A magyar néphumorról
szerző: Jókai Mór
A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona.
Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot; mikor nyiltan nem lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon önállóságra jutott, a honnan a jót a rosztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülönböztetni, a kik világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.
Chinában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, mik chinai népmondákból gyüjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában egy kutat, melyből szomjas levén inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kutjának hiják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt a chinai bálványisten, hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégittetni, mig azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint utálja a tengeri szellem a pecsenyeszagot? – hogy készitett Kao Ti császár kövekbül hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek, elpusztiták; – hogy viszik fel a chinait halála után hosszu varkoczánál fogva az égbe? – hogy veri meg a házi bálványistent a chinai kereskedő, mikor veszteségben van? – mind ezek nekünk elég humoristicus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve s nincsenek igényeik a kedvderitésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy missionáriusnak e kérdésére: „ismerted-e a derék páter Barnabot?” azt felelé: ismertem, ettem belőle.
Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tünik fel humoristicus alapgondolat; mentül közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként enyészik el a szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjaihoz. Az arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.
De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél, ezredek óta fennmaradt egyes ötletek: mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel; Leonidas válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett, hogy nyilai elsötétitik a napot: „akkor árnyékban fogunk harczolni.” A persa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban, bizonyitják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán Democrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes iskolája volt az a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt elviselni Fileptől azt a bonmot: „hogy bölcsnek igen nagy bolond, bolondnak igen nagy bölcs.” Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság istenasszonyának serpenyőjén sulyt nem vetnek, vagy olyan magasan vannak, hogy az ugynevezett istennő pallosával odáig nem ér.
Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás; mint Jupiternek még nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: „Ego vero Carthaginem delendam esse censeo!” – „Caesarem vehis!” – „Miles, faciem feri!” – „Sis divus, dum non sis vivus!” – s a nagy jelenetekre, mikhez azoknak emlékei kötvék, ki ne ismerné az adomát, mely a „Hannibal ante portas!” czimét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte azt a tért, melyen győztes ellensége állt, ki ne tudná a Caracalla Geticus szójáték siralmas büntetését?
A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak: Olyan idők következnek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem volt helye semmi kétkedésnek, a gunynak, satyrának meg kelle némulni, az ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a szem.
Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen nyilait hegyezhesse, egy uj még eddig nem bolygatott hatalmas nagy urat; őt magát, az ördögöt.
A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az ördögöt az algarbi királylányból egy rosz asszonynyal ijeszgetve? hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt, midőn a lelkész ezt éneklé: Hanc ego diem gloriosam feci!” visszafelé: „hanc ego diem cruentam feci!” Hogy vitte el az ördög a roszmértéket adó kocsmárosnét lóvá alakitva, útközben, hogy veretett egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara fenekén az ördögöt? hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske, lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat egyenesitsen ki; ezt a sötét kedélyü urat éppen ugy üldözték azon időben az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat s más gyülöletes charactereket.
Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismaticus szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával trónja elé lépett s mély tisztelettel meghajtá magát, mig mellette ülő fiát, csak ugy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert: mire Amphilochius hozzá fordulva szól: Látod, uram, igy jár az a mennyországban is, a ki csak az atyát és a fiat nem tiszteli.
Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde tultengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák; gunyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang abból a trombitaszóból, a mitől Jeriko falai ledőltek, üvegbe pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, ugynevezett bolus Damascera; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a mit a kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum devotione venerabant; Belzebubnak a szakála, Mózsesnek egyik szava; a sánta Mefibozeth csizmája, ötszem Ezsau lencséjéből, Artocreas ex chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk burnótszelenczéje; Item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány tehén körmeiből; két akó az özönvizből; Góliáth kézikönyve a hadviselésről; aranymondások, a miket Balám szamara még azután is egész kötet számra enunciált; gunyiratok az akkori casuisták kitünőleg rosz latin verselése ellen; például egyet, mely állitólag a norimbergi szent Kristóf szobra alá volt irva:
„Oh magne Christofore,
Qui portas Jesu Chirste,
Per mare rubrum,
Et non franxisti, crurum,
Quod non est mirum,
Fuisti enim magnum virum.”
Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, ki azon időben, hogy a király 6 uj törvényczikket hozatott a papok házasodása ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a papoknak, hogy feleségük legyen; viszonzá rá: „de nincs megtiltva az asszonyoknak, hogy papjuk legyen.”
Majd, hogy a reformatio korszakot kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az ezen korból ránk maradt adomák közől felemlitem a legszebbet:
1530-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt, saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni.
A komédiások emelvényén (még akkor nem hitták szinpadnak) megjelenik egy vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név irva: Reichlin. A fát lelöki a földre s némán odább megy.
Jő egy másik, annak gallérjára e szó van irva: Erasmus Rotterodamus, az a szétszórt hasábfákat halomra rakja s eltávozik.
Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meg lehete ismerni, hogy Luthert képviseli; az fáklyát hoz s a máglyát meggyujtva, ott hagyja.
Akkor jő a negyedik, kinek czime X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy veder vizzel, de viz helyett olajat tölt rá s még nagyobb lesz az égés.
Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve véres pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen egészen elterjeszté.
És ezt a gunyjátékot maga a császár is végig nézte.
Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyében, mikbe olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökitve, néha nem is igen nagyon aestheticusok. Némelyiknek egész folytatólagos története van, mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat; aláirva e mondást: „les francais prendront Arras, quand ce chat prendra le rat” a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát mivelték, hogy a prendreből lefaragták az első betüt, akkor aztán igy hangzott a mondás: „les francais rendront Arras, quand ce chat rendra le rat.”
Ide tartoznak a gunyemlékek, mik a zsidók ellen emelvék, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót szoptat; a prágai torony négy körutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt volna az, de a ki nem igazi fia az apjának, csak négyet lát belőle, meg kell itt emlékeznünk a Pasquiro szoborról is, melyet az olasz nép hatalmasai ellen irt gunyiratok felragasztására használt, s a melyről aztán a a személyeskedő gunykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.
A humorizálás kiterjedt még a sirkövekre is, mikre némelykor egész betütalányokat véstek, vagy nevettető képtelenségeket irtak rájuk: sőt a gunymondatok emblematicus betüösszeállitások emlékpénzeken is örökitve vannak.
Majd ismét a papi szószékre került felül a néphumor, a midőn divatos bünöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos prédikácziókat találunk még régebben, mint Abrahám a Santa Clara adomás beszédei, a széles szoknyák és a hosszu férficzopfok idejéből. Ez utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak: „de caudis rationalibus, et irrationalibus.” Persze a caudae irrationales mindazok, a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban bármilyen nevetséges volt légyen is, küzdeni soha sem lehetett, a varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent philosophok egy keserü epigrammal bünteték a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.
Legalább nevettek rajta.
Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen tisztességes nevük volt – „a bolond.” A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik: „egyszer volt egy bolond.” Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket maguk körül s ma is irigylendő szabadalommal ruházták fel őket, keserü igazságokat mondani a fejedelmek szemébe, miknek rosz kövekezéseitől a csörgősipka sokkal jobban védelmezte a kimondó fejét; mint a sisak, vagy akár a mithra.
A középkor leghiresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: ezt Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori idők szájizéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül, – éppen egy kolostor tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szives szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az apátur rábizta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére elmennek-e mind a fraterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jőniök, kivette egy fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztül buktak rajta. Ő aztán a meleg szobájában csak azt számlálta, hogy hányat puffan odakünn?
Később a piaczra kiszorult humor talált önálló hajlékot magának a vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek közt a franczia Mondor és Tabarinét méltán emlegeti müvészete csarnokaival egy sorban.
És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gunyt maguk körül tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később kizárták az igazmondást a várkapuján, a bolond a nép között beszélt.
