A magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez
szerző: Barcsay Ábrahám
Mely szózat hallatik Dunának partjain? ─
Szűzek! kik sírtatok Gyöngyösi hamvain,
Kik rég Pindarusnak mennyei lantjával
A szót egyeztetvén halandók szavával,
Új útat leltetek szívek rablására,
S a vad indúlatok meghódítására:
Úgy tetszik, oh Múzsák! ha nem csalatkozom,
Titeket hall fülem, tinéktek áldozom.
Gyermekek! Gyermekek! ide siessetek;
Borostyánt szedjetek, koszorút kössetek.
Volt oly idő, mely rég Mársnak oltárához
Hívott benneteket pusztító nyilához.
Vérrel festett napok! Népeknek hibáji!
Minden nemzeteknek első nyavalyáji!
Meddig rútították Nílusnak vizeit?
Meddig a persáknak elfajúlt népeit?
Azután a görög és olasz partokat ─
Mely sok öldöklések töltötték azokat!
Elfáradván sokszor Ember dühössége,
Azt vélte már a Föld, lesz tán békessége;
De míg itt pihentek olaj árnyékában,
Amott már öltözött setét páncéljában;
Jelt adott lobogó véres zászlójával,
Albiont kihítta Róma szomszédával;
Tüzet és pusztítást küldvén a kezekben,
Örök gyűlölséget támasztott szívekben.
Így halál és rablás táplálván magokat
E világra szültek új birodalmakat;
Szörnyűbb származások szörnyű kezdeteknél,
Felkeresték egymást a vad-embereknél.
Ártatlan indusok! feláldozott lelkek!
Ím most, egymást ölvén, lakolnak értetek.
Ti is, nemes Scythák, akik Pannóniát
Bírjátok, és azzal a régi Dáciát!
Tudom, ó fájdalom! tudom, hogy tudjátok,
E kis földet mennyi vérrel áztattátok.
Keserves örökség! drága birodalom!
Ezer veszélyek közt keresett hatalom! ─
Elmúlt ez az idő, s már nem Bellónához
Hívlak, hanem Pállás dicső templomához.
Nem kíván ő rablást, sem véres kopjákat,
Hanem tudománynak szentelt éjtszakákat;
Hanem szelídséget, s erkölccsel jóságot,
Nemes indúlatot, igaz jámborságot.
Vesszen el a karddal erőszak munkája,
Melynek ember nyakát nyomja vasigája;
Kegyetlen Törvénynek büszkeség-láncai,
Melyeket forrasztnak világ bálványai,
Olyanok, mint viasz gyermeknek kezében,
Ha nincs az Igazság szabad erejében:
Ha nincs a hatalom és a nemzet között
Oly szövetség, melyet mind a kettő kötött.
Ó szerencsés nemzet! ó boldog Magyarság,
Míg még mezeiden múlat a Szabadság!
Reménylhetsz mindaddig virágzó napokat,
És várhatsz ennél is még boldogabbakat.
A széptudományok, Békesség leányi,
Szabadságnak voltak mindég maradványi.
Ennek áldozzatok, és ezt míveljétek,
Élteteket végig ennek szenteljétek.
A királynak hívek, hívek a hazának,
Őrizzétek díszét legfőbb hatalmának:
Polgárok vagy urak, szolgák vagy nemesek!
Ha király atyátok, őtet szeressétek.
Nem ád a korona nagyobb boldogságot,
Mint, ha védelmezvén az ártatlanságot,
S törvényt szabadsággal tartván a kezében,
Magával ülteti királyi székében. ─
Múzsák! ébresszétek, kérlek, nemzetemet,
Mert magam gyengének érzem énekemet;
Ébresszétek immár, hogy királynéjának
Emeljen oszlopot kegyes dajkájának. ─
Te pedig, bölcs Klió! jegyezd érctáblákra,
Hadd maradjon a legkésőbb onokákra;
Menj fel Mátyás király hajdan-udvarába,
Most pedig nem régen Pállás templomába;
Mesd romolhatatlan hív márványkövébe
Azt, amit rejtettél magyarok szívébe;
Mondjad, hogy, ha régen Nínusnak özvegyét
Imádta Babilon asszonyfejedelmét:
Volt a magyaroknak nagyobb királynéja,
De talán több nem is ─ ez volt Terésia.