A magyar regény története/Előzmények
| A magyar regény története szerző: Császár Elemér (I. Előzmények) |
A magyar szellem a regény műfajában csak a XVIII. század végén nyilatkozott meg. Bármennyire kiterjesztjük is a regény körét, Dugonicsnak 1788-ban megjelent Etelkája előtt nem találunk eredeti magyar regényt. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a magyar regény élete nagyon későn kezdődött, akkor, amidőn nyugaton a modern regény már mindenütt teljesen kifejlett és a virágzás magas fokára emelkedett, hanem azt is, hogy a regénynek korábbi változata, az antik szabású regény, eredeti regényirodalmunkból hiányzik. Vannak ugyan ilyenfajta regényeink, de nagyon csekély számmal, s bennük, mind külföldi regényes művek fordításai lévén, a magyar szellemnek nincs része. Azonkívül ezeket a magyarul írt regényeket évtizedek, sőt évszázadok választják el egymástól, tehát nem rendeződnek zárt sorrá, nem mutatják a fejlődés képét. Az a korszak, amelyből ilyen antik szabású regényeink vannak, a regény szempontjából nézve nem organikus egész, s a XVI. század végétől 1788-ig terjedő időközt pusztán önkényes konstrukcióval foglalhatjuk egységbe. A magyar regény életében ezt a korszakot legtalálóbban történelemelőtti korszaknak nevezhetnők.
Ebben az időben megállapodott neve sem volt a műfajnak. Hol történetnek, históriának, krónikának, hol körülírással költött mesés históriának, hol pedig római mesének nevezték azt a nagyobb terjedelmű prózai elbeszélést, amelyet regénynek hív a mai terminológia. A XVIII. század hetvenes éveitől kezdve német hatás alatt lassanként a román elnevezés kezd előtérbe nyomulni, s két évtized alatt ezt a nevet a toll és a fül annyira megszokja, hogy a közhasználatba beragad. Az írók románokat készítenek, s a századfordulót megelőző és követő évtizedekben az olvasók románokat olvasnak. Fáy András 1832-ben A Bélteky-ház alá azt írja, hogy román, 1833-ban Bajza József a románköltésről értekezik, sőt még 1836-ban is történeti román jelzéssel lát napvilágot Gaál József Szirmay Ilonája. Ebben az évben tűnik föl először a regény szó – a rege-szó ny-képzős nyelvújítási származéka – Jósika Miklós Abafijának a címlapján, s jóformán egy esztendő sem kell, hogy a román végkép feledésbe merüljön Szemere Pál új szavának diadalmas térfoglalása következtében. Igen jellemző, hogy nevében és szellemében ez az elbeszélő műfaj egyszerre vált magyarrá. Regényirodalmunk előzményeit ezért románkorszaknak is nevezhetjük: ez találóan jelöli meg azt az időt, amikor minden próbálkozás az idegen hatások nyügében vergődött, s a magyar szellem még nem tudta magát eredeti módon kifejezni.
A magyar regény e gyéren föltűnő jelenségei közül a legrégibb a XVI. század harmadik negyedéből való, Nagy Sándornak históriája. Névtelen szerzőjében az irodalomtörténet H e l t a i G á s p á r -t sejti, a protestáns kor irodalmi életének egyik legegyetemesebb és legmozgékonyabb szellemét, a kitűnő tollú stilisztát, akinek élete pályája irodalmi működésének mintegy szimboluma: németből vált lelkes magyarrá s a könyvek egész sorát ültette át idegenből a maga velős magyar nyelvére. Idegen eredetű a neki tulajdonított, évszámjelzés nélkül ránk maradt Nagy Sándor históriája is, egy görög forrásra visszamenő latin munkának, a Historia Alexandri magni de preliisnek magyar fordítása. Az elbeszélést magyar tolmácsa, épúgy mint az eredeti ismeretlen szerzője, történeti műnek szánta, kora is a nagy makedon király életének hű történetéül olvasta, sőt történeti műnek érezték tudósaink is. Pedig az elbeszélésnek semmi köze a valósággal; a história álarcában valódi lovagregény. Az alexandriai származású görög forrás jobbára perzsa eredetű és keleti szellemű mondákat foglal a lovagregények megszokott romantikájába, s az ókor nagy hódítóját csak ürügyül használva, nevéhez és indiai hadjáratához buja, de kritikátlan keleti fantáziával kieszelt kalandok hosszú sorát fűzi, annyira halmozva a csodálatos, sőt képtelen lényeket és eseményeket, hogy szinte inkább terjedelmes tündérmesének érezzük, mint lovagregénynek.
