A magyarokhoz (Romlásnak indult...; II. változat)
| A magyarokhoz (II) szerző: Berzsenyi Dániel |
Romlásnak indult hajdan erős magyar,
Nem látod: Árpád vére miként fajul,
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, számkivetett ösi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
Nem ronthatott el tégedet, ó magyar,
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.
Nem vert le téged Zápolya öldöklő
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengző haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spartai férfikar
Küzdött, vezérelt fergetegid között,
Birkózva győztél, Herkulesként
Áchaji kard rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt,
S mint egy kevély bükk, mellyet az északi
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl s rabigába görbed.
Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája földúlt védfalából
Rak palotát heverő helyének.
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya!
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Ó, más magyar kar mennyköve villogott
Attila dicső harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
Ó, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mohamet hatalmát!
Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most, íme, ó szégyen, mivé lett,
Módi-majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcseinket vesztegető fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló, bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt,
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a hires Ilion,
A büszke Carthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
Volt olly idő már, mellybe' nemes hazánk
Fénylő dicsőség polca fölött virult:
Jön olly idő még, melybe' gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.