
A piroskának valami volt a markában.
- Majd otthon.
- Nem. Minek várjunk addig? Még meglátja Pista is.
Végre a piroska megállott, s a kék papirost vigyázatosan bontogatta.
- Csak kettőt adtak...
Kíváncsian néztem: mi van a papirosban. Hát két gyönyörűséges cukros mandula: az egyik rózsaszínű, a másik fehér.
- Hogyan osszuk meg?
- Nekem a rózsaszínűt.
- Kéne?
- A fehér éppolyan jó.
- Akkor mért nem azt?
Nekem már mindenféle cukrom volt az apám házában, de éppen cukros mandula nem került hozzám soha. A szemem tüzes karikákat hányt az irigységtől.
A két leány végre is abban egyezett meg, hogy mind a kettőt megfelezik.
Piroska gondos-kimérten a fogacskái közé illesztette a rózsaszínűt, és kettéroppantotta. Aztán a fehér színűt is.
Nekem csurgott a nyálam, mint juhászkutyáé, mikor a gazdája szalonnát eszik.
Nagyszombat volt aznap, verőfényes, enyhe idő. A bátyám mindjárt ebéd után bevonult a tanulószobájába. De alighogy a leánykák elmentek, kiszólt:
- Gabi, eredj le a boltba. Hozz vagy öt szivart. Holnap lehet hogy vendég vetődik ide, és a bolt zárva lesz.
Futok. A boltban Fánikát egyedül találom. Szép, fekete bársonyrékli van rajta, és kétujjnyi, fehér selyemfodor a nyakán. Szombaton mindig egyedül ült ott: apja-anyja a zsinagógában. Bizonyára helyette is imádkoztak.
Néhány asszonyt találtam a boltban: lisztet, élesztőt, mazsolát vettek - mint ünnep előtt szokás.
Aztán magunk maradtunk Fánikával.
És beszélgettünk. Közben ásított is. Várta a vevőket.
Ahogy ott könyököl a pulton, egyszer csak megsimogatja az arcomat:
- Milyen sima az arca magának, Gabi, és milyen szép a szeme! Lássa, maga elvehetne engem feleségül.
S hogy erre meglepődve bámultam rá, nevetett:
- No, nem most, ne ijedjen meg: majd ha megnől. Köztünk úgyis csak két-három év a különbség. Hiszen maga szeret engem, ugye...
- Hát hogyne - feleltem szemérmesen -, szeretni szeretem...
- Akkor hát megegyezhetünk. Mért haboz? Mi tartja vissza a nyilatkozástól? Elvesz?
És felholdazta a szemöldökét.
Az ügy így hirtelenében aggodalmasnak tetszett nekem. A pulton néhány kis odaragadt gyertyacsepp fehérlett, azokat kapargattam.
- Ne gondolja ám, hogy rosszul jár velem - fonta tovább a leány. - Nekem van pénzem is, meg ez a bolt is az enyém lesz akkor. Én leszek a boltosné, maga lesz a boltos.
Szétpillantottam a bolton. A tekintetem a cukros pulton időzött leghosszabban. Aztán megint mély gonddal kapirgáltam a gyertyacseppeket.
- Mit szól a bátyám, ha megtudja?...
- A bátyja? Akkor már nem is él talán. Vagy ha él, örülni fog.
Hitetlenül néztem rá. Ő csak mosolygott:
- Örülni fog, mert én a maga kedvéért kereszténnyé leszek. Ez sokszor megtörtént már. Nyilatkozzék hát, Gabika, el fog-e venni, vagy nem?
Nagycsizmás lépések hangzottak az ablak alatt. A boltba a járásorvosnak a kocsisa lépett be.
- Adjanak egy ostorszíjat. Leesett, ahogy megcsaptam a lovat, és sehogy meg nem tanálom, a Ponciusát...
Míg ott válogatott a szíjban, dobogó szívvel fontolgattam a súlyos kérdést. Ha azt mondom: nem veszem el, megsértődik, megharagszik... De hátha el is vehetem?
Akkor hát bizonyos, hogy enyim lesz a bolt is. És ha a bolt az enyém lesz, a cukros polc is az enyém lesz. Csakhogy abba sok idő telik, s kérdés, hogy a cukorból marad-e akkorra? A mandulára már rákapott az a két leány is...
De íme, harangoznak.
Most már mennem kell - gondoltam. - A bátyám keresni fog.
- Nos? - kérdezte Fánika, mikor már a kocsis ellépett. - Nos? Határozott?
És magasra vonta a szemöldökét, mosolygott édesen, bizalmasan.
- Hát - feleltem az utolsó gyertyacseppet is lekaparva -, ha ad foglalót...
