A magyar regény története/Mikszáth Kálmán
Csikyt a drámaírás teréről csábította el a regény múzsája: Mikszáth Kálmán is, tárgyalásunk rendjében az utolsó költő, mint kiforrott író tért a regény művelésére, mikor rövid elbeszéléseivel és hosszabb novelláival már legjelesebb prózaíróink közé tartozott. Egyéniségéhez nem igen illett az új műfaj, regényírói pályája nehezen is indult. Első regényét, az 1884-ben megjelent Nemzetes uraimékat, csak öt év mulva követte a második, A beszélő köntös, majd ismét hat évnek kellett eltelnie, hogy 1895-ben napvilágot lásson újabb kettő, a Szent Péter esernyője és a Beszterce ostroma. Ezután valamivel gyorsabb ütemben következett a többi: Az új Zrinyiász (1898), a Különös házasság (1900), Akli Miklós cs. kir. udvari mulattató története (1903), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) és, már halála után, 1911-ben, A fekete város. Tervezett még egy „közjogi regényt”, de megírásában megakadályozta halála. Kedves írójának regényeit is fölkapta a közönség, példányaik gyorsan fogytak. De nemcsak újabb meg újabb magyar kiadásuk vált szükségessé, hanem széttörve a magyar nyelv korlátait, meghódították a külföldet is: van regénye, amely tizenkét idegen nyelven olvasható.
Első kísérletei még alig nevezhetők regényeknek, még a novella felé hajolnak vissza – amint viszont hosszabb elbeszélései között is van több (Prakovszky, Gavallérok), amely a regény felé közeledik. Első regénye, Nemzetes uraimék, a Laczkó-familia pörösködése a kincstárral egy megyéért, terjedelmes ugyan, de inkább csak sokszorosan nagyított rajz. A Beszélő köntös, kalandos história a kecskemétieket a töröktől megoltalmazó csodálatos kaftánról, alig több történeti novellánál; (...)
Első nagyobbszabású alkotása, a Szent Péter esernyője – mindmáig legnépszerűbb regénye – nagyterjedelmű, bonyodalmas eseménysorozat, de a bonyodalmat nem regény módjára fejleszti: az események három különböző pontból megindítva csak a végén futnak össze és nem egymást fejlesztve kapcsolódnak zárt sorozattá. Nincs is központi hőse; az érdeklődés tengelye egy esernyő, s az egész történet, mint valami ördögmotolla, kedves gyorsasággal forog körüle. A cselekvény egyik ága egy mindennapi történet, amelyet a szerző a legendák csodás misztikumába borít. A glogovai pap kis húga, Veronka fölé, mialatt kint fekszik kosárkájában a folyosón, egy ismeretlen öreg zsidó egy ócska esernyőt borít, s az megvédi őt az esőtől. Az esemény a nép száján legendává nő: az öreg zsidó átalakul a nép képzeletében Szent Péterré, a leánykát Isten pártfogoltjául tisztelik, s az esernyőt a templomban helyezik el. A másik ág egy emberöltővel korábban indul meg. Az öreg Gregorics, hogy szívtelen rokonai helyett törvénytelen fiát, Gyurit, tehesse örökösévé, minden vagyonát egy bankba helyezi el s az elismervényt elrejti. Hova, az író művészi számítással nem mondja meg, csak sejteti, hogy ócska vörös esernyőjének nyelébe. Mikor meghal, hiába keresik az óriási vagyont, de Gyurira sem marad semmi, mert az esernyőnek lába kelt. Mi persze tudjuk, hova került: a glogovai templomba. E kettős expozíció után következik, 14-15 évvel később, a tulajdonképeni mese. A híres ügyvéddé lett Gyuri meghallja a vagyontrejtő esernyő mondáját s megindítja utána a hajszát. A nyomok Glogovára vezetnek. Ott meg is találja az esernyőt – de nyele nélkül, mert azt a hívő nép időközben ezüst nyéllel cserélte ki. Gyuri álmai szétfoszlásáért Veronka szerelmében talál kárpótlást. Látnivaló, hogy a Szent Péter esernyője nem igazi regény, hanem novellák sora, amelyet az író a sok szál mesteri összesodrásával tesz egységessé és hatásossá. Elbeszélő művészetével ezt a reális, sőt mindennapi történetet szinte romantikus érdekességűvé emeli; elárasztja kedves epizódokkal, szellemének gazdag ötletességével, megtámasztja kitűnően rajzolt mellékalakokkal, elönti rajta előadásának báját, amely a két fiatal szerelmes viselkedésének rajzában meghitten meleg és páratlanul vonzó.
