A múlt vélünk él!

A múlt vélünk él!
szerző: Gárdonyi Géza

       Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya! Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból, tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád, talicska, s másefféle szükséges hitványságok.
A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe. Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete liszter kabátja poros. Virzsina szivart szí, és szőke juhszemét unalommal pillogtatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.
- Nini! - mondok. - Répa Pál atyámfia! Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb, fakóbb, de a szem ugyanaz marad. Répát voltaképpen nem is Répának hívták, hanem Zellernek. Zeller Pálnak. Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarosító pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.
Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült, szívesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek. Én csak falusi tanító. Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:
- Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!
Meglepődve nézett rám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig végre megszólalt:
- Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!
És beszélgettünk.
- Hát milyen az élet Pali?
- Ízetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea!
- Nem vagy tán beteg?
- Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg? S kérdőn fordította rám a szemét.
- Nem. Csak hogy az életet ízetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy talán gyomorbajos vagy?
- Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.
Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu, felkandarított bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló ostor.
Rábámultunk.
- Ösmered? - kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.
- Nem. Csak hogy ilyen virító egészségű ember, azért bámultam meg.
- Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.
És fanyaran mosolygott.
A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan embereket, akik az egészségük virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert látni.
- Lócsiszár vagy borcsiszár? - kérdeztem a paptól.
- Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.
Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.
Oda tértünk be.
Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.
A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:
- Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan választottad.
- Hát én is azt tartom, - felelte a sör habját lefujíntva. Mit vergődjek az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka értök egy egész életen át, - bolond aki vállalja. Az életem legokosabb lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.
- Az imént azt mondtad, hogy ízetlen az életed.
Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja; sétálhat az ember jobbra-balra, de télen... Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet...
- Nincs társaságod?
- Ki volna? A jegyző? Mindig ír, és mikor nem ír, alszik. A tanító? Nem tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te nem unatkozol?
- Soha.
- Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is... Nem szeretem a társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát mindenki tud. A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett. Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind a két fiú egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszínű, egyforma ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind a kettő csillogó fekete szemű, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették a sört boldogan.
- Nézd milyen szép gyerekek, - mondottam a papnak, - s mily egyformák!
- Csakugyan szép gyerekek, - felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a jóegészség!
Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven tekintetűek.
A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:
- Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az érettségit, hazament. Az apja, - afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, - kiveszi a bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.
- No azt mondja, - minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt akarsz pihenni, adok még egy ezrest.
- Adjon még egy ezrest, - mondja a fia. Akkor még mondanom se kell, forint járta.
A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is. Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.
Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyőrü szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa kiesik a kezéből.
A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában... alig hitt a szemének: az ő kedves Lukács fia.
Poros volt a fiu nyakig.
Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.
- Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?
A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az ebédlőbe.
Az apja még mindig azt hitte. álmodik.
- Hát te...
Hazaérkeztem.
- Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü...
- De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem. Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?
- No fiam, - azt mondja rá az öreg, - már látom, hogy te se születtél úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.
Ilyen tulok.
De az imént említettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is elmondom:
Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik neked a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)
Én akkor tizenkilenc éves voltam. Lukács huszonegy. Későn kezdte az iskolát.
Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni. Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni, akik egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami görög fordítás kellett neki.
Körülpillant a szobában, és azt mondja:
- Hogy lehet ilyen lyukban lakni?
Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az ablakom egy kis huszlépéses kertre nyíllott. Kályha nem volt benne. Csak épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.
- Hogy lehet ilyen lyukban lakni?
Ma már bizony magam is azt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott négy éven át? Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka, meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.
És én mégis szívesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pipás.
De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt bölcsős gyerek, se hegedű, se zongora. Az udvar másik felén álló házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye, Dormándyné nevű. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.
Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony. Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat hímzett, rózsaszín-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy spanyolfalra valók voltak a hímzései. Hát az sem ért rá lármázni. Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája - Cili nevű, - iskolába járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a házban tanulnom.
Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek. Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt, jóhumorú ember volt. Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát boldogan élnek. Porubának hítták a jóembert. Vastaglába és vastag bajszu finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakálából is, és mikor gondolkodott marokba fogva simogatta.
A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett, és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:
- Óh te nagy furfangos!
Olyankor a kis Cili is vonaglott a nagy nevetésben. A kezét tördelve nevetett, s a fejét a félvállára hajlítva. A fogai szinte világítottak az esthomályban. Csak a hadnagynő maradt félkedvű. Fanyaran mosolygott, és a fejét rázta:
- Szegény ember, - mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve. Minek bántják őket? Hadd éljenek.
Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és nagyfejű. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.
- A törvény törvény, - mondta rá néha a finánc.
De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.
Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.
Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.
Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög fordítás diktálásába.
Egyszer csak Lukács visszaszól:
- Te Pali, ki ez a szép teremtés?
Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a leányát.
Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a lányok íránt. Ki ez! Vagy: De csinos! - Aztán a következő percben elfelejtjük.