Nehéz volt kimondanom, de végre is kimondtam:
- Foglalót...
- Foglalót? - kérdezte elbámulva. - Foglalót? Mit?
- Egy szemet... abból a cukros mandulából.
- Jó - felelte készségesen -, de aztán megcsókol-e érte?
- Meg.
Fölkelt. Odatette a széket a polchoz.
Belenyúlt az üvegbe. Kivette a mandulák közül a legkívántabb rózsaszínűt. Egy gyertyaburkolatból selyempapirost is tépett ki. Belegöngyölte.
- No, hát csókoljon meg szépen.
Áthajolt a pulton, és összecuppantottunk.
- Ez a csók - mondotta fontoskodva - a pecsétje a mi titkos egyezségünknek.
Zúgó fejjel rohantam el. Mármost mindegy: elveszem, és boltos leszek. Csak a bátyám valahogy meg ne tudja!
A mandulát nem bontottam fel az úton. Olyan nagy kincsnek éreztem, hogy nem akartam futtomban megenni. Majd otthon, félrehúzódva, hogy a legkisebb morzsikájának is érezzem az édességét.
A bátyám a tanulószobájában ült még. Bizonyára a húsvéti prédikációját írta - behúzódtam az ebédlőablak szögletébe, és előbontottam a rózsaszínű gyönyörűséget.
Néztem, szagoltam. Tűnődtem, hogyan egyem meg, hogy mentül tovább tartson. Aprókat harapva? Szopogatva? Vagy két részre osztva, hogy reggelre is maradjon?
Közben füleltem az ajtóra is. Ha a bátyám kilép, egyszerre bekapom az egészet. Azt fogja vélni, hogy uzsonnázok.
De hát először is csak felét...
Nagy ünnepélyesen illesztem a fogam közé. Kettéroppantom.
Valami kellemetlen, keserű íz lep meg. Eldöbbenve nézem az ujjam közt maradt felét. Hát szörnyűség! - a vékonyka cukorburkolatban egy összetöpörödött, penészes mandulácska éktelenkedik! Penészes! Penészes! Penészes!!!
A másik felét utálattal ejtem ki a számból. Köpöm a keserűt. S megbotránkozva mered a szemem a maradékra.
No, ez kínos ügy! Én a jövendő házas sorsomat adom Fáninak, ő meg egy penészes, romlott mandulát ad viszonzásul...
Ez a borzasztó csalódás szinte megkábított.
Nem, ez nem maradhat ennyiben! Visszaviszem!... Nem, nem lehet már. A bátyám minden pillanatban kiléphet. Holnap... Jaj, de holnap húsvét, és a bolt zárva lesz! Mégis elfutok. A bátyám bizonyára hosszú prédikációt farag húsvétra: míg ő az ámenig eljut, én is eljuthatok a boltba.
Összekaptam a két manduladarabot, és rohantam, csak úgy hajadonfővel - rohantam, mint a keleti expressz.
Szerettem volna már az utcáról kiáltani:
- Fánika! Fánika! Rossz mandulát adott!
Ahogy a bolthoz érek, elrökönyödve látom, hogy már be van csukva. Még az ablakán is rajta van a vastábla.
Vége mindennek!
De lám, a kapu még nyitva van. Hátha Fánika az udvaron áll? Intek neki, és hozzám jön...
Belesekedek. Az udvar már árnyékos. Senki...
De a konyhaajtó nyitva van. Hátha Fánikát épp a konyhába találom? Intek majd neki, s kijön.
Macskalépésekkel lopódzok a fal mellett az ablakig. Lebukok alatta, s tovább... de minden pillanatban készen arra, hogy ha valaki más van ott, elnyargalok.
Lesek a konyhába. Nem látok senkit.
No, bizonyosan a szobában vannak.
Visszasurranok az ablak alatt, elkerülök az udvar közepe felé. Hát csakugyan megpillantom, amint ott áll az ablak előtt, s varr valamit, mintha kesztyűre varrna gombot.
Ugrok feléje. Éppen elfordul, eltűnik.
No, bizonyosan visszatér.
Várom, várom. Még a lábamat is rázom türelmetlenségemben. De már az ablakon se láthatok jól be: az üvegtáblák olyanokká váltak a nyugvó nap sugaraitól, mintha kifényesített réztükrök volnának. Az égre tekintek: tűzhegyek torlódnak egymásra a magasságban. A konyha kéményéből füst gomolyog ki. Száll lefelé, hogy szinte végigsétál a másik háztetőn.