Egészen más szellemű a Beszterce ostroma, Mikszáth legérdekesebb műve, de a megalkotás módjában sok kapcsolat fűzi össze az előbbivel. Két külön mederben indul meg itt is a történet, s ezek a regény közepén szakadnak egybe. A háttérben olyanforma szerelmi történet húzódik meg, mint amott: vonzó, de színtelenebb; hősei is hasonlatosak: egy árva leányka és egy kedves, fiatal ügyvéd, csakhogy ez most nem a vagyont, hanem a leányt hajszolja. Az előtérben itt is egy bolondos öreg ember áll, aki azonban mindvégig megtartja centrális helyzetét. Pongrátz István gr., Nedec vár ura ez; fejébe veszi, hogy a XIX. században a középkori várurak módjára él: nem ismer magánál nagyobb urat s az ököl- és pallosjogot akarja érvényesíteni. Megtámadja haddal Beszterce városát, mert ott rejtőzik kedvesével a tőle megszökött komédiásnő – valami hasonló esetről tud a história is: id. Wesselényi Miklós báró még a XVIII. század végén is ugyancsak személyes bosszúból megostromolta egy szomszédja kastélyát. A heves gróf csak akkor békül meg, mikor jó emberei cselből, mint Beszterce ajánlatát, fölkínálják a színésznőért túszul a kis árva Apolkát. Ezt a kis leányt az öreg gróf fölneveli és annyira megszereti, hogy örökbe akarja fogadni; mikor pedig eljön érte az a fiatal ügyvéd, aki időközben megismerte és megszerette a leányt, a szerelmes ifjút börtönbe záratja. A hatóságok sem bírnak vele, kénytelenek felkutatni a komédiásnőt, hogy a hadijogot tisztelő főúrtól visszaszerezzék Apolkát. Az öreg úr kiszolgáltatja, de elkeseredésében megmérgezi magát. A mese részletei, meg az epizódok époly kedvesek és érdekesek, mint az előbbi regényben, de színesebbek, s a regény sokkal mozgalmasabb, nagyobb vonalú, merészebb szárnyalású. Egymást váltják benne a különböző jellemű és hangulatú események: ötletes tréfák, megindító, sőt méla humorú fejlemények; hol szinte a fenség régiójába emel, hol a burleszk komikumig száll le – a maga egészében csodálatosan bizarr. A mese fordulatai között Mikszáthnak egy lélektani föladatot kellett megoldania: meg kellett rajzolnia azt a folyamatot, amely ebből a különködő, de normális emberből meghibbant elméjű Don Quijotet formált. Cervanteséhez hasonló föladat, a szerző erejét azonban meghaladta. Nem tudta következetesen végigvezetni a lelki fejlődést, s így nem tudjuk, valóban annyira beleszédült-e a gróf a mult csodálatába, hogy elméje megzavarodott, vagy csak makacsul beleélte magát rögeszméjébe. Erre a homályra szüksége volt az írónak, mert ha bolondnak tartjuk hősét, a regény elveszti egyik fő varázsát, ha meg épelméjűnek, nem hisszük el szertelen tetteit. Mikszáth azonban elszámította magát: szándékos ingadozása a motivációban megzavarja a hatás egységét. A Beszterce ostroma mégis Mikszáthnak egyik legértékesebb regénye. A főhős lelki mozgalmainak rajza művészi. Azok a látszólagos ellentétek, amelyekből lelki szövedéke fonódik – nyerseség és gyöngédség, erőszakosság és mély érzés, kegyetlenkedés és tiszta erkölcsi élet – szép harmóniába olvadnak össze. Az író nagyon szereti hősét; cervantesi szatira helyett a humor megindultságával rajzolja s ezzel megnyeri a romantikus hajlamú, megrendült lelkű, melegszívű ember számára rokonszenvünket. A regényben csak úgy árad a komikum, de maga a büszke oligarcha soha sem lesz komikussá: szeretettel mosolygunk rajta, de nem nevetjük ki. Időnként úgy érezzük, hogy az az ököljog nem is volt olyan képtelen intézmény – hátha igaza volt az öreg grófnak . . .