Akkor mégis, nem tudom miért megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem, kurtaszoknyás csontosképü leányka volt, s vörös-kezű, nagylábu és nagyfogu. A négy év alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.
A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az: húsz lépés szélehossza. Két fa állt benne; egy sovány szilvafa, meg egy hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Említettem, hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.
A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt gereblyézte.
Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Írt tovább. Aztán valami negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.
Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz ülök, hogy tanuljak.
Cili megjelenik a kertben.
Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?
Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló nap, és csakaz a zsenília-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt. Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze, lába nem olyan nagy már, mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú, közönséges, mint a gyári kanál.
A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint említettem, két kis egymással szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a tulsó felét tartotta meg a kertnek.
Hát Cili ot térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké szokott lenni.
A nap olyan melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is, - egy hasas szürke macska, - kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és ott aludt. Cili az esővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az imént ültetett pelargóníáít.
Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:
- Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.
Lukácsnak a szava. Cili ránéz. Elpirul.
Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.
- Megint itt vagyok, - mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!
- Nagy gondolat?
- Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi elmondani, a másik folytatja, ha megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy gondolat ez? nem jó ötlet?
Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyananyira buzgó tanuló voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segített. A leányra nem is gondoltam abban a percben.
Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.
- Hiába, - azt mondja, - ma nincsen jónapom. Az éjjel rosszul aludtam. Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.
Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan drága, mint az enyém.
- Megszoktam ezt a lyukat, - feleltem kitérön.
- Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét nem írom meg neki.
- Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.
- De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám minden kívánságomat teljesíti most már.
- Nem, nem. - feleltem, - mindent kerülök ami nyugtalanít.
E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.
- Te Pali, - azt mondja, - hogy hívják azt a leányt?
- Cilinek.
- A fináncnak a lánya?
- Nem. Egy özvegyasszonyé.
- Aki a másik házban lakik?
- Azé.
- Nincs vele valami... izéd... barátságod?
És nevetett.
Megvetőn legyintettem.
Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:
- Micsoda fehér homlok? Micsoda szem!
Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóníák leveléről. Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.
- Tégy nekem egy szívességet, - mondja Lukács.
- ?
- Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon a padon tanulunk. Jó?
- Nem bánom.
- És mutass be engem annak a leánynak.
Vállat vontam:
- Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.
Semmi csodálni valót nem láttam a kívánságán. Húsz éves korában az ember minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.
Kiléptünk a kertbe. Nálam pipa volt, nála szivar, és mind a kettőnk kezében könyv.
A leány megint elpirúlt.
Lukács meglökött.
- Cilike, - mondom leereszkedön. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács a neve. Horváth Lukács.
A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.
Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:
- Sáros...
- Felírom tartozásnak, - felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden levél.
Cilike hitetlenül nézett reá:
- Igazán?
- Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ílyenkor. Azt mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?
- Mind halvány rózsaszín, - felelte mosolygó arccal a leány. Én nem szeretem a tüzespiros pelargóniumot.
(Milyen csínosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan beszélnek!)
- A píros virág csak a mezőn szép, - felelte Lukács. Mondja csak Cilike, milyen virágai vannak még?
- Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk van. De azt csak később tesszük ki.
- Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor eljövök Palihoz.
- Köszönöm, - felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy... hogy a mama megengedi-e, hogy elfogadjam?
- Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?
Rábólintattam. Gondoltam: üres fecsegés.
A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.
- Megyek már, - mondotta. Csupa sár a kezem...
És kacérkásan mosolygott. No lám!
Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leültem.
- Gyere hát, - mondottam türelmetlenül, - tanuljunk. Vagy ha nem akarsz, hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.
Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összedte az eszét. Csakugyan úgy lett, ahogyan javasoltan hamar és tökéletesen elkészültünk.
Másnap, - bolondnak bolond a szerencséje is, - Lukácsot kiszólítják. Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dicsérte.
- Ezt reked köszönhetem, - mondja óra után.
És megölelt.
- Magadnak köszönheted, - feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán meglátod, micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig elkészülsz.
Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedíg kiszólították, ritkán bírt kiverejtékezni egy egy elégségest. Akkor meg az kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.
A világ egyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.
Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy vadonatuj tajtékpipával fog megajándékozni. Sohse volt addig tajtékpipám, hát persze örültem az ígéretének.
- Csak gyere el, járj el rendesen, - mondtam a kezét melegen megrázva, - meglátod mennyire javadra válik.
Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.
Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába. Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva. Bebíz az én Lukácsom nem jelentkezett.
A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili kis szalmaszéken az anyja mellé.
- Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül: maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.
S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a barátaim azt mondták: Gyönyörű leány ez a te Kati nénéd! - Csak magamban nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják. Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.
A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.
Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:
- Mondja csak Zeller, ki az a derékforma fiatal ember, aki magához járogat?
- Iskolástársam, - feleltem közömbösen, - Horváth Lukács a neve.
- Miféle családból való?