A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve. Csalánhegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a gazdagok pazarlását, az urfiak könnyü erkölcseit, majd a papság tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron keresztül is csiptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái néha elég merészséggel birtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is csiklandozni.
Mindig pedig és mindenütt lázdásban találjuk a humort azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.
Már a jámbor asceták celláira föl volt irva a kettős verssorozat:
ret re te ret re
Qui ca- uxo li ca atque dolo
pit rem tem pit rem.
Egész könyvek irattak ily czimek alatt: „az asszonyok csalfaságairól”; – „litánia az asszonyokról”, – asszonyok privilégiumaik: „Szent Dávidné zsoltárai.”
Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó zsarnokság elleni merényletek, ujabb időkben egy franczia épen egész foliántot gyüjtött össze azon gunyversekből, a miket minden idő költői sziveik megkönnyebbitésére elmondtak az asszonyokról: „le mal, qu’on dit sur les femmes”, s az bizonyosan igen kis része az egésznek.
A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint Francziaországban a hugonották elleni processiók alatt; a farsang utolsó napján a „bolondok pápájának” nevezett alakjátékban; mindezek valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az előidéző kor jellemzésére.
Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek győzelmeinek hire alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek, kik azokat kivivni segitének, de a mi jót tettek, Napoleon, Péter czár, és a mi Hunyadi Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermek szivében is élnek.
Tekintetes akademia! igen tisztelt tudós uraink!
A midőn e jelen tárgyat választám, székfoglaló értekezésem alapjául, nem volt szándékom csupán egy mulatságos estét szerezni magasra becsült tudós férfiainknak; hanem ohajtám a tudományos világ figyelmét felhivni: egy eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, mindenesetre kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a buvárlatot épen ugy megérdemli, mint hazánk geognosiája, és régiségtana; értem a nép adomáit.
Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok összegyüjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság, felfedezetlen szépségek, uj formák, ezerszinü változat tárult élénk s a gyüjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén; a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az érzésekhez az alakot: éreztetni a rimmel az eszmét, zengést adni a gondolatnak.
Hasonló fontossággal birnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleirás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.
Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez: annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az ujabb korba áttenni; igen nehéz pedig ujat teremteni, a mi meg nem történt.
Csak két nemzet adomakörét hasonlitsuk össze, a németét a magyaréval; hogy ez éles különbségekről meggyőződjünk.
A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagybecsü gyüjteménynyel birhatni, minő a „Fliegende Blätter”, melynek adataiban a német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hivebben látjuk lefestve, mint azt bármely „gründlich” tudós doktor ethnographiája elénk birná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldaluság mellett néha csak helyhez és időhöz alkalmazott humorral táplálkoznak, – hanem ezt az egész német nemzet elménczei segitik összeállitani, élethü daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autographizált.
Midőn aztán az élethü, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő adomákat sajátjainkkal, a mik szinte nem gyártva, de gyüjtve vannak, összehasonlitjuk, akkor tünik fel a kiegyenlithetlen különbség a német és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmény között, melyek egymás mellett igen; de egymás helyén soha nem fognak állani.
Német törvénykönyv paragraphusait lehet magyarra leforditani, és viszont, de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.
A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődött, mint más mivelt nemzeté. Már Priscus Rhetor, Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun király lakomáján az egybegyült vendégeket jó kedvre deriték; sőt, hogy maga Etele sem volt a humoristicus ötletektől idegen, arról elég adatot szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun eredetéből, az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is, maig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.
Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik közől nevezetesebbekül emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét, Beczkót, Mátyás királyét, Apaffi Mihályét, Birót és Teleki Mihályét, sőt Markalfot is nekünk tulajdonitják, rosz hangzásu neve mellett, mint a ki Salamon király hires bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg a palaestinaival. Szintén nagy hire volt Mária Terézia udvari bohóczának, kit egy elmés kálvinista diák képviselt; s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket tartogatott fenn, minők a „Fiat Voluntas tua”, s az INRI betük megforditott tételének magyarázata; Insula Ráczkeviensis Non-datur Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg káposztás kertnek azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint Resus-Schleuss herczegség.