Legkülönösebb műve Mikszáthnak – de egyszersmind az egész magyar regényirodalomnak is – az Új Zrínyiász. Alapötlete rokon az előbbiével: egy rég letűnt kor erkölcsi fölfogását állítja be a modern életnek azóta teljesen megváltozott viszonyai közé. A megindítás kitűnő. Az utolsó ítélet elsietett trombitajelére a szigetvári hős és kétszáz társa föltámad, s amúgy lovasan, fegyveresen belecsöppennek a XIX-ik századi Magyarországba. A beleilleszkedés a modern életbe nem megy egyszerre, de csakhamar beletalálják magukat az új viszonyokba, noha természetesen kisebb-nagyobb ellentétek s ezek nyomán összeütközések elég sűrűn történnek a régi, feudális fölfogással eltelt Zrínyiék és a modern társadalmi rend között. Az összeütközések rugói között szerepel persze a szerelem is, mert az 58 éves, de még ereje teljében lévő hős nem marad érzéketlen a női szépség iránt s a modern szeretkezés útvesztőjében bizony erősen középkori fogásokkal akar boldogulni. Zrínyit, hogy nagyúri hajlamai szerint élhessen, megteszik egy hatalmas bank igazgatójává, s mikor a közgyűlésen szembekerül a részvényesekkel, szétvereti őket katonáival. Kész a botrány, Zrínyiéket elfogják, izgatott parlamenti vita indul meg, a kormány nem tud boldogulni, s a képtelen helyzetből a király menti ki Zrínyit és az országot: a hőst megteszi Vajdahunyad várparancsnokává. A megoldás természetesen megint olyan deus ex machina, mint a megindítás: betörnek az oroszok, s Zrínyi a vár védelmében hősi halált halt – szóról-szóra úgy, mint 330 évvel korábban, Szigetvár alatt.
Bármennyire védekezik is Mikszáth a kegyeletsértés vádja ellen, regénye nem tudja elkerülni a léhaság és a cinizmus látszatát, mert a hatásnak áldozatul veti a szigetvári vértanú dicső emlékét. Célját azonban elérte, regénye zajos sikert aratott. Tetszett először is a meséje. Ez a mese nem gazdag ugyan s csak egypár helyzetből és motívumból van összefűzve, de mint Mikszáthnál mindíg, érdekes, még akkor is, ha tendenciájától függetlenül és hősei történeti voltától elvonatkozva tekintjük. Sőt ha elfogadjuk kiindulópontnak az adott képtelen helyzetet, emberileg igaznak is érezzük. Az új életre kelt Zrínyiék sorsa alakulhatott volna úgy, amint Mikszáth elbeszélte. A másik elem, amely ennek a kissé vérszegény mesének hatását megalapozza, a komikum, s ez, mint az ilyen, két egymástól időben vagy térben messzeálló nemzedék eltérő fölfogását szembeállító munkákban rendszerint, kettős: a XVI. és XIX. század félszegségeit, fonák, téves nézeteit, erkölcsi fogyatkozásait egymás tükrében mutatja be. Nemcsak Zrínyiék furcsák és nevetségesek, amint a maguk ósdi életnézetével, elveivel, társadalmi formáival beleütköznek a jelen fejlettebb viszonyaiba, de nevetségesekké leszünk mi is, modernek, mert a kultúra és civilizáció állítólagos vívmányai akárhányszor a józan ész és az egészséges erkölcs rovására esnek. Fokozza a hatást, hogy a jelenkor világát élő, nevükön emlegetett emberekben mutatja be, akik szintoly közismertek voltak 1898-ban, mint Zrínyiék