- Gazdálkodó az apja.
Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:
- Vagyonosak?
- Hát bíz azok nem kérnek kenyeret senkitől.
- Hány holdjuk lehet?
- Nem tudom. Lehet ezer is.
- Hm. És sokan vannak testvérek?
- Nem, csak ketten: ő meg egy leány.
Eddig érve asszonyi kíváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.
Erre már elmosolyodtam.
- Gazdagok azok, - mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét, hanem zsákban.
Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a parasztról, aki a föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.
Másnap Lukács megint ellátogatott, s elhozta az ígért tajtékpipát. Félforintos babpipa volt, de én azért örültem neki.
Mégis jó fiu ez a Lukács, - gondoltam. - Tuloknak. Tulok, az igaz, de azért jó fiu.
A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s ki-kipillantott az ablakon.
- Nem tudok, ilyen meleg időben tanulni, - mondotta renyhén elnyujtózkadva.
Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavasszal szokott lenni.
Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható. Bizonyosan bent járt a városban.
Aztán három nap múlt el ugyanígy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent. Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.
A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy esefelé, mikor már mind a ketten elvégeztük a dogunkat.
Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt levő téren is kízöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.
Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi házak tetejét, templomtornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A szomszéd házak előtt is kiültek az enyhe tavaszi estén a padra.
Dormándyné is előbujt a lányával, és ott séfáltak a ház előtt fel és alá.
Én lusta voltam megmozdúlní, hogy velők sétáljak. Meg nem is érdekelt a beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás iránt, noha egy-udvaron laktunk. Eljártam olykor mellettük szótlanul, csak épp hogy megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg plane nem is szoktam köszönní se.
Hát mondom csak néztem őket.
Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van. Tegethof-szín, uj. A lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.
Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpipa.
No lám: pipázik a kedvemért!
Hát mosolygott is rám. Mosolygott, minf a frissfestésű kulacs. De ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velők lépett.
Erre én is csatlakoztam hozájok.
Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony mellé.
Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola végére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, mig vérre bele tudta hajlítani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót a menyéért. A kaució egy belvárosí emeletes házikó volt, amit szokás szerint a katonai bízottság háromszoros értékére becsült. Hát vége összekelhettek. Azonban mi történt; a házasságuk második hónapjában a férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyaí ebédlőjében történt az, ahol szerdánkínt este a tisztek feleségei is megjelentek. Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány részeg fővel csak legyíntgetett: Szép asszony hát szép asszony...
Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapítánynyal megverekedett. Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte, hogy a legközelebbi együttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy boros volt és gondolat nélkül beszélt; megkövetí az asszonyt ls. Az ügy igy el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától elmérgedt a sebe, s blehalt.
Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.
Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlósbőrű fakó asszony... erre mondták volna, hogy "Szép asszony, hát szép asszony!"?
El nem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.
- Óh a lelkem jó uram! - folytatta az aszszony fájdalmas sóhajtással, - mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásalt Cili örökölte...
S a leányára pillantott.
- És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban. Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját még jóformán be se hantolták, már levelet írt, hogy átadom-e a házat, vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.
A leányárra nézett.
Cili mosolyogva bólintott.
- Fölneveltem a leányomat, - folytatta az asszony, - fölneveltem az öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta, csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:
- Ki!
Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre öreganyja, és Cili... hátha rászorul, ha én véletlenül meghalok. Mindössze attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.
Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is fáradt.
- Na én bemegyek, - mondotta a végén.
S a leányára nézett:
- Te még kint maradsz?
- Maradjon még Cilike, - esengett Lukács.
És a leánynyal sétáltunk tovább.
Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? - ma már nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vidám csevegéssel folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés volna, - a kaktusz mikor egyszer virágában pompázik... És úgy csacsogott az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában forgott volna.
Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott Lukácsnak:
- Jóéjszakát.
- Szép álmokat! - sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.
- Az éjjel apámmal fogok álmodni, - felelte ártatlanul a leány. -Anyám még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.
S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volta keze érintése, - mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.
Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk végéig, s barátságosan elváltunk.
Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt. És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a természeti oka.
Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal foglalkoztam.
Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld szilvára. De ma... igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes. Ábrándos mélytűzű szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány! Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.
És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami finomabb matéria ez, mint a többi leány...
Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka volna a sorsnak ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.
De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embemek? Bizony úgy gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret; ha egszer nagy leszek, mindig mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes gondok, csak mézes kenyér...
Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a színész-kisasszony, akit estve szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk, reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal, álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a kávédarálót.
Micsoda bolondság volna, - gondoltam, - ilyen kétszoknyás leányhoz kötni a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.
Leány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett.
Pipa nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinű uj nyakkendője virított. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva, mint az aprószeg.
- Bemenjünk? - kérdeztem, hogy kezet szorítottunk.
Mert az előző napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.
De Lukács nem akart bejönni.
- Jobb ideki, - mondotta. - Minek ülnénk be abba a szűk barlangba?
