A magyarokhoz (Eino Leino)
szerző: Eino Leino, ismeretlen fordító
Ki a vad Haynaut kiheverte,
S nem lett tatárrá, sem törökké-
Hiába ölik azt a népet,
Mert az él és győz mindörökké.
Az szétszakítja lelke láncát,
Ha szeme szent álmoktól szépült
S babérral teli utját szeli,
Mert akarata ércből épült
Hullámzik még az aranykalász,
Zug még a pásztor harsány kürtje.
Cicázik még az esti széllel
Szép magyar lányok barna fürtje.
Él még Rákóczi: éjszakánkint
Csillan sisakja bús forgója,
Riadója zúg, komor felhők
Ormain leng lobogója.
Hiába versz a szívre vasat:
A vér mindig a vérhez tapad!
Hiába kötöd guzsba habját:
A Duna soha ki nem apad!
Lehet gátakat rakni elé,
Lehet vezetni új mederbe,
De ki sírt akar ásni neki,
Cseberből maga jut vederbe.
Tenger után kiált a folyó,
Felhőt űznek a szilaj szelek.
Tudjátok meg, jó testvéreink:
Nálunk is jártak gyilkos telek.
Söpört nálunk is a bomlott orkán
Väinö utjára ikrás havat,
Nálunk is döngette jégeső
A kék-köntösű ezer-tavat.
Jöhet vizözön, - fujja a dalt
Délceg népetek nótás ajka.
Királyfiakról mesél mesét
Esténkint minden magyar dajka.
S ha volt bál nálunk,ahol csupán
A vén Télapó volt a vendég:
Akkor Tokaj dús szőlőhegyén
A ropogósat ropják mindég!
Atyánk elve és anyánk nyelve
Nem fagy jéggé az öles hóban,
Sőt föllángol, mint éjszakánkint
Rőt zsarátnok a fujtatóban.
S ha majd eljön a marokszedés,
Gyűjt a böngésző, mint a hangya,
És megtetézve áll a tarlón
Az aszag, kereszt és kalangya.