És nekem attól is kell tartanom, hogy meglep valaki. Ha rám bukkannak, és kérdik: mért ácsorgok ott az udvaron? - bizony nem tudom, mit felelek.
Visszapillantok, hogy hova rejtőzhetnék. Nincs ott más, csak az udvar közepén a karomnyi vastag olajfa, s még odébb a pince.
A pincének, most látom, tárva van az ajtaja. Talán éppen lent jár valaki? De hiszen, ha feljön, meghallom, s különben is mindig nyitva áll a pince.
Másodikat harangoznak. Az inam megrezdül. Csak egy percet várok még. Ha azalatt ki nem jön...
A kapu előtt csoszogó lépések. Egy kaftános, vén zsidó lép be. Fánikának az öregapja. Félrehúzódok a pince felé. Ha nem lógna úgy a feje, meglátott volna.
No, most biztos kilép eléje...
Nem, nem lép ki.
De most már nem várhatom. Csak egy percet még... egy percet, addig, míg húszig olvasok.
- Egy, kettő, három, négy... tizenhét, tizennyolc...
Az udvaron a cirmos iramlik át. Be egyenest a konyhába. No, most biztosan kijön! Ki kell jönnie! A macska a konyhán a húst kerülgeti. Ki kell jönnie!
Bent világ lobban, egy percre homályba gyengül, aztán megint erősödik. Bizonyosan gyertyát gyújtottak.
A faház felől lúd gegeg. Vajon tömik-e azt a ludat? Vagy csak etetik? Bizonyosan Fánika eteti...
A világosságnál a szobába látok. Az öreg ott áll kalaposan a szoba közepén. Fánika elmegy előtte: jön kifelé...
- Sicc! - hallom is a szavát.
De ideje is. A bátyám azóta a nevemet kiáltja.
A macska valóban kiugrik a konyhaajtón. De ebben a pillanatban belép az utcáról Rosenberg, vagyis Miteccik.
Rettenve hátrálok. Csaknem behanyatlok a pincébe. Ha Miteccik meglát, egyszeribe rosszat gyanít, és megkutatja a zsebemet, mint a bátyám szokta.
Miteccik a szokott lomhaságával cammog a konyháig. Ott lehajol, s fölveszi a fejszét. Beszól a konyhába:
- A fejsze itt hever...
Beviszi a fáskamrába. Én behúzódok a pincébe, az ajtó mellé. Hallom, ahogy a fejsze huppan. No, csak bemenjen Miteccik, most már elnyargalok.
Nézem, hogyan tér vissza. Nem megy be a konyhába. Az utcaajtóhoz megyen. Ráfordítja a kulcsot, levonja.
Mintha mennykő csapott volna belém.
Mármost hogy megyek ki?
Semmi baj se történik, ha előlépek, s kérem, hogy eresszen ki. Mondhattam volna, hogy azt jöttem kérdezni, nyitva lesz-e holnap a bolt. De hazudni - csak a tagadás hazugságát ismeri a gyermek. Azokban a percekben inkább az az aggodalom foglalkoztatott, hogy kivallat, megvatat. Hát csak meglapultam én a pinceajtó mellett, s még lélegzeni is alig mertem.
Miteccik becammogott.
Én meg ijedt elképedéssel tűnődtem: meddig kell most már várnom? Biztos, hogy elkések a feltámadásról! No, lesz nekem ezért!
És tipródtam türelmetlenségemben.
El-elmentem az ablak felé: belesekedtem. Meg visszaosontam a pincéig. Megint újrakezdtem.
Bent az asztal körül ültek. Fáni is ott könyökölt, s felholdazott szemöldökkel hallgatta az öregapját. Hallgatta nyugodtan, de oly nyugodtan, mint amily nyugodt csak leány lehet, mikor már biztos abban, hogy elveszi valaki.
Az öregnek már nem volt a kalapja a fején, csak egy kistányérnyi, fekete sipka. A fia is házisipkát tett fel kalap helyett. Gyertyát gyújtott másikat, s láttam, hogy bemegy a boltba.
No, ha meglátja a mandulás üveget!...
Visszaosontam, és remegtem. Már a könny is facsargott a szememből.
S egyszer csak megkondulnak, búgnak, bongnak a harangok: a beharangszó a feltámadásra! Jaj, a bátyám!...
S csurgott a könnyem tehetetlenségemben.
Ekkor gyertyafény vagy lámpafény vetődött ki a konyhából. Elvilágított a pinceajtóig.
Hová húzódjak, hogy meg ne lássanak? Meg hogy én mégis belássak a konyhába? A pincegádorba. Az éppen jó hely. Akárki más kilép, meg nem láthat. Csak akkor pattanok ki, ha Fánika jön...