A Nagy Sándor az első magyarnyelvű regény, s noha írójának szellemi munkája pusztán arra szorítkozott, hogy rövidítéseivel és összevonásaival egységesebbé és józanabbá tegye eredetijének laza és szertelen meséjét, mégis vele kezdődik a magyar regénynek ha nem is fejlődése, legalább története. Bevonult vele irodalmunkba, századokkal megkésve ugyan, a középkor regénye, a lovagromán. Magyar követőre nem talált, s valamint ezt a véletlen szele sodorta hozzánk, akként azt a három másik lovagregényünket is, amelyeket körülbelül egy századdal utóbb két magyar író fordított.
Legkorábbi közülük a Szép Magelona; egy egyébként ismeretlen magyar író, T e s s e n i V e n c e l , németből fordította magyarra, korához képest választékos nyelven, s 1676-ban bocsátotta közre. (Újabb, tudományos célú kiadása: 1911.) Választása igen szerencsés volt, mert a keleti eredetű, provençal nyelven írásba foglalt munka nem tipikus lovagregény, hanem ennek a műfajnak egyik legszerencsésebb példája. Cselekvénye valószerűbb, mint az átlagos lovagregényeké; szereplői is inkább emberek, s a tárgya sablonos ugyan, de költői: a hű szerető kitartása diadalmaskodik a sorstól útjukba vetett akadályokon, s hősei az élet sok megpróbáltatása és nyomorúsága után megtalálják egymásban a sóvárgott boldogságot. Ezt a tárgyat művészi, áttekinthető szerkezetben megkapó mesévé tudja fejleszteni és át tudja fonni hangulatos, bájos képekkel, a két szerelmes lelki vívódásának rajzával.
Egypár évvel a Szép Magelona megjelenése után politikai fogságának (1678–1682) unalmas óráiban fordította latinból a következő két lovagregényt egy erdélyi főúr, H a l l e r J á n o s . Magyar címük szerint az egyik Nagy Sándor nevezetes dolgairól, a másik Nagy Trója veszedelméről szól. Nem olyan költőiek és valószerűek, mint a Magelona históriája, tipikus lovagregények, tele a középkori romantika fantasztikumaival. Az első ugyanaz a regény, amelyet Heltai már egy századdal előbb lefordított – ezúttal azonban már szórakoztató olvasmányul adta fordítója a magyar közönség kezébe. Haller nagyobb stílus-készséggel dolgozik, mint száz évvel korábban előde, nyelve újszerűbb, de kevésbbé eleven és zamatos. Regényeit, amelyeket egy középkori elbeszélés-gyüjtemény, a Gesta Romanorum fordításával egy kötetben, Hármas istória cím alatt bocsátott közre (1695), szívesen olvasta a magyar nép, Nagy Sándora még a ponyván is kapóssá vált. Érdekességük még ma sem veszett el teljesen: jellemző adalékok a magyar ízlés történetéhez. Íme, ilyen elavult, külföldön már régen sutba került képtelen históriákban gyönyörködött a XVII. század végének magyarja! Ma már lehangoló, de akaratlan komikumukkal valóban mulatságos olvasmányok ezek a könyvek, kivált a trójai regény, amelyben a görög mondavilág leghíresebb városa lovagvárnak van rajzolva, s a görög meg trójai hősök képében középkori lovagok és várkisasszonyok szerepelnek.
E három lovagregényen kívül még csak egy került át nyugatról irodalmunkba, az is majd egy századnyi pihenő után, egy XV. századból való, nagyon népszerű francia regény, az Octavianus. Ezt a kevés eredetiséggel készült regényt, amely a hűtlenséggel rágalmazott ártatlan asszony mondáját teletüzdeli a lovagromantika legkapósabb indítékaival, egy egyszerű katona, a tollat serényen forgató K ó n y i J á n o s strázsamester fordította le és adta ki 1785-ben Ártatlan mulatság avagy Florentz és Lion története címmel. A naív magyar olvasóvilág annyira megszerette ezt az idejétől századokkal elmaradt históriát s benne a vitézek nagy hősiességét és még nagyobb szerelmét, a csodálatos eltűnéseket és váratlan egymásra ismeréseket, hogy 1859-ig az elsőn kívül még hat kiadást nyűtt el Kónyi könyvéből, sőt a műveletlen közönség, amelynek ízlése nem halad a korral, ma is kitart mellette, úgyhogy újabb, rövidített ponyva-átdolgozásokban (számuk meghaladja a harmincat!) még mindíg árulják a vásárokon mint kelendő könyvet.
