A manchy
Fehér ruhába, mely felhőként folyt körül,
Manilla manchyn ülve fenn,
Jövél a városba a zöld hegyek közül,
Minden vasárnap reggelen.
A templomban tisztán csengett a kis harang,
Friss széltől hajlongott a nád,
S szikrázva lövelte a síkon ott alant
A tűz-nap, arany sugarát.
Pereccel lábain, kösöntyüvel karán,
Sárga kendővel a fején,
Két hindu vitte volt, lépkedve szaporán,
Nádból font ágyad könnyedén.
Hajlékony testökön fehér volt a mezök,
Ideges térdök mozgaták,
Vállokon bambuszrúd, csipőn a két kezök,
Mentek a tó partján tovább.
Az úton alacsony kunyhók közt, hol a vén
Kreol mind kinn ült és pipált,
Vidám feketék közt a honi dobzenén
Az ő lábok is táncra állt.
Tamarin-illattól áradt a tiszta lég,
S a csillogó hullámokat,
Végtelen vonalban, egészen ellepék
A ködbe tűnő madarak.
S míg lecsüggött piros papucsából kibújt
Rózsás lábod a manchyrul,
A letcsis-fák alatt, melyek gyümölcse úgy,
Mint bíbor ajkad nem pirul;
S egy pompás pillangó, lebegve tétován,
Virágnak nézve ült le rád,
Egy percre megpihent kis lábad friss haván,
Ott hagyva rajta hímporát;
Patyolat párnádon láttam arany-hajad,
A lebbenő függöny megett,
S az álmot tettető hosszú pillák alatt
Sötét ametiszt szemedet.
A hegyről így jövél minden vasárnapon,
A nagy-misére már korán,
Ifjúi kellemed díszében gazdagon,
Hindúid lépte ritmusán.
Most te is ott pihensz, a homok ágyba lenn,
Tengermorajtól zúgva be,
Halottaim között, kik oly drágák nekem,
Szivem szép hajnal-álma te.