Szép píros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról éltető fuvallat járta az útcákat.
Fel és alá sétáltunk a ház előtt. Egyszercsak Lukács beköszön a Cíliék ablakán, s odalép:
- Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.
A leány válaszát nem hallottam. Lukács folytatta:
- Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell! Aki nem jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.
Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott ült az ablaknál, hímző ráma mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány ezrediket.
Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:
- Hát csak eredj ki. Én még kis ideig dolgozok.
Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.
Sötétkék szatírban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett egy kis türkizszín selyemkendőcskét.
Lukácscsal kezet szorított, vidám volt, boldog volt, látszott rajta, hogy szívesen van velünk. Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:
- Micsoda édes kis állat!
Megsimogatta a fejét. Fűvet szakított neki onnan, ahová az állat el nem ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez mégínkább elbájolta: féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az arcához szorította:
- Kis gyönyörűm!
- Ezt kellene paravánra hímezni! - mondotta Lukács mámorosan, - magát így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon! Aztán sétálgattunk tovább.
Napenyészet után Cilit beszólította az anyja.
Elkisértük a kapuig, aztán csak magunkban beszélgettünk.
- Mily édes szép teremtés! - ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna mondani ez a leány a szemével!
És elgondolkozva nézett a kapura.
Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.
Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi után?
- Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, - mondottam. - A jogi pályán nagy lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasúti mérnökség. Előre látható, hogy vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.
- Én még nem tudom mi leszek, - felelte Lukács. - Apám azt véli, hogy legjobb, ha jogra megyek, és országgyűlési képviselőségre törekszem.
- És a birtok?
- Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak egy az igazi élet: a földdel való eggyütt-élés.
És sóhajtott.
- Apád okos ember, - mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek társasága...
- Városon nagyobb a por, - felelte Lukács. És épp az apám beszélgette egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja, a városi emberek zsebórához láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó öszvér, nem gondolva arra, hogy hová? miért? Megy ahová hajtják, és megy mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik. Annyit dolgozik amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást, érést, a napot, a felhőket, csíllagokat, az élet teljességét. A legszegényebb földmives is tudatosabb életet él, mint a városi irodaférgek.
Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:
- Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a családba, egy nagyúr egy városi úr, kell egy páva a ludak közé... De az apámmal csak nem ellenkezhetek.
Egy nagybakancsos honvéd topogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot meglátta, meglassúdott és szalutált.
- Szervusz Marci! - kiáltotta Lukács.
S ahogy a kezét nyújtotta neki, a gallérjára nézett:
- Hallám, hány a csillagod?
- Őrmester vagyok iftyuram, - felelte a katona a nyakát félrevonva.
Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta, hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.
Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam tán, hogy az utcaajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.
A két nő az asztalnál ült. Spiritusznál melegítettek valamit, bizonyára tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján, mintha mondaná:
- Mily bölcs vagy anyácskám!
S csakugyan megrezdült a szeme pillája és bólintott.
Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke a homlokán! Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülők.
- Az ördögit neki! - mondottam boszusan, - semmi ügyem, semmi dolgom vele!
De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik. mint a szeme. Csak az ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad, mikor már a szemünk elaludt.
Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöletinek.
- Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség, mily ártatlanság! S bizonyos, hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohase láttam, hogy fiatal ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e napokban feslett ki a bímbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterűt, piperéset, tékozló, kívül kacérkodót, otthon kígyónyelvűt, mérgesen toppantót.
A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az őrmesterről meg Lukács. Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkínt, vagy a leányhoz?
Ez a kérdés nyugtalanított.
Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, forduljon a másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom, nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lídérc.
Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára gondoltam.
A báránykát láttam, amint Cilí az arcához öleli, és bájosan mosolyog reánk.
Mennyi szeretet van a női szívben!
De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe: "Ezt kellene hímezni paravánra!"
Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiülünk a kertbe, és Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:
- Sétáljunk Cilike.
És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom neki;
- Cilike, édes Cilike...
Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.
De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká finomodva lebegett hozzam. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra eresztette. És mindenféle édes boldogságokat susogott.
Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.
- Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!
Egy fiatal unokabátyám. Zeller Adolf volt az első, aki nagyúr lehetett volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy selyemruhás bestia miatt, egy színházi állat miatt. Én még akkor kicsi voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés, az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista leányról. Lopás miatt elzárták.
Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogam elfuserálni az életemet egy szoknyáért!
Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A macskájukat hívta tejre. Csekélyke megrezdülést éreztem. Hidegen köszöntem neki, s rá: se néztem.
Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butított el. Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!
És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a professzoraimat. Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz ülök, hogy valami írásbeli dolgot miveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami rózsaszinű virágon: a Cilí virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal árnyalt fehér rózsa.
Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.
A rózsát bizonyára Lukács adta!