Az Octavianusszal lezáródik a lovagregények története nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is. Ez Kónyi munkájának a legnagyobb jelentősége: vele pihent el egy többszázados irodalmi áramlatnak utolsó hullámgyűrűje. Hogy a lovagromantika a magyar szellemtől nem volt idegen, azt mutatja e műfaj képviselőinek nagy elterjedése; hogy mégsem tudott gyökeret verni, s három század folyamán egyetlen eredeti lovagregényünk nem termett, az meg könnyen megmagyarázható. A magyarság a népek világirodalmi versenyében megkésett, s mialatt az irodalom országútja mellett, az árokszélen bandukolt, elvágtatott mellette a gyorsan gördülő szekér, s azt csak akkor érte be, mikor a lovagregény megviselt szekere összetörve, mint roncs, századok óta feküdt az árokban . . . De az eredeti magyar lovagregény elmaradásának volt egy másik oka is, íróink gyakorlatlansága: a széppróza terén nem fejlődött nálunk irodalmi hagyomány, s mire a XVIII. század végén íróink megbarátkoztak a regény műfajával és stílusával, az új idők szele már régen a feledés fövenyével borította a lovagromantikát.
A lovagregény torzalakulatai, az Amadisok, és egyéb XVI. századi hajtásai még fordítások útján sem jutottak el e korban hozzánk, a heroikus regényeket pedig ugyanaz a sors érte, mint a lovagregényeket: akkor váltak ismeretesekké s akkor próbálták őket átültetni, mikor nem volt már számukra talaj. Ketten tettek ebben az irányban kísérletet egy-egy francia heroikus regény lefordításával, M é s z á r o s I g n á c , aki németből lefordítva egy ismeretlen francia író művét, azt 1772-ben Kartigám címmel a maga neve alatt kinyomatta, meg egy bécsi magyar testőr, B á r ó t z i S á n d o r , aki bátorságot merítve társának, Bessenyei Györgynek irodalmi törekvéseiből, 1774-ben közrebocsátotta évek óta készülő fordítását: magyar köntösbe öltöztette a heroikus regény legtehetségesebb művelőjének, La Calprenède-nek egyik nagyhírű regényét, a Kassándrát. Mind a két magyar regény puszta fordítás, illetőleg átdolgozás, de szerzőik megtalálták a módját, mint fűzzék hozzá az idegen anyagot a magyarsághoz. A Kartigám cselekvénye Magyarországon indul meg, Buda visszavétele idején, s hőséről, egy török leányról kiderül, hogy magyar származású; a Kassándra háttere ugyan a perzsa birodalom bukása, de cselekvényében nagy szerepet játszanak a szkíták – s a szkítákban a fordító is, olvasói is a magyarok őseit látván, a regényt magyar tárgyú alkotásnak tartották. Ez a kapcsolat volt népszerűségüknek egyik titka, s a tetszés, amellyel a magyar olvasóközönség a Kartigámot fogadta, addig páratlan volt. Mindenfelé olvasták és lelkesedtek érte, úgyhogy alig egy évtized alatt még háromszor kellett lenyomtatni. A Kassándra is abban a korban szokatlan föltűnést keltett és két évtized mulva megérte a második kiadást, de egyrészt nagyobb terjedelme, másrészt a fordítónak újszerű nyelve és finomra esztergályozott stílusa útját állta az általánosabb sikernek.
E két heroikus regény látszólag a legjobb időpontban érkezett hozzánk. A magyar közönség ezidétt műveltségben és ízlésben vagy egy századdal elmaradt a nyugatitól, s így a XVII. század közepének e francia regényei, különösen a Kartigám, épen hozzáillettek a mi XVIII. századi olvasóink szellemi színvonalához. Valóban ez a másik titka a nagy tetszésnek. Folytatókra mégsem találtak. Mészáros sikere nem csábította íróinkat arra, hogy eredeti magyar hősi regényt írjanak, mert irodalmunk időközben más szellemmel telt meg. A Kartigám megjelenése évében lépett ugyanis föl irodalmunk vezére, Bessenyei György, s az a szellemi mozgalom, amelyet működése támasztott, ha közönségünket nem is, íróinkat megérlelte: alig egy évtized alatt megközelítették ízlésben és műveltségben a nyugatiakat. Hivatott íróink megértették, hogy a régi szabású regény kora lejárt: tőlük hiába várt a magyar közönség galáns regényeket.