Ilyen formáknak tekinték egy időben a hegedősöket is, ezek gyakran tréfás dalokat zengedeztek, hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt ottan, hogy, midőn hajlott korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: „Bizony, kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,” ezt felelheté vissza: „De ám kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hus!”
Szintén az őshagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör. Galeotti is sokat feljegyzett róla, még többet tud a köznép, a czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés, mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem leltem pendantjait semmi más nyelvü gyüjteményekben, és igy bizvást eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velök egykoru más nyelvüeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju scurrilitásoktól.
Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma, a székelyről, kit az ördög visz a hátán, kérdi tőle a szemközt találkozó társa: „Komé, hová? – Visz az ördög a pokolba. – A bizony rosz. – De még roszab lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!” – Ez czélzatul volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegödjék a magyar?
Ugyane korból való egy magyar főur emlékverse bátyjához, ki az ellenpárthoz szitott:
„Bátya, ne higyj e nemzetnek
Akármikép hitegetnek,
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus.”
Bizonyosan a törököt értette alatta.
Legrégibb kezdeményei mindenesetre a néphumornak azon gunyadomák, mik egy-egy veszetthirü falura költöttek. A németeknél a schildaiak, a kalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak, tehát a polgári osztály; nálunk e helyett a közrendüek osztoztak a kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb. hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő s a fatalis lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe is foglalva lehete hallani.
A magyar népadomák gyüjteményei közt legrégibbnek tartom „Világbencze nevetséges történeteit,” a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg forditva van német és latin anthologiakból; helyenkint ilyen kifejezéseket is találni benne, mint: „kereste őt kibékiteni (suchte ihn zu besänftigen), azonban egy nehány mégis magán viseli a kor és faj bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária Terézia koronázási ünnepélyére, az ajtónál őrt álló két granátos, kiknek utasitásul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok cselédjeit bocsássák a terembe, megálliták, kérdve, ki szolgája? Én a Zebaoth szolgája vagyok, felele a kandidatus. – Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve van; ereszszük be hozzá. – Ugyanebben találni a „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes”, később politikai mottóvá is alakult történetet.
Később igen becses gyüjteményt birunk e nemben: „gróf Szirmay Hungaria in parabolis”ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé gunydalokat, mint szintén Erdélyi János népdal-gyüjteményébe. Jellemzetes pedig, hogy az a humoristikus mű latin nyelven van irva.
Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós palócz s valamennyi naptár-készitő. – Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége most már bámulatra ragad bennünket.
Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiraban és egy másfél éves hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam közrebocsátani. Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kellett tennem. Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedűs és Garanéi, az országgyülési adomák szintén ezeren tul szaporitják e számokat, és mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép humorának felhivatlan nyilatkozványa.
Oly gazdag és oly kiválólag sajátságos adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak. A mezei munkás azzal röviditi munka idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles itélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyengeségeit s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. – A közép osztály kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan lánczolatban; s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgáltak a leghumorosabb adomák eredetéül.
Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki ez adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni, annak rosz a szive.
A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes megszokott alaktalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek mulatságosabb részét philistereknek csufolják.
Nálunk a philisterről nincs fogalom. A magyar kézmüves, mesterember, a kik között a néphumor különös kedvenczeiül tüzte a derék csizmadiákat, épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma ráragadt, az épen ebből származott. – Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az ugynevezett paukereyok, virtuozitásuk a sörivásban, szabadabb közéletük, apró sipkájuk, ágyuszerü csizmáik, földig érő pipaszáruk vajmi más alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu tógáikban, háromszegü kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a kiknek legatiókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet mindjárt éles schlaegerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el kell hordani, mig alkalom nyilik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb megtorlásra.
A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék hivatalnok, jámbor lelkész, ur, és doktor, és többnyire sentimentalis ember.
A magyar diák azután lesz juratus, szolgabiró, táblabiró, pap és valamennyi minőségben mezei gazda.
Juratusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai, összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akademiai élet adomáiért, a mik nálunk idegenek.
Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény tulsulyát, ugy nálunk a táblabiró.
Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.
Nálunk a doktor betegeket gyógyit, s nagy tiszteletben részesül. Amott a doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e tárgyból támad.
A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen komolyan beszélnek; később elnevezik staatshoemorhoidariusnak, az övé minden penészszagu, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával együtt kerül napvilágra, nálunk a táblabiró egész középosztály, mely nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.
Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiai másutt, mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve egész a tisztujitások kortesi gunydalsorozatáig egy historiai képét alkotják azok a magyar nemzet közéletének s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről, mely egy maga még az, a ki csatát nem veszitett nálunk még soha.
A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaujonczok nehéz idomithatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De kifogyhatatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről, csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról, s czifra ötleteiről. Huszárja más nemzetnek is van; de huszár-adomája nincs. Cserében aztán nekünk megvannak insurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé utitársakul.
Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a jókedvü, a sokattürő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok rosz nap alatt a szegény czigány! – Annak a humoristikus szegénysége, annak a tréfás nyomorusága, annak a gunynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága, kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb fele volt a nép életének.
A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról szájra nálunk, azok bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra sok revangeot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak bennünket ugy első kézből, mint mi őket.
Egészen különbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más világnézletéből eredő humor.
A magyar pór együgyüsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a német köznép humorát saját népének válfajain élesité, (a szász, a bajor, a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai költöttek s némely közőlök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláirt részvényeit Hirsch Jakabnak eladta; „nem venné-e meg Jakab még az adónkat is? jó olcsón odaadnók!” Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is különbözők: a magyar proletár és a német egészen más légkörben élnek, emez a városi nép ravasz zsebmetszője, furcsa cynismusával, obligát rongyosságával, sajátságos egyenlőségi utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen szomoru.
Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték, a mit egy talpraesett mondás igy indokol: „a magyar nem szokott a szavával játszani.” A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a hires bécsi bonmot-k nálunk egészen idegenek. Nagy ritkaságként van gyüjteményemben feljegyezve egy pár, mi a néptől eredt: de azok is csak tréfák, mélyebb értelem nélkül, és magasabb czélzat nélkül, minők a németeké és francziákéi, hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól eredett; egy franczia diplomata ugyanis azt veté fel, hog Francziaországnak Angliába lépni „il n’y a qu’un pas,” – a magyar erre azt felelte: „oui, le pas de Calais.”
A mit humoristicus iróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a néphumorral összezavarni, mely egymástól független, hiszen a világirodalom legsarcasticusabb humoristáját, Cervantest a világ legpatheticusabb nemzete, a spanyol birja sajátjául.
Nevezetes tanuságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások, virágos arabeszkjeikben hasonlitnak a keleti népek, törökök, persak adomáihoz, de gunyoros kifejezéseik azoktól különbözőkké teszik. Igen sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szószerint leforditani egyiket sem tanácsos, ebben is független egymástól a két nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimeritő gyüjteményekben vannak összeszedve.
Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben, az utóbbiak közt különösen egy; melyet Csalóka Péter czim alatt hallottam, még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja Eulenspiegel csinyjainak, anélkül, hogy azokból forditva, másolva lenne, sőt népszokásainkkal annyira egyöntetü, hogy eredetiségére bizvást lehet hivatkozni, s a mellett oly naiv phantaziával van elmesélve, hogy én nem mernék hasonló alkotásra vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; ezt még a tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a ki sokkal nyiltszemübb, semhogy akár a griffmadár, akár a rézkirály, akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.
A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő irónak szégyenére ne váljék.
Ha engem valaki számadásra talált vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagytekintélyü sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy ime irtam kilenczvenegy kötet regényt és egyebet, mert azok valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon kora előtt közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; – de fogom mondani azt: „ime kötetekben gyüjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanuskodni, mig a magyar él; – az pedig él, – mig a világ áll”.