A lap feldolgozottságának foka

A macska (Gárdonyi Géza)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A macska
szerző: Gárdonyi Géza

A gimnázium első osztályát Budapesten jártam. Egy öreg házaspárnál laktam, s délutánonkint magamra maradtam a szobámban. Az ablaknál, egy kalitkában két éktelen hangú kanári süvöltözött folytonosan. Nem bírtam tőlük tanulni.

Hát azt cselekedtem, hogy egy újságpapirossal föl-fölcsaptam a fejem fölé, ahol a madarak kalitkája lógott.

Ilyenkor meg-megijedtek és elhallgattak. De csakhamar megint újra kezdték a nótát.

Hogy én már untam a csapkodást, azt találtam ki, hogy én is fütyültem. A zsebkésemet tettem az ajkam elé, s ily módon élessé vált a fütyülésem.

Persze akkor magam se tudtam tanulni, de legalább gyönyörködtem abban a gondolatban, hogy a kanárik éppúgy bosszankodnak az én fütyülésemen, mint én az övékén.

Egy nagy kandúrmacskája volt a gazdámnak, vörhenyes-fehér. Egyszer, ahogy így süvöltök, előfut az ágy alól, az asztalra ugrik és nyávogva néz rám, azután meg a vállamra lép, és ott nyávog.

Látszott rajta, hogy a süvöltés bántja.

Ahogy a süvöltést abbahagytam, visszament az ágy alá.

Megint süvöltök, megint előfut. Most már föltérdeltem az asztalra, és igen mulattatott, hogy ő a hátamra ugrik, és ott nyavukol.

Azután összetettem két széket, annak a karfájára térdeltem föl. A macska ott is rám futott.

Hát eddig csak értem az állat magaviseletét. De hogyan magyarázzam meg, hogy egyszer, mikor az udvaron magamuntából süvöltöttem, a macska nyávogva futott hozzám a pincéből vagy a padlásról, s mindaddig nyugtalankodott, míg csak abba nem hagytam. Hiszen az lett volna a természetes, hogy ha őt bántja a hang, ne hozzám fusson, hanem menjen el minél távolabb; s pincébe, padlásra különben se hatolhatott el a hang olyan erősen, hogy annyira bánthatta volna a fülét, mint abban a zárt, csendes szobában.

De ő hozzám futott, előjött, akárhol volt is.

Egyszer az asszonyom a csirke nyers apróságait bízta rám, hogy adjam a macskának. Én, mint afféle unatkozó gyerek, nem vetettem egyszerűen oda, hanem - egy szivattyús kút volt az udvaron félig a tűzfalba építve, arra dobáltam fel. A macska éhes volt, mohón ugrott fel mindannyiszor a falatokért, és én mulattam az ő ugrándozásán, ágaskodásain.

Ez megtörtént többször is.

A ház csendes volt, noha háromemeletes, de gyermekek nem laktak benne, így magyarázható meg, hogy valahányszor az asszonyom baromfit ölt, a macska mindig előjött a kés köszörülésének a hangjára.

Hanem egyszer mégis - a háztetőn járt-e vagy hol - nem jött elő.

- Hol az a macska? - kérdezi az asszony. - Ugyan hívd elő.

Én az ajtóban álltam, és a késpengét az ajkam elé tettem. Hát a macska csakhamar megjelent.

Másnap délután elbeszéli az asszonyom egy vendégének, hogy én hogyan betanítottam a füttyszóra a macskát. Kértek, hogy tegyek próbát. Hát a macska meg is jelent, s a lábamhoz dörgölődzött.

- Ez semmi - mondom akkor -, a macska nekem másképp is engedelmeskedik.

Azzal, hogy az udvaron álltunk, azt mondom neki:

- Hopp, fel a kútra!

Azzal olyformán mozdítottam a kezemet, mintha ennivalót dobnék a kút tetejére.

A macska rohant az öl magas kőkútra, és ott jobbra-balra ágaskodott.

Lehívtam, megint felküldtem.

A nézők bámultak rajta, s nem értették persze, hogy miért engedelmeskedik nekem a macska, én meg nem magyaráztam el.

De azt hitték a házban, hogy macskabűvölő vagyok.