Az antik szabású regény legvégső hajtása, a tündéries regény, épen abban az íróban talált magyar tolmácsra, akit származása, nevelése és lelki világa nem a művelt írókhoz, hanem a naív közönséghez kapcsolt, K ó n y i J á n o s -ban, az Octavianus fordítójában. Mint az utolsó darúcsapat sereghajtója, az olvasók alsó rétegei számára három francia tündéries regényt ültetett át magyarra, köztük D'Aulnoy grófnő sokat emlegetett L'oiseau bleu-jét Vártamulatság avagy Sármánt király és Florina kisasszony címmel 1774-ben. (A másik kettő Elmefuttatások összefoglaló címmel már az új korszakban jelent meg, 1792-ben.) Sajátságos játéka a véletlennek, hogy abban az időben, amikor műveltebb íróink nagyúri megvetéssel lenézték a népmesét mint a parasztság együgyű költészetét, ez a szegény strázsamester beviszi irodalmunkba ha nem is a magyar, legalább az idegen tündérmesét.
Ennyi, amit az antik regény műfajából a magyar irodalom két század alatt föl tud mutatni. Mennyiségre nézve nagyon kevés, minden jelenségét számbavéve is csak tíz munka, benső értékét tekintve még kevesebb: mind, az elsőtől az utolsóig, sőt legapróbb részletéig, puszta fordítás. A magyar szellem a régi szabású regény terén nem alkotott semmit, még utánzatokat sem termett. Szinte érthetetlen, hogy a képzeletnek az a nagyarányú munkája, amely népünk költészetében életre keltette a tündérmesék bűvös-bájos, ragyogó világát, nem ihlette meg tanult íróinkat, s a külföldi lovag- és hősi regények példáján nem buzdultak föl, hogy legalább népünk mesekincséből fejlesszenek valami azokhoz hasonló nagyobbszabású elbeszélő műfajt. De itt is megbosszulta magát, mint a középkor óta ismételten, az írott költészetnek elkülönülése az élő költészettől s tanult íróinknak az a megokolatlan gőgje, amely már Anonymus óta mit sem akart tudni a „parasztság hiú meséi”-ről. Íme, mire mentek nélküle! E helyett nagyúri előkelőségükbe burkolódzva, észre sem vették, hogy századok rohantak el, s nem látták meg, mit ragadnak azok magukkal. Ültek, mint a verebek a távíróhuzalokon, s nem hallották a századok zenéjét. Így történt, hogy 1774-ben, mikor Goethe Werthere megjelent, mikor az angoloknál Fielding, Sterne és Goldsmith, a franciáknál Voltaire és Rousseau regényei már évtizedes multra tekinthettek vissza, a magyar közönség legfrissebb szellemi tápláléka a Kartigám és a Kassándra volt – tőlünk nyugatra már régen az antikváriusok polcain porladozó ócskaságok.
Említettük, hogy a modern regény megszületésében e régi szabású regényirodalmon, a lovagregények újabb változatain kívül külföldön nagy részük volt egyfelől azoknak a tréfás, jobbára kisebb terjedelmű elbeszéléseknek, amelyek a mindennapi életből kisarjadva nemzeti szellemet és a valóság iránti érzéket vittek az addig nemzetközi jellegű és meseszerű regényirodalomba, másfelől a hasonló szellemű, de komoly hangú novelláknak. Az effajta tréfás elbeszélések közül a Németországban kedvelt népkönyvek csakhamar hozzánk is eljutottak, így a biblia bölcs királyának, Salamonnak, és egy furfangos parasztnak, Markalfnak, mulatságos, de alszerű szóvitáit tartalmazó burleszk regény még a XVI. században (1577), s a népmesék nyomán járó Fortunatus egy századdal később (1651) . Sőt ez a faj már korán, a XVI. század vége felé, eredeti hajtást is hozott, a Mankóczi István viselt dolgait, egy durva, részeges paraszt erőszakoskodásaiból és nyers csinyeiből szőtt „novella picaresca”-t. Fejlődéstörténeti jelentőségük ezeknek sincs. Az utóbbi nem regény, mindössze nyolc lapnyi apróság, a vaskos néphumor művészietlen termése, és sajtót nem látva, kéziratban lappangott a mult század végéig, a másik kettő értékesebb s fajának jellemző példája, de idegen, nem magyar lélek alkotása. Egymáshoz sem belső, sem külső kapcsok nem fűzik őket, s a két, nyomtatásban megjelent elbeszélés számbeli csekélysége miatt még akkor sem alkothatna összefüggő sort, ha a köztük levő időbeli távolság nem tartaná őket szét. Puszta próbálkozások, a véletlen s nem tervszerű munkásság eredményei. A magyar ízlés egyébként sem fordult e műfaj felé; így p. o. az egész világot bekalandozta már egyik leghíresebb képviselője, a német Eulenspiegel (1483), amikor Suszter Lipli néven magyar változata megjelent (1808), s majd kétszázötven esztendőt késett A l e m a n M á t é spanyol pénzügyi tisztviselőnek Guzman de Alfarache néven (1599) világhírűvé lett kópé-regénye is, Cervantes Don Quihotejának közvetlen előfutára, s csak 1822–24-ben érkezett el hozzánk Az emberi élet játékhelye címmel H e r c z e r J ó b miskolci minorita szerzetes fordításában, a divatját mult picaroregény legutolsó magyar példányaként. Ilyen esetlegesség és tervszerűtlen összevisszaság az európai irodalom régi értékeinek magyar átszármaztatásában még több esetben mutatkozik.