a maguk korában. A jelen világának rajzából fejlik ki a regény harmadik eleme, a szatira. Szatirájának torzító lencséjével vet fényt a társadalmi, a kaszinói és az üzleti életre, ostorozva a becsület fogalmának sajátos meghatározását, a párbajt, az emberek kicsinyes hiúságát és nagyralátását, de legnagyobb kedvvel a parlamentarizmus gyöngéit és fogyatkozásait, a pártpolitikát, a sok szónoklást, a tehetetlenséget. Ez a szatirai ér gazdag és bőven árad, de nem éles, valójában nem is annyira ostorozás, mint inkább csipkedés; nem a rideg erkölcsbíró, hanem a derült lelkű költő hangjait halljuk, aki keserűség nélkül együtt nevet a közönségével – abban a bizonyos tudatban, hogy a fonák képek az ő beállításában maguktól is fölkeltik a szatíra hangulatát.
A Különös házasság új irányt kezd Mikszáth regényköltészetében, a történeti regényt. A nagy terjedelmű, de értékben az előbbieket meg sem közelítő Noszty fiún kívül későbbi regényei mind ebbe a műfajba tartoznak. Nem Kemény vagy Jókai értelmében vett történeti regények ezek – szinte teljes ellentétei a hagyományos műfaj termékeinek. Mikszáth a multat, egy ismertetőjének szellemes megfigyelése szerint, „demitologizálva jeleníti meg." Ha, ritkábban, a kor nagy eseményeit és hőseit szerepelteti, akkor az előbbiekről „letörli az illuziók és legendák naív festékét", az utóbbiakat meg történeti szerepük helyett emberi valójukban mutatja be – így p. o. Ferenc császárban (Akli Miklós) tudatosan csak az embert látja, nem az uralkodót, s kispolgárnak rajzolja. Rendszerint azonban nem érdeklődik a nemzet sorskerekének dübörgése iránt, s a történet nagy összeütközései helyett a multat bizalmasabb feléről nézve, a mindennap életét rajzolja, a társas életet, s a mult idők szelleme helyett inkább csak a hangulatukat érezteti. Szereti a régi följegyzések megőrizte adatokat, különösen a kuriózumokat, beledolgozni regényeibe s idézetekkel, utalásokkal emelni a hitelesség látszatát, valójában azonban a történeti anyag nála inkább csak bővizű anekdota-forrás. Lényegbevágó eltérés nincs is Mikszáthnak a multban és a jelenben játszó regényei között: sokkal erősebb, határozottabb egyéniség volt, hogysem Prateus módjára alkalmazkodjék tárgyához, ellenkezőleg, minden, amihez hozzányult, sajátosan Mikszáth-szerű reflexet kapott.
Általában Mikszáth regényei, bár tárgyuk, miliőjük és hangjuk nagyon változatos, jellemben és színben közel állanak egymáshoz. Igazi elemük a mese, s ezt Mikszáth rendszerint a mindennapi élet eseményeiből fonja, de át- meg átszövi a költészet arany szálaival. Így legtöbb regényében bizonyos enyhe romantika van, de ez túlságba sohasem csap, s még ahol uralkodóvá lesz, vagy épen a fantasztikumig emelkedik is (Beszterce ostroma, Új Zrínyiász), ott sem válik képtelenné. Nagy értékbeli kilengések nem választják el regényeit, mint p. o. Jókaiéit. Természetesen nem egyenlő értékűek, egyik kedvesebb, megkapóbb, a másik nem olyan tetszetős, e szerint határozottan két csoportba különülnek – de mély árok nincs köztük.
