A magány (Kosztolányi Dezső)
| A magány szerző: Kosztolányi Dezső |
Sajgó idegekkel, zúgó fejjel gyakran futunk a magányba. Izgatott, izzó délelőttökön, mikor egy nyomorult kintorna is untat, ingerel, búsít, szomorúan kapunk fel a gyorsvonatra, s bús örömmel megyünk a legelső faluba, a rengetegbe, a patakpartra s megfürdünk a magány csendes hullámaiban. Any where but out of the world. Valami démoni hatalom hajt, hogy az emberektől megszabaduljunk s végre-valahára igazán magunkra legyünk. Az erdők zöld éjszakájában bolygunk, kezünkben egy könyvvel, leheverünk a pázsitra, s tétlenkedve, révedezve halott költők lelkével beszélgetünk.
Minden poéta megénekelte a magány halk, illatos homályát, a szentet, a sebgyógyítót, a könnyapasztót, a gondolattermőt. Csokonai Vitéz Mihály, a legbűvösebb magyar álmodó, ezüst líráján csodálatos álomhangok zokogtak fel az áldott magánosságról. Ma is mindnyájan áhítattal járulunk még a kisasszondi szőke gyertyánok templomi árnyaiba. Látjuk magunk előtt a mohos bükkfák tövét, hová a holdsugár ezüstös borzongással özönlik, halljuk az elszorult szív mély sóhaját. És megszeretjük a költőt, a dalt, a magányt. A behízelgő verseknek elhisszük, hogy az egyedüllét csakugyan olyan áldott, amint a költő mondja. A poétának azonban éppen akkor van igaza, mikor nem az igazságot énekli...
Csak a poézis magánya szép. Csak a talmi magány üdítő. Az igazi nem szent, nem gondolattermő, hanem áldatlan, elviselhetetlen, prózai, minden borzalom és szomorúság fészke. Átok mindenkire nézve. A költőre leginkább.
Az a poéta, ki egy ihletes órában kacér játékot űz félelmes zordságával, mosdóvizes tálban játszik tengert. A magány csak a partnál édes, amíg habcsókja lágyan cirógatja körül a tagjainkat, míg sekély vize álmodozva fecseg, és a kábult fej játszva bukdácsol ártatlan hullámaiban, távolabb kopár, kietlen hullámai harsogó vízfalakká csapódnak össze, gyűrűivel megfojt, összeroppant s túlvilági dübörgéssel temet el bennünket.
A művész átka meg éppen mindig az volt, hogy nem lehetett eleget hozzája méltó emberek között. A magány hiánya még egy költőt sem némított el. Sokat beszéltek oly művekről, melyek a magányban jöttek létre, de elfelejtették feljegyezni, hány gondolatot és érzelmet fojtott el halálos csendjével, fagyos egyformaságával. A rajongó, alkalmatlankodó, a változatos és költői ember mindig mélységesen érdekelte a nagy költőket és gondolkozókat, a változás e született kaméleonjait, s ha olykor embergyűlölő iszonnyal futottak tőle, csak pihenni vonultak el, alkotni mindig visszatértek hozzája.
Az egész irodalom ezt tanúsítja. Az üldözött géniusz magányába temetkezik, hogy megírja remekművét. De vajon nem éppen azok az emberek ihletik meg ilyenkor is, akik elől elfutott? Rousseau, az ermenonville-i remete, szűz magányában indulatos, véres pamfleteket ír az emberek ellen s az emberekhez...
A magányszeretők költői lelkesedése mögött valami színpadi póz, valami végzetes hazugság lappang.
Nekünk, kik évezredek óta az egymásra utaltság boldog közösségében éltünk, nemcsak elmetompítónak, kínzónak, elernyesztőnek és természetellenesnek látszik a magány, a teljes, a feltétlen magány, az emberektől való tökéletes elvonatkoztatottság, az egyénnek egy viszonytalan, testtelen, hideg ponttá való degradálása, hanem egyszerűen elképzelhetetlen és érthetetlen. A rabot a tömlöc fenekére vetjük, a fényt elzárjuk tőle, látogatót nem engedünk hozzá, ámde ott van mellette mindig a börtönőr, a porkoláb. Ha írtatlan őserdőn megyünk át, bármelyik pillanatban ránk törhet egy haramia, előbukkanhat egy kotnyeles mókus. Sehol sem vagyunk teljesen elszigetelve, mert mindenütt megvan a lehetősége annak, hogy valaki utunkba jöjjön, s ez nemcsak elképzelhetetlenné teszi a teljes egyedüllétet, hanem egyúttal mutatja, mennyire természetellenes, mennyire nem emberi.
