A magány papja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A magány papja
szerző: Kosztolányi Dezső
1907

Itt a magányban újra megtaláltam
  bolyongva síró, tévedt lelkemet
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
  mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
  könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
  sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.