Novellánk ebből a korszakból, a magyar regény életét megelőző korból, tulajdonképen nincs. Ami rövidebb elbeszélés nyomtatásban megjelent, az vagy keretes mesegyűjtemény része, mint a Ponciánus históriájának darabjai (1573-ban és még többször), vagy a valóság birodalmán kívül a képzeletnek puszta játéka, mint a H a l l e r J á n o s -tól fordított Gesta Romanorum erkölcstanító elbeszélései (1695, újabb kiadásokban a XVIII. század végéig; ponyvára is került s van tudományos kiadása 1900-ból), vagy novellává sűrített lovagregény szinte még a középkor szellemében, mint az a három elbeszélés, amely F a l u d i F e r e n c Téli éjtszakák című gyűjteményében olvasható. (Első kiadása 1787; vannak modern kiadásai is.) Mindezek, valamint M i k e s K e l e m e n -nek kéziratban s így ismeretlenül maradt novella-ciklusa, a Mulatságos napok, a XVIII. század közepéről (nyomtatásban száz évvel később), nyugati származású eredetieknek egyszerű fordításai, s ami a magyar regény fejlődése szempontjából nem kisebb baj, költői fölfogásukban és megalkotásukban a régi szellem hajtásai. Épen az hiányzik belőlük, amivel a novella a külföldi regényirodalomra hatott, a modernség, a reális miliő, az igaz emberi és a valószerű ábrázolás. Ha hatottak volna a magyar regényre, azt a helyett, hogy új irányba terelték volna, visszahajlították volna a középkor felé.
A modern regény, amely ezidétt nyugaton már mindenfelé kialakult, hozzánk ebben a korszakban csak nagyon nehezen talált utat és épen nem e fajnak jellemző példái által. Az a pár regény, amely mint a nyugateurópai modern regény hajtása 1788 előtt eljutott irodalmunkba, nem is tartozik a műfaj tisztultabb alkotásai közé. A német Gellert Schwedische Gräfin című regénye, amelyet ketten is lefordítottak, T o r d a y S á m u e l 1772-ben és S á n d o r I s t v á n 1778-ban (mindketten névtelenül), inkább csak szellemben volt modern, anyagában még a régi, kalandos regényekhez csatlakozott. Az előbbit, magyar címén A svéciai Grófné G**né asszony élete, megilleti az a dicsőség, hogy az első magyar nyelven megjelent igazi regény. A többi modern regényünk meg a műfajnak azt a két változatát ismertette meg közönségünkkel, amelyek legkevésbbé regények – s az egyik még nem is igazán modern: a görög Xenophon Kyropaideiája nyomán járó francia államregényt és a robinzonádokat. Az előbbi fajnak leghíresebb példáját, Fénelon Télémaque-ját, ezt a költői államfilozófiát, ketten is lefordították magyarra még a XVIII. század közepén: H a l l e r L á s z l ó g r ó f (1755, s még háromszor kiadva) és Z o l t á n J ó z s e f (fordítása csak 1783-ban jelent meg); az irány egy másik nagyhírű termékét, Marmontel Bélisaire-jét, szintén ketten ültették át, Zalányi Péter (1773) és Dániel István báró (1776), a harmadik francia politikai regényt pedig, az előbbieknél kisebb értékű Le répos de Cyrust, Wesselényi Farkas 1778-ban. Itt említhető meg Barthélemy apátnak politikai vonatkozásokkal átszőtt utazó regénye, a Voyage de jeune Anacharsis en Gréce (1788), a francia hellénizmus világhírű képviselője – bár a szokásos késéssel csak 1820-ban jelent meg nálunk Deáky Filep Sámuel hétkötetes fordításában. Az utóbbi fajt, a robinzonádokat, G e l e i J ó z s e f Ifjabbik Robinzona képviseli (1787); amint a címe mutatja, nem Defoe híres művét, hanem annak Campe-féle átdolgozását adja magyarul.
