A magyarokhoz (Eino Leino; Bán Aladár fordítása)
Kit nem tudott legyűrni Haynau,
Elnyelni népek óceánja,
El nem takarja azt a sír, habár
Vérig sebezték vad tusába':
A nyers erő bilincsét széttöri
A szép, amit rejt lelke méhe,
S dolgos keze, szeretni kész szíve,
Akaratának tiszta érce.
Még leng fűszál és ring aranykalász,
A róna délceg gyermekének,
Magyar leányok barna fürtjein
A báj örök csodái élnek.
Az éj ölén folyók hulláma zúg,
Rákóczi-dalják lóra kapnak,
S a magyar égre fölhat láng gyanánt
Nagy riadója büszke harcnak!
Mint a Dunának habja meg nem áll
Egy percre sem a mély mederben,
Úgy a honáért érző szív ere
Örökre forr, buzog szünetlen,
Az ár elé, ha irigy gát kerül,
Új medret ás a szűz talajba
És foly tovább, de sárba nem vegyül.
Vágyát a szív meg nem tagadja!
Folyót a tenger, népet a világ
Fogadja bé, ha célhoz ére...
Hős testvérek! ti tudjátok: reánk
Hányszor borult a télnek éje:
Bús századok homálya födte be
Ösvényeit Väinö nemzetének,
De táltosok jelölték útjaink,
És nem hiába szólt az ének!
S nem némul el az ének, jól tudom
Magyar vitézek dalos ajkán,
A fájdalomnak s gyásznak napjain
A drága multra visszaszállván.
Nem foszladozhat szét a nép hite,
Akit Tokaj nektára biztat,
Ha mi megőrzők zordon télben is
Reményeinket, álmainkat...
Az ősapáknak lelke még lobog,
Az ősanyáknak nyelve zeng még,
A nép lelkébe', mint izzó parázs,
Hevít ezernyi édes emlék.
Ha e parázsból a magasba csap
A honszerelem égi lángja,
Melege áldást ont és fényt derít
Szent tűzhelyéről a világra.