Ennek a körülménynek, valamint regényei sajátszerűségének magyarázata Mikszáth jellemző egyéniségén kívül elsősorban az, hogy aránylag későn lett regényíróvá, amikor tehetsége a rokon műfajokban, a rajzban és a novellában, már teljesen kiforrt. Az ott kifejlett művészete éled föl regényeiben is – ebben van nagy írói, de nem sajátosan regényírói értékük. Mikszáth regényeiben is megmaradt novellaírónak – ezért ütnek el nagyobbszabású művei a megszokott regényformától. Nem ad bonyolult, sok ágból font mesét. Meséinek az a fele, amely a regényben rendszerint a leggazdagabban van kiképezve, a szerelmi történet, bár nincs híján gyöngéd, bájos, sőt gyakran fínom érzékiséggel izgató jeleneteknek, túlontúl egyszerű és halvány, főcselekvénnyé sohasem válik. Erősebb főcselekvény épen jobb regényeiben nincs, epizódokból vagy a legjobb esetben részletekből van összerakva – a Fekete városban meg egészen háttérbe szorul, szinte epizódikussá sorvad a tulajdonképeni történet, Lőcse város bosszúálló hajszája a hatalmas szepesi alispán ellen, aki lelőtte a város bíráját. Még ha a cselekvény egyik ága jobban kiemelkedik is, akkor sem erősebb a regény kompoziciója: a mese vagy egyszerűen kalandról kalandra halad, mint az Akliban, vagy nehezen mozog, mint Noszty fiúban. (...)
Regényeinek súlypontja tehát átbillen a részletekre. Majd minden regénye kisebb jelenetek, képek, történetkék sorozata, nagyrészük nem is tartozik a meséhez, mert hőseik epizódszereplők, csak annyi részük van a cselekvényben, hogy egy-egy lökéssel tovább gördítik a mese szekerét. Az író ugyanis mindíg tud róluk valamilyen jellemző históriát, vagy dióhéjba szorítva elbeszéli életük egész folyását is. Ezek az epizódok, valamint a főcselekvény egyes mozzanatai, alapjukban véve önálló rajzok vagy kisebb novellák, s az író velük átjátssza a regényt arra a térre, ahol tehetsége a leginkább tündöklik. Amit a műfaj ezzel a tudatos eljárással veszít, azt megnyeri az olvasó a részletek művészi hatásában.
Mikszáth a jellemábrázolás terén is a föladat ügyes félretolásával kerüli meg azt, amire nincs tehetsége. Bonyolult lelkivilágú regényhősöket nem szerepeltet, főhősei is rendszerint egyszerű lelki szervezetű emberek, s valamint főcselekvényei mellett inkább a mellékesemények vonják magukra a figyelmet, akként főhőseinél is többnyire érdekesebbek a mellékszereplők, s gazdag képsorozatuk elfelejteti az igazi regényhősök hiányát. Mélyebb lelki problémákkal nem próbálkozik meg, nagy szenvedélyeket s azok pusztító hatását nem festi, a könnyed kedélymozgalmak s azok harmónikus elsímulása az igazi eleme. A jellemrajz azért mindenütt biztos, hibákat nem követ el, még túlzásba sem esik, csak kissé színtelen a jellemkép, úgyhogy rokonhelyzetű hősei – különösen szerelmesei – között sok a hasonlóság. Élesebb jellemzésre nincs is szüksége: a bonyodalom szálait az író szövögeti s nem hősei lelki világából fejleszti. Mindamellett e téren is sok fínomság van a regényekben: a lelki mozgalmak élesszemű megértése és kitűnő megvilágítása. Nem annyira az egyéni, mint inkább az általános emberi vonásokat tárja föl; különös, a mindennapitól eltérő és épen azért nehezebb jellemeket csak a humoros nemben rajzol, igazi egyéniség is csak humoros hősei között akad.