. Mikor adta? Mért adta titkon?... Hát ilyen álnok ember ez? Az én megkerülésemmel udvarol?... Talán az útcán is kísérgeti?... Talán azért is jött hozzám azzal a színnel, hogy tanuljunk együtt?
Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?
És mégis rágta a belsőmet!
Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadúlnom, szabadúlnom!
S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:
Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban.Ha bejön, jó. Ha nem jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!
Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam. A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szorított homlokkal folytattam a tanulást.
Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró gondolatok:
...Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek? Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az a nap, amelyen Lukács magához szédíti valami nyilatkozattal? Talán már meg is kezdte? Talán épp ebben a percben...
Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok még csapatosabbn törtek vissza.
Végre is azt mondtam:
- Megfogadtam, hogy nem kergűlök, hát nem is kergűlök, dehiszen azért kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem, hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok. Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.
Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott állt pirosra hevülten, csillogószemmel, mosolygó boldog arccal.
A leány galambszín atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan... Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?
A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:
- No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.
Ez olyan hangon volt mondta, mintha a megjelenésem valami kátyuból segítette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam iránta?
Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak, ami nekünk a bor. Részegek tőle.
De abban pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.
- Kijön sétálni? - kérdezte esdő szemmel Lukács.
- Ha anyám megengedi, - felelte mosolyogva leány.
- Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.
A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe is, s beillant az ajtón.
Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.
- Furcsa leány!
- Mért?
- Csak. Furcsa.
Gondoltam: a levegőbe beszél.
Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.
Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt.
Csodálatos lelki átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik. Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.
De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő csakugyan hűvödözőtt. Cili bement a házba.
Mink még jóideíg sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A leányról egyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb egy könnyen ejtett szóval.
Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot ült. Ríkhárdnak hívták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy húsz évvel, de sokkal pírosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.
Az írnok, - Szepesi volt a neve, - magával hozta a feleségét is, egy nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is. Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is mozgékonyabbá vált.
Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál. Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hídeghus-maradékot. Tizenegy forintért nem is lehetett többet várnom.
Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években névünnepet. Ha nem ült, bizonyára csak hivatalos kénytelenségből mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.
Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyűrt píros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között. Segített sütni-főzni a fináncnénak.
- Nini, - mondottam, - hát maga főzni is tud?
- A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a főző-iskolába?
Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.
A vacsorán persze ő is ott ült az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém ültették.
No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a fejemben!
Lány mellett ülni esti világosságban, ételillatok között, vidám levegőben, szentet is megtántorítana. A nő kedves kanári-hangon csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva fordítgatja szépen fésűlt fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja. Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan veszekedett gyomorkatarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, - az ő kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja, hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból, pírosan mosolygóból.
Szóval a vacsora vidám volt. Bőven értesűltünk a finánc-élet apró érdekességeiről, és az írnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az írnoki tirannusok pokolbaküldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is mondottam:
- Szeretett gazdánk... a magyar pénzűgyőrség érdemel... buzgó szolgálat... példás férj... a magyar humor képviselője, stb.
A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.
- Éljen, éljen! - recsegte méltóságosan Szepesi úr.
- Bravó fiatal ember! Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!
Annak a kis embemek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát méltóságosan simogatta.
A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és fölemelte az ujját:
- Ezt hallgassák meg...
Egy percig mosolyogva hunyorogva maga elé nézett, aztán a fejét rázva röhögött.
- Hát mikor egyszer íhihi... paraszt lakodalomba voltam mihahahihi... egy mosonyi faluba ahhahahahuhuhu.
S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:
-... az örömapa... a násznagy... hát ott ültünk...
De nem bírt a röhögéstől beszélni.
Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakodalom elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott. Cíli tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.
Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.
- Mikor a lakodalomba vótunk, - erőlködött ujból Poruba.
- Hadd abba! - síkoltott a felesége a két oldalát szorongatva.
- Hagyja abba, mert megpukkadunk! - sivított az írnokné is.
Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte.
Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és gyémántos hajtűzők tartották össze.
Hát a finánc beleegyezön legyintett, s a pohárért nyúlt.
Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törűlgetve csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyí lakodalmon?
Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:
- Nohát most a hölgyek egészségére! Persze én is siettem kocíntani Cilivel:
- A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.
Cili bájosan kocíntott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed fintorodás futott át. Nekem még az is tetszett.
Valóban igaz amit Lukács mond, - gondoltam. Ennek a leánynak az arca átlátszó.
- Maga egy kis dunai tündér! - susogtam lelkesülten.
- Maradjunk a valóságnál, - felelte halkan.
De azért boldogan pillantott.
És magunkban beszélgettünk tovább:
- A költészet is valóság Cilike.
- De nem a tárgya.
- A tárgya is lehet valóság.
- Szépített valóság. Irt már maga verset?
- Eddig nem.
- És eztán?
- Minden nap írok egyet.
Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:
- Míről ír?
- Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?
- Az ön barátjától, - felelte rám csodálkozva.
Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.
- Nem láttam mikor hozta, - mondtam közönbösen.
A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:
- Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.
