A művészek halála
Óh meddig kelletik csörgőim rázni még,
S alacsony homlokod, Torzkép, csókolni árván?
A titkos cél felé ellankadozva szállván,
Tegzem sok hullt nyila mikor lesz már elég?
Lelkünket sok finom fogás koptatja rég,
S kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány,
Míg végre felragyog az Alkotás, a Bálvány,
Melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!
Van köztünk hány, akik az Eszményt el sem érik:
Átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,
Kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges
Titkú, zord Capitol! meddőn csak azt remélik,
Hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,
S fényében bús agyuk virága még kihajt!