A lelkünk mélyén, nagy titokban, mindnyájan imádjuk az embert. Ez alól még a világ- és embergyűlölő pesszimisták sem alkotnak kivételt, kik elvileg az egész emberiséget utálják. A környezetet, az embernek hozzánk való viszonyát szeretjük, s akár érdeklődnek irántunk, akár tudomást sem vesznek rólunk, mindig könnyebbségünkre van az a tudat, hogy élőlények környeznek. A nagy, közös testből való kiszakadás elbágyaszt. Észre akarjuk magunkat vétetni, hatni kívánunk a többiekre. A cselekvés kifelé, másokra irányul, s ha megmozgatott pár emberi ideget, elérte a célját. Mások mosolyából, könnyéből ismerjük meg ennen szükségünket, mások tetteinek tükrében nézzük lelkünk arcát. A mozdulatlan bazaltsziklák, a fenyőrengetegek, a vizek meredten, hidegen bámulnak ránk s semmit sem felelnek örömünkre és bánatunkra. A magány holt.
Az embernek pedig sok beszélnivalója van. Valóságos hangorkán tombol benne, mely kitörni, zengeni kíván. Ennek a szükségletnek tesz eleget a síró csecsemő, a megszólaló süketnéma, ki az élet természetes ösztönével mindjárt beszélni, kiabálni s ordítozni kezd, s nem nyugszik el addig, míg végre egy artikulált s értelmes hang nem jön torkából, és mi is, mikor napközben olyan sokat s oly fontoskodva beszélünk az időről, percre szóló terveinkről, aprócseprő bajainkról, pillanatnyi szükségeinkről, s háromszor is elmondjuk ugyanazt, hogy a különböző egyénekre gyakorolt hatásában gyönyörködjünk. Cselekedni akarunk. S minden szó egy cselekedet.
Szomjasan lessük beszédünk hatását, a szem kíváncsian dőzsöl az idegek izgalmán, az izmok rándulásán. A magunk szemlélése elvégre, bármily értelmi fokon is vagyunk, egy időben terhessé válik. Ha benézünk a titkok titkába, s kíméletlenül boncolgatjuk lelkünk rejtélyeit, fáradtság és gyengeség fog el. Ilyenkor azután mindnyájan egyformán menekülünk el akár a gondolkozás unt nyűgétől, akár az unalomtól, s szerényen kopogtatunk be a családos szobák ajtain.
Locke, a nagy angol empirista, inkább volt egy gyerek társaságában, mint magában.
Kevesen merjük ezt ily tisztán és egyszerűen bevallani. A legtöbben, miután pár pillanatra száműzték magukat a magányba, már hiszik is, hogy nélkülözhetik, megvethetik az embert, s nem tudják, hogy ők csak a magányosság előízét érezték, s távol, nagyon távol jártak attól az idegzsibbasztó, élettelen, tökéletes magánytól, melyet csak a halál ad meg egészen. A mi magányunk csak füst, lenge álom, festett kép az igaziról; mi csak azt a csöndet szeretjük, melyet zaj szakíthat meg. A mi Ermenonville-ünk gyűlölő, szerető, forró emberektől van sövényezve. Az egyedüllétben, az embernélküliségben is az ember vígasztal meg bennünket, akit oly félve kerülünk. A csönd, a magány beteg fejünk pihentető párnája, sajgó sebünk írja csupán, igazi táplálékunk a zaj, a társas együttlét, a bánattal, örömmel teljes zajos élet, ami természetesen legkevésbé sem jelenti azt, hogy a felszínes, örökösen hajbókoló piperkőc, a fecsegő nyárspolgár reprezentálja számunkra az emberideált, csak arra céloz, hogy társas voltunknak varázsköréből sohasem szabadulhatunk ki, s fejlődésünk legmegfelelőbb médiuma nem az egyedüllét, hanem a zajos, nyugtalan, egészséges, érzelem- és eszmeadó élet.
Az ember, ha nem is társasági lény, mindenesetre - visszatérünk a görög bölcs mondására - társas lény.