Az 1787. évvel, amikor a Téli éjtszakák, az Ifjabbik Robinzon és az első magyar szentimentális regény, Barczafalvi Szigvártja megjelent, nyugvópontra ért nálunk a műfaj: történetének első szakasza lezárult. Mielőtt rátérünk az új korszakra, vessünk számot az eddigi eredménnyel s állítsuk föl a horoszkópot: mi értéke van annak, amit a regény a XVIII. század végéig magyar nyelven termett, s mi a jelentősége a további fejlődésre.
Az első kérdésre habozás nélkül megfelelhetünk. A magyar regényírás terén, ha nagyon kiterjesztjük a körét, s belevesszük mindazokat a műveket, amelyekről szóltunk, a párlapnyi népkönyveket és a rövid novellákat is, két század távolában alig húsz munkát számolhatunk meg. Nagyon sovány eredmény, s még lehangolóbb, hogy egy durva, esetlen népkönyvön kívül mind fordítás vagy szegényes, leleménytelen átdolgozás – a magyar léleknek, a magyar képzeletnek és érzésnek, semmi része sem volt bennük. Ez az egész irodalom, ha világirodalmi szemmel nézzük, jelentéktelen, s ha reáeresztjük az eredetiség választó-vizét, abban szinte nyom nélkül fölolvad.
A másik kérdés bonyolultnak látszik, s a felelet nehéznek – noha épen nem az. Alapja volt-e és milyen mértékben ez a vagy húsz regény a további fejlődésnek, megkönnyítette-e az 1787 után fellépő új regényíró-nemzedék munkáját, amely arra irányult, hogy megteremtsék ezek után a fordítások után az igazi, az eredeti magyar regényt? Az előbbi fejtegetések alapján nem lehet kétséges, hogy válaszunk tagadó. Hogy a megszületendő magyar regény azokból az ósdi lovag- és galáns regényekből meg novellákból sarjadjon ki, amelyeknek eredetijei után külföldön már a holló sem károgott, arról szó sem lehetett – a Szép Magelonára, a Kartigámra és társaira a magyar regény életrekeltésében semmi szerep sem várt. Ezeknek fejlődéstörténeti jelentőségük nincs, s hatásuk legföllebb abban nyilvánult, hogy érdeklődést keltvén a műfaj iránt, némi közönséget teremtettek számára (Kartigám) s megkönnyítették a későbbi regénystílus kifejlődését (Faludi, Bárótzi). A másik irány egészen hatástalanul mult el. Durva komikumú, de egészséges életfölfogású népkönyvünk meg csak egy volt nyomtatásban, az is ponyvára szorulva elkeveredett a nép körében, s hivatott íróink épúgy csúfra emlegették, mint a nép lenézett meséit. Így mindaz, amit magyar írók a műfaj kétszázados története alatt alkottak, a fejlődés szempontjából fölösleges, céltalan volt, az új magyar regény nem használhatta, annak új utakon, eddig nem próbált ösvényeken kellett megindulnia.
Meg is indult, bár igen bátortalan lépésekkel. Két lehetőség volt megteremtésére. Az egyik, hogy egy erős tehetség, fölhasználva azokat a nagy eredményeket, amelyeket időközben a regény külföldön elért, azokra támaszkodva, de a maga erejéből egyszerre megajándékozza irodalmunkat az első igazi magyar regénnyel s ezzel megindítsa a további fejlődést, a másik, hogy jóérzékű írók, akik azonban nem igazi költői tehetségek, a külföldi modern regényeket utánozva, fokozatos kísérletek után jussanak el az óhajtott célhoz.
Mind a két út célhoz vezetett volna – amaz gyorsabban, emez lassabban – nézzük, melyiken indította el sorsa a magyar regényt.