A macska
| A macska szerző: Móra Ferenc |
Májusi reggel, méla, bánatos.
Nevet a nap, de az ég fátyolos
És köd legel a házak tetején.
A kapualjba nézelődtem én,
S öreg anyókán veszett a szemem,
Ki álldogált egyűgyű-csöndesen
A hetivásár tülekvő zajában
Töprengő arccal, egyes-egymagában.
Vállát kopottka nagykendő takarta,
Rossz garabolyt szorongatott alatta,
S a garabolyban volt, uramfia,
Egy selyemszőrű kis fehér cica.
Minthogyha unná furcsa lakhelyét,
Ki-kiütötte gömbölyű fejét,
De hogy körültekintett, megriadva
A nagy zajon, megint csak visszakapta
S kapargatva börtöne fenekén,
Nagy keservesen miákolt szegény.
Engem mosolyra késztetett e kép,
Mikor az asszony csak elémbe lép,
S könyörgő szemmel adja fel a szót:
- Tessék megnézni, kérem, a Gabót!
Ugye, milyen szép okos szeme van?
Ugyan vegye meg, kedves ténsuram!
Ámbátor legutolsó vagyonom,
Az úrnak pár hatoson odadom.
Az úrnak az igazán semmi se,
S jóllakik majd Janika, Terike.
- Mit akar, néni? Kié a cica?
- Övé, azt erősíti Janika,
De Teriké se engedi a jussát,
S addig cibálják a szegény cicuskát,
Még minden szőre-szála égnek áll,
S olyankor, mikor már alig zihál,
Mind a ketten egyformán cirógatják.
Mind a ketten egyformán megsiratják,
Mert mind a ketten nagyon szeretik,
Hiszen egyéb játékuk sincs nekik,
Már mint az én két kicsi unokámnak,
A Terikémnek, meg a Janikámnak.
- Mért adja el, ha oly kedves nekik?
Szemét szivárgó könnyek megtelik:
- Mért adom el, mért? Édes istenem,
Hát hogyne adnám, ha nincs kenyerem,
És éhen jajgat két kis unokám,
Szegény Terikém, szegény Janikám!
Az egyik kettő, másik három éves,
De tudja, mind a kettő olyan étkes,
Mint a tollasodó fiókveréb,
Pedig üres a szuszék hej de rég!
Apjuk nem is volt, anyjuk még tavaly
Tiszába ölte szégyen és a baj.
Eladogattam, amit lehetett:
A kanapét, a festett székeket:
Volt egy nagy órám, tűkörablakos,
Szűz Mária-képem, körülcsillagos,
Diófaágyam, paplan, dunna, párna,
Szép sifonérom, dupla volt a szárnya -
Hát most már persze nincsen semmi se,
De szép kövér Janika, Terike.
Megint ki akart ugrani Gabó,
De visszasímogatta az anyó.
A kendő csücskit szorosabbra fogta,
S történetét halkan tovább zokogta,
- Mondom, a duplaszárnyu sifonér...
Volt három hétig a háznál kenyér.
Tegnapra aztán minden elfogyott,
Kis csőrük reggel éhen tátogott.
Egyem meg az éhes kis szájatok,
Galambjaim, csak délig várjatok!
S hogy kis gyomruk korogta a delet,
Biztattam őket: majd ha este lett!
S bekönyökölt az est az ablakon
S még mindig éhen leste két rajom.
Terike mondta: éhesz Tejite,
Tenéjte téne a sép tezsibe!
Janika mondta: dá-dá nagyanyót,
Mert Janikának enni nem adott!...
Olyan jó volt, mikor tövig leégett
A gyertya, hogy már nem láthattam őket!
Elcsicsisgattam a két gyereket,
Terike álmában is piszegett,
Kis bátyja ugyan csendes volt szegény,
De könnyit éreztem kezem fején
S Gabó fülit fogta a kezibe -
Igy aludt el Janika, Terike.
Itten egy percre megszakadt beszédünk.
A keresztutca szögletén elébünk
Valami harminc búzás kocsi állt,
Úr, kocsis összevissza kiabált,
Egy csürbe hordták a sok gabonát -
Mink elhuzódtunk egy kicsit odább.
- Egész éjszaka nem volt nyugodalmam,
Mig eltökéltem álmatlan-magamban,
Hogy, ha másképp nem, eladom Gabót,
Mégis veszek még egyszer egy cipót.
Vackukhoz óvakodtam csöndesen,
A takarójukat fölemelem,
Rongyosnál rongyabb rossz köpenyeget -
Meglopom, mondok, a két gyereket.
Egymáshoz bújtak a kis istenadták,
Mint az oltáron az irott angyalkák,
És kettejük közt ott feküdt a macska,
Hízelkedőn dudálva és dagasztva.
Elnyávogta magát, hogy fölemeltem,
Föl is rettent rá Terikém, a szentem,
S csepp szájáról suttogva szállt a szó:
Dabó nem mén el, Dabó jó, Dabó!
De mit tegyek? A kendőm alá kaptam,
S hiszi, nem hiszi, ténsúr, megsirattam.
Hogy mit beszél a nyomorult, szegény,
Hallottam is, nem is már akkor én,
Forogni kezdett ég és föld velem -
De ő csak mondta, mondta szűntelen.
- Jobb is lesz, ha el se adom talán.
Tolvajnak érzem magam igazán.
Ha fölébred Janika, Terike,
Hogy kerülhessek szemük elibe?
Tán siratják is azóta Gabót
S hiába vinném nekik a cipót
S hiába lenne annak lágy bele,
Gabót kinálnák először vele!
Nem, nem, nem adlak el, szegény cicám!
Ha már a jó Isten ezt mérte rám,
Együtt múljunk el négyen e világból...
Ekkor Gabó kiugrott a kosárból
És a gabonásszekerek alatt
Tán még a világból is kiszaladt.
Azt meg nem fogja többet senki se!
Szegény Janika, szegény Terike!