S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:
- Igazán kedves fiu.
Ez a színtelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szívembe. Nem tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok ragadta magához a figyelmet: - Ezt hallgassák meg! - mondotta szinte követelőn.
S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:
Gyön na meddve! Gyön na meddve!
Véribe bé van kevveredve!
Valami régi operai dal volt. Úgy lőkdöste az ég felé az öklét, mint valami színész. Mindenki ráfigyelt.
Mink folytattuk a halk beszélgetést.
Cili szólalt meg annélkűl, hogy rámnézett volna:
- Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.
- És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?
- Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól őelőtte, hogy elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr szívesen adja: bizonyára jut azért a menyaszszonyának is. Akkor mondta az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?
- De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallatták?
- Nem. Pedig kérdezte.
- Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakítottak. De mért érdekli ez magát?
Cili mosolyogva vont vállat:
- Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya van.
- Dehát... csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?
Cili rám-csodálkozott:
- Mit?
- Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?
A leány elkomolyodott:
- Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.
Ez a maga elé morfondírozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.
- Maga igen kedves nekem! - susogtam mámoros nézéssel.
Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bízonyára megsokalta a véribe keveredett medvét. vagy hogy megneszelte a mi titkos beszélgetésünket, elbúcsúzott a társaságtól.
Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma is emlékszem még:

Bogár-szemű tündér, mosolygó kishamis!
Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!
Előttem nyíltál ki igaz szerelemre.
Ültessen az Isten az én kiskertembe!

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok, amiket csak úgy képzeltem el.
Az emberi mágnesség nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány, hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a,pagírost. S ha másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt vélem, más irányt vált az életem folyása.
De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó! Egy tanulótársam, Fazekas nevű megszólít óra közben:
- Hallod-e, te tudsz németűl.
- Tudok, - feleltem félvállról.
Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:
- Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de németűl is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.
- Mit fizet?
- Tíz forintot havonkínt.
Majd a falnak estem örömömben.
- Hát hány órakor menjek?
- Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak neki.
Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.
A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másík szennyes udvari ajtóra igazítottak.
Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a dupla-tokás írnoknét, Szepesínét. Házi ruhában volt, és lomposan, boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól vörös két szemét:
- Valami baj van? - kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!? Csak mondja: rögtön. Tudtam, előre tudtam...
- Dehogy ütötte, - feleltem elmosolyogva. - Fazekas barátomhoz jöttem.
- Jaj de megijesztett! - sápogta az aszszony. - Szerencse, hogy nincs itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk az embernek? Az a bor cínslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.
Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.
Mig az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény szoba; egymás mellett mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott polítúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemű benne, középen könyvek, a Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és uborkás üvegek. A díványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska. S valami kábító rossz szag a szobában.
Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.
Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fínáncné bodros fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérokat, a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi rosszat.
De azért rá is gondolt:
- Maga nagy kópé! - mondotta rámfenyegetve. Láttam. hallottam mindent! Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok... hogy éltünk-haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a házasságunkat. Szembeszállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél. De tőlem nem tágított. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a tekintetben karakter, igazi karakter!
Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe beleszeretni!? Miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet vállalni!
Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög is, mintha ezt sóhajtotta volna:
- Nyomorúság! nyomorúság!!!
Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék élettörténete félbeszakadt.
- Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? - mondottam, hogy az útcára kíértünk. - És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!
- Ronda hely? - kérdeze csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyelem rá.
Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az ínasa a váróterembe vezetett bennünket.
Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szönyeges, bársony-díványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok két méteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban egy életnyi nagyságu Aszklépíusz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pörölylyel, egy nagy harang mellett. A harangon a szokásos latin mondat: Vivos voco, stb.
Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a pörölyt, és zomm-zomm... négyet vert a harangra.
Nagyon tetszett nekem.
Ekközben megnyílt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakálas úr, körülbelül harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s magunkra hagyott.
- Azt hiszem nem jön már senki, - mondotta az orvos a zsebórájára pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.
Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből fogom tanítaní, hanem élőszóval. Valamicskét pészelt már motyerúl.
Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt vastag vörös szönyeg.
Csupa művészet és kényelem volt ott minden.
- Bámulom a szobáit, - mondottam magyarul. Értí mit mondok, doktor úr?
- Értek.
- Így mondja: értem. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen szép szobák nem tudom kinél lehetnek.
- Magam szereztem, - mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy szög se, amely nem az én szerzeményem volna.
Mosolygós szemű kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves, fígyelmetes, és csupa ész.
Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte papírosra.
S magyarra fordíttatott velem néhány maga csinálta mondatot, - ilyenféléket:
... Biztosítom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni... Tessék a fejet hátra... Csak nyugodtan kérem... Ne tessék ijedezni... Tessék valami kellemesre gondolni... Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!
Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.
A beszélgetésűnkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.
Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlítottam az írnokék lakását az övével. Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a négy évet... Mily marha! S azért a lompos üresfejű bagolyért! Minden szépleányból vénbagoly válik idővel.