S lapulok. Szinte ájuldozok már kétségbeesésemben.
Egyszer csak kilép Miteccik. Cammog egyenest felém. Ijedten húzódok a falhoz egy deszkaláda mellé.
Jön, jön...
Rémülten guggolok le a láda mögé. Összeguborodok, mint a sündisznó...
Jön..
Egyszer csak durr: a pinceajtó becsapódik. Vak sötétség. A kulcs nyikordul...
No, hát abban a pillanatban, ha a nevemet kérdezte volna valaki, meg nem bírtam volna mondani.
Csak ültem ott kábultan, megsemmisülten, mintha taglóval ütöttek volna fejbe. Körülöttem a pokoli sötétség és siket csendesség... Ültem magam elé meredező szemmel, félelemtől fagyladozó szívvel: ilyesmi még nem történt velem!
Percek teltek belé, míg csak annyira is észre tértem, hogy sírni bírtam.
Ott pityogtam, tán negyedórát is.
De a reménység megint csak felcsillant bennem: hátha a kulcslyukon ki lehet látni, és Fánikát megpillanthatom, kiálthatok is neki.
Hát nem lehetett.
Visszaereszkedtem nagy keservesen a lépcsőre, és megint sírdogáltam: átkozott mandula! És az a leány, hogy megcsalt!... Bizonyára tudta, hogy rossz a mandula!...
Egyszer csak a harangok újra megszólalnak, és zúgnak-búgnak tompán, hosszasan, mintha a föld mélyében harangoznának. S kis időre rá hallom az ezernyi ember énekét:
Feltámadt Krisztus e napon, alleluja!
Alleluja, és én meg sírban ülök!
Sok könnyes töprengés után ráeszűdtem, hogy zörgetnem kell. Rugdosni fogom az ajtót, vagy valami fával kopogok rajta, míg csak meg nem hallják. De addig hiába, míg a harangok zúgnak.
Tapogatok ide-oda: hol találhatnék valami alkalmas fadarabot vagy kalapácsot. Lejjebb is lépek egynehány lépcsőn. Egyszer csak reccs! - valami edényre léptem. Hideg nedvesség a lábamon...
Újabb rémület!
Lenyúlok, tapogatok, hogy mi az. Valami káposztaféle. Talán vereskáposzta... Talán valami más bolti drágaság...
No, most már nemcsak a bátyám rak meg, hanem zsidóék is. S ismét feljebb húzódtam. Leültem a lépcsőfokra: ott sirattam magamat, mint a siralomházban ülő, aki egy csikóért eljátszotta az életét. No, én egy manduláért játszottam el!
Mi fog most már történni velem? - nem tudtam. Aztán rémledezés fogott el: a pince mélysége felé meredt a szemem. Ki tudja, micsoda szörnyetegek laknak a sötétségben, a pince mélyén? Szárnyas kígyók, sarkantyús békák, halálfejű kísértetek... S egyik szörnyűség a másikra: hátha megláttak zsidóék, és a mesék igazak... A húsvéti páska... A fejsze... A pincébe már be vagyok zárva...
És még azt mondják a tudósok, hogy az embernek nincs fogalma a végtelenségről. No, hát nekem van!
Nem is hallottam, mikor elszűnt a harangozás, csak olykor egy halk zördülést, olykor egy pattanást, olykor halk roszogást. Bizonyosan egér volt az, de énnekem: a szárnyas kígyók és egyéb félelmetességek ébredezése, készülődése a keresésemre, felfalásomra.
Aztán sokára, sokára egyszer valami egyenletes, halk zuborgás-zübörgés kezdődött, mintha távolról jönnének a hangok, de azért mégse közelednének, csak marad a halk zúgás egyforma. Aztán csipp-csupp, lassú csepegés hangzott alólról a pincéből. Megértettem, hogy az eső esik. Valahol beesik a pincébe is, és tán teknő van oda téve, abba csepeg. Csepeg-csupog hosszasan, csendesen, egyformán.
Fölösleges elmondanom, hogyan szabadultam ki reggel, hogyan vallattak először a zsidóék - ők hiába; aztán a bátyám... Az már kiszedte belőlem az igazat az utolsó betűig. De ezt már hagyjuk meg rossz emléknek.
Csak annyit mondok még, hogy én is voltam aztán fiatal koromban szoknyafutó bolond, mint más fiatalemberek; később is megtörtént velem, hogy egy-egy eleven divatlapfigura megzavarta a józanságomat. Mégis mikor arra került volna a sor, hogy holmi komoly szándékokról nyilatkozzak, mindig a mandula jutott az eszembe - a kívül cukros, belől keserű.