A lap feldolgozottságának foka

A madár fiaihoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A madár fiaihoz
szerző: Juhász Gyula
Tűz, 1918. december 21.

Mikor Belgiumot sáros német csizmák legázolták és meggyalázták szűz szépségét e csodálatos kis országnak, a vallási és ipari csodák földjének, akkor a belga írók, költők, művészek, a szellemi vezérek, az igazi vezérek, szinte magukból kikelve, szinte a szent őrület rohamai közt tettel, szóval, írásban, versben és prózában harsogták, mennydörögték, a negyvenketteseket is túlzengve üvöltötték világgá a földjük, a népük, a kultúrájuk, az igazságuk gyászát, nyomorát, veszedelmét és ügyük mellé állították győzedelmes csatasorba az egész velük érző világot. La belgique sanglante! - ordította Verhaeren, az isteni lírikus, aki Rubenst, Rembrandot, a flamand teremtő erő örökkévaló dicsőségét állította oda, diadalmas paizsnak, a parázna és részeg erőszak elé. Maeterlinck, a finom, a nemes az előkelő, a halk, bokszbajnoka és kengyelfutója lett a belga becsületnek, a belga igazságnak. Amerikát is hadba hívták egy talpalatnyi belga föld, egy maroknyi belga nép védelmében. Most pedig úgy fordult a világ sora, hogy a keleti Belgium, szegény, árva hazánk, Magyarország jutott ebek harmincadjára. Latrok barlangjává akarják tenni külső, belső ellenségei. Letarolni kultúráját, legázolni vetését, tönkretenni mindent, amit ezer éve termelt, alkotott, világnak adott: ez a program, amelyet elleneink nem vallanak, de cselekednek.

Hol van most a magyar Maeterlinck, a magyar Verhaeren, hol vannak a magyarság szellemi vezérei, elemi felháborodásukkal, lelkük mélyéből fölzúduló tiltakozásukkal, amely a minden nagyra hivatott, nemes, dicső, szent és örök magyar nép jogát, igazát, erejét és hatalmát úgy tündökölteti föl a martalóc erőszak minden ágyúi és puskái fölött, mint ahogy a lőporfüstös levegő fölött fönséges tisztasággal ragyog a világ lelke, az élet szülője, a mindenség tekintete, a Nap? Szólaljon meg egyhangú és egyöntetű demonstrációval Szeged, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár, Cegléd és a többi magyar város szellemi gárdája mind, ha már Budapest azzal van most hasábszámra elfoglalva, hogy Péchy Erzsi szeretője volt-e a pármai kis hercegnek?

Hol vannak a pesti világhírű hazai szerzők, hol vannak, akik Stockholmtól Kaliforniáig zsebelték a tantièmet, inkasszálták a dicsőséget? Mért hallgatnak a szépirodalmi hercegek, mért nem sírják, üvöltik, mennydörgik, orgonálják világgá a nagy Bolyai, a szent Kazinczy, az isteni Vörösmarty, a világforradalmi Petőfi és Széchenyi, Kossuth népének, földjének panaszát, amelynél jogosultabb és keservesebb nem volt még, mióta e földön élünk és vérzünk hiába, hiába!