Regényeinek legnagyobb vonzóereje mégis az, ami rövidebb műveit, a rajzokat, a magyar költészet legbecsesebb termékei közé emeli: előadásuk. A magyar elbeszélő költészet kisebb méretű alkotásai között a tetőponton a Szép Ilonka, Petőfi románcai, Arany balladái, Jókai novellái állanak; melléjük sorakoznak Mikszáth rajzai humoruk derűjével és csillogásával, előadásuk bájával és azzal a közvetlenséggel és könnyedséggel, természetességgel és frisseséggel, egy szóval „a teremtésnek azzal az üdeségével”, amely őket minden vonatkozásukban kitünteti, megalkotásukban és az elbeszélésben meg a jellemzésben egyaránt. Rajzai könnyűek, mint a hab, de oly édesek is, és mindíg van bennük érdekes tartalom. Ilyenek regényei is; és noha előadásának varázsa a regény súlyos, nehézkes műformájában nem nyilvánul mindíg zavartalanul, a hatásnak mégis fontos eleme pompás elbeszélő stílusa. Sikerének titka, hogy csodálatosan tudta egyesíteni a stílusnak két, látszólagos összebékíthetetlen elemét, a hétköznapi beszéd egyszerűségét és közvetetlenségét, meg a művészi stílus finomságát. (Zsigmond Ferenc.) Ennek az irodalmunkban páratlan adománynak, nagy része van abban, hogy Mikszáth regényei irodalmunk számottevő, értékes alkotásai közé emelkedtek, közvetlenül Jókai regényei mögé.
Jókai és Mikszáth regényei között valóban sok kapcsolat van: egyformán kedvesek és vonzók, tetszetősek és színesek – de e jelességeiket másnemű erők működésének köszönik. Eltérő már költészetük természete: Jókainak a képzelete erősebb, Mikszáthnak a megfigyelő tehetsége; annak regényei inkább a meseanyag csodálatos gazdagságával és a cselekvény érdekes bonyolításával, emezéi a helyzetek és jelenetek különösségével és jellemző erejével hatnak; Jókai alakjai elrajzoltak, de plasztikusak, Mikszáthéi élethűek, de pasztellszerűek; amaz merész és nagyvonalú, emez fínom és valószerű alkotásokat ad. Jókai eleme a szépség, Mikszáthé a báj. De eltérő előadásuk is: Jókaié gyors, szinte drámai, Mikszáthé kényelmes, a részleteknél elidőzgető; amannak humora közelebb áll a tiszta derűhöz és vidámsághoz, emezében meg erősebb a szubjektív elem, s hajlik az irónia vagy épen a szatira felé; hol komolyabb, hol pajzánabb, de mindíg mélyebb; mindkettejük előadása emlékeztet a népköltészetre, de Jókai inkább a mesemondóktól, Mikszáth inkább az anekdótázóktól tanult; Jókai költészete fényesebb, csillogóbb, Mikszáthé melegebb, bizalmasabb. Viszont közös bennük az, ami regényeiket egyformán kellemes, kedves olvasmánnyá teszi: egyfelől az előadásnak páratlan gördülékenysége, az a síma, zajtalan haladás, amellyel a mese minden zökkenő nélkül, szinte siklik mozzanatról mozzanatra a megindítástól a befejezésig, másfelől az elbeszélésnek az a művészete, amellyel a történet minden fordulatát, még a legegyszerűbbet is, érdekessé és vonzóvá tudják tenni. Hőseiknek és meséiknek szeretetreméltósága tekintetében egy magyar regényíró sem veheti fel velük a versenyt.
Annak a nemzedéknek, amely a kiegyezés idején ért íróvá, Mikszáth volt a legnagyobb hatású regényírója, az egyetlen, aki népszerűségben megközelítette Jókait. Egyik-másik regénye, különösen a Szent Péter esernyője, szinte elhomályosította az akkor már munkássága délpontján áthaladt ősz író dicsőségét s olyan kedvelt könyve lett a közönségünknek, mint Jókai legnagyobb sikerű regényei. A közönség ítéletét megerősíti a tudomány is: Mikszáth regényköltészete igazi érték, túlélte szerzőjét s nem veszít becséből a tűnő évtizedekkel.