A magyar paraszt (Jakab Ödön)
szerző: Jakab Ödön
Mikor künn bolyongok a nyári határon,
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
A mint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta!
Rajta felejtkezve órákig elnézem,
Hogy a nehéz munka hogy' ég a kezében!
Aczél minden izma, a marka vas marok,
Erejénél csak a becsülete nagyobb!
Nézem, nézdegélem büszkén az én fajom,
S elborít valami édes nyugodalom:
Mely szent örökségül apáimról maradt,
Biztosnak érzem a földet talpam alatt!
Pedig az egész kép oly ártatlan, szelid,
Minő csak egy gyermek szűz álmától telik,
Mosolygó, lágy idill, a békesség maga,
Nincsen azon semmi, a mi riasztana.
Erre is, arra is a sík mezőségen
Fehér, kis csoportok mozognak serényen,
Mintha a mező az ég mezeje volna,
Bárányfelhőcskékkel tarkán berajzolva.
S tudom én jól, hogy a bárányfelhők nyája
Nincsen a világon senki ártalmára,
De azt is tudom ám, hogy bárány felhőnek
Nem marad örökké a bárányfelhő meg!
Csak mozduljanak a viharjelző szelek,
S a gyülekezésre egyet füttyentsenek:
Mint juhászfüttyre a szétbitangolt nyájak,
Azok a felhők mind összeszaladgálnak.
S innen-onnan ha mind tömegbe verődött,
Akkor nézzétek meg, hogy mi lett belőlök!
Többé nem a régi sok kis felhődarab,
De sötét borzalom és villámló harag!
Háborgó kedvének, mely világot rémit,
Reszketve hódol meg minden, a mi él itt,
S mint ura előtt a hunyászkodó cseléd,
Néma alázattal hajtja meg a fejét!
Diadalmas útján a hol végigtörtet,
Nehéz robajával megráz eget, földet,
S zengve-bongva, mint a végítélet vésze,
Harsogja parancsát szörnyű mennydörgése!