- Tanulj! tanulj! - biztatott egy belső szózat, - s lesz szőnyeges szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pipád, dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással. csak tanulj!
Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen szerencsés vagyok.
- Hát tíz forint sok pénz, - mondotta elgondolkodva.
Aztán megint nevetőre fordult a kedve:
- Vigyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!
- Megelégeltem a nyomoruságot, - feleltem komolyan. Úgy igazítom az éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek ínség ne legyen a folytatása.
Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanul hallgatott.
- A fő az, - folytattam inkább magamnak beszélve, - hogy az ember bele ne kerengjen minden gyertyalángba. Akí korán bolondul, korán házasodik. Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!
- Lukács mosolygott:
- Hogy érted ezt?
- Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A házasság különben is bolond találmány!
- Deiszen barátom, - felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, - nem bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való élet. Minden más-egyéb csak betű, könyv meg könyv. A könyvet éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.
Vállat vontam:
- Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!
- Én meg azt gondolom, hogy visszatér.
- Hát akkor minek jársz iskolába?
- Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a szűlőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.
Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az? Hát egy méteres méretű művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon fecskefészek. valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök. A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De még az árnyékuk is ott volt a falon.
- Remek! Gyönyörű kép! - Hallatszott jobbról-balról.
Egy asszonyi hang:
- Édes kis picinyek!
- Lásd, - szólott Lukács diadalmasan, - a házasság szimbóluma.
Gondoltam: makkal álmodol!
S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festett-e a művész, vagy kitömött madarakról?
- Mindegy az, - mondotta Lukács. - A fő a gondolat!
Ahogy a Ventur-útcába jutunk. egy nagy fekete kutya lohol zörögve kopogva a kocsi-járón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a földből, s vele együtt robogott világgá.
Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták elfogni, hogy segítsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó nyelvvel vitte tovább a terhét.
- Lásd, - mondottam nevetve, - ez is a házasság szimbóluma.
Nevetett ő is.
Aztán jött velem tovább.
Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, mig Cili sétára méltóztatik bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit csinálnak!
Kezet nyujtottam Lukácsnak:
- Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak eredj: ülj be a szobámba. Nem soká maradok.
S ott-hagytam.
Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam az udvar puha földjén. Benéztem.
Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán nem ismeri magamagát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb, mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.
A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyíákoló pocos macskájoknak.
Ime, gondoltam, kávé a vacsorájuk. Micsoda koldús nép!
Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban. Csak négy év! csak négy év!... Vacsorázás alatt, mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:
Mit beszéltek?... Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?... Mosolygott-e reá a leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a név estén?... Talán még bizalmasabban is... Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy megszorítsa a kezét... Talán többször
is... Talán föl is emelte a Cili kezét az ajkához...
Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem magamtól a csábító gondolatokat, de... hátha megbánom!?
Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!
És mégis ahogy pípára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen, gondoltam. azért beszélgethetek vele.
Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp egyszer nyílt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki rajta.
A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.
Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.
Szinte örültem, hogy napokra terjedő esőzés következett. Azalatt elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.
Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.
No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem, akkor most nem hozzám ülne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!
Lukács egyébiránt csak rövidke ideig ült nálam. Egyszer dohányt hozott. Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a rossz dohányt is. Beszélgettün, tanakodtunk a jövönkön. Megint azt gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi jelentősége.
Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.
S esett az esső, esett.
De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő nélkül jött el, s hat óra tájban, letette a pipát:
- No gyerünk ki tán a levegőre.
- Nem, én ma nem megyek.
Rám bámult.
- Nyakunkon az érettségi, - folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat is.
S Lukács ment, én pedig maradtam. Elővettem a vílágtörténelmet. Gondoltam, az a legjobban leköt.
De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsíton járt az eszem. Láttam a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek, meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.
Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis marcangolt.
Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyű. Ő haza mehet juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én nyilvánítok érdeklődést, akkor a kalendárium ősszes szentjéi se mentenek meg a Szepesi sorsától!
Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint ültek az udvar közepén, a leánder mellett. Közéjűk ülhettem volna. De én csak elléptem mellettük, s lesétáltam a városba. Így teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam minden kisértéstől.
De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!
Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.
Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami szalmaszínű nyári ruhát varrt. Könnyű omlós szövet volt, nem tudom miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont, mint amenyit varr. A leánya is ott ült, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszín ruha varratait fejtegette.
Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt a szobámnak, s kellett a világosság.
Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem. Kéksávos fehér othonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott. Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.
Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem.
Csodáltam a fínomdad teltségét, nemes hajlását. A tavaszi nap ki-kí bujt a felhők alól, és rásütött. A szeme pillája ámyékot rezgetett a szeme alján, finom kis leheletszerű árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyílt fehér rózsa. S a nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte aranyos szőkének tűntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem sötétes gesztenyeszín.
A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.
Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam. és szintén elmosolyodtam.
- Tudja-e mi ujság Zeller úr?
Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermekkorától. Lukácsot nem urazta, csak Horváthnak szólította.
Kinyitottam az ablakomat.
- Mi az a nagy ujság Cilike?
- Megszaporodtunk.
- Hogy-hogy?
- A Miókának négy kis ókája van. És nevetett.
- No ez csakugyan szaporodás, - feleltem, - hol vannak az uj lakók?
- Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes miókák! Ugy mászkálnak össze-vissza a kosárban...
Amig beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a mozdulatai... Teremts Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog; a keze-járása nem olyan könnyű.
És ismét megmámorosodtam.
- Enyém lehetne, - gondoltam, - csak ki kellene érte nyujtanom a kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpílláju mosolygó szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!
Amig így rámélázva gondolkoztam, ó tovább csevegett. A szavakat hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vívódott, hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni, ilyen tisztát, kedveset kívánatosat, ártatlant, nekemvalót?
És mintha látta volna a gondolataimat, oly bíztatón, bizalmasan, őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát szólj, mondd ki, amit a szíved gondol! Azon az egy percen fordult meg minden. Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cilí mellett. Lapos volt, mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cilí lábához. Cili nevetett:
- Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!
Azzal fölvette az ölebe, és a macska fejét az arcához szorította:
- Te kismama te!
S behúnyta a szemét.
Így fogja az ura fejét is az arcához ölelni, - gondoltam.
De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesíné. A sok szennyes macska, a lomposság, a szobájok, szegénységök.
Bezártam csöndesen az ablakot és átmentem a finánchoz a pipámmal. Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben szállították haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton. Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és keserűn sóhajtozott.
Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beüljek és vigasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.
Másnap a városban találkoztam Cilivel, a színház előtt. A szalmaszín ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott lakkcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.
A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogkak. Mind megfordúlt, és utána bámult.
Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az elrakott régi ruháit, és azokat alakítgatja át a leányának. A cipői is az anyja cipői.
De mi lesz, ha elfogynak azok a ruhák, és elkopnak azok a cipők?...
Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.
- Ne menjen el, - mondja, - ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán majd kitisztúl az idő.
Hozatott sört és sonkát. Az ínasa beterített szépen az ebédlőbe. Azt a szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.
Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az esső, de a nyugovó nap sugarai átbocsátkoztak már a felhők szakadékain.
A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Cíliék ablaka előtt, akaratlanul is bepillantottam.
Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács ott ül a narancsszínű fényben az asztalnál. A leány mellette állt. Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan. Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a szemébe, de oly mámoros áhítattal, mint ahogy a jelenést látó Szent Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajolt Lukács arcához...
Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.
Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velők, semmi! semmi! semmi! - úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el orvúl, gonoszúl!
Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a filozófia, a sok hátha mégis elvehettem volna? - azt csak a martírok történetében lehetne elmondani.
Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember sorsa legnagyobbat kanyarodik!
A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent szemmel vidáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb.
Valami hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap akar lenni, jelentkezzen az érettségi bízonyítványnyal. Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:
- Legyen pap az ördög!
Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:
- Tán beteg vagy?
- Dehogy is, - feleltem félvállról, - csak rosszul aludtam.
Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak úgy szórták a könnyebbnél könnyebb kérdéseket: Lukács is jól felelt: csak nekem jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges feleletekre.
Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát. Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csízmás falusi úr, kürtös-bajszu testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.
- No. széna-e vagy trágya? - kérdezte dongó basszus-hangon.
- Széna! - felelte Lukács diadalmasan.
Akkor aztán az apja megcsókolta.
Lukács hozzám fordúlt:
- Gyere ebédelj velünk.
S bemutatott apjának:
- A legkedvesebb, legjobb barátom. Semmi kedvem nem volt arra, hogy velők ebédeljek, de falusi embertől nem lehet szabadulní. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát szoktak teperni a mészárosok.
- Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, - dörmögte. Má illyen ünnepen nem eresztem el!
A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is hüttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.
Az asztalnál csak hárman ültünk. A terem másik felén is ült néhány társunk a szülőivel.
Csupa feketeruhás, ünneplő ember: csupa örvendező arc. Csak én vagyok bágyadt, kókadt fejű, szótalan.
Az öregúr ragyogott a boldogsagtól, hogy a fiát érettnek láthatta.
- Összepakkoltál-e? - kérdezte az ebéd végén. Persze nem értél rá. Node itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, - szólt hozzám-fordulva, - töltse nálunk a nyarat.
- Köszönöm, - feleltem, - de én most nemzeti munkát teljesítek: magyarosítok egy németet.
- Nekem is maradnom kell még, - mondotta Lukács a szivarját nézegetve. Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Aztán meg tájékozódnom kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.
- A manót! - dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem tudom milyen bótban kell azt keresni. Nesze az öt hatos, amit adott.
Lukács nevetett:
- Légycsapót? Bizony légycsapó bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd keresek. Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az ott ülő barátainkhoz.
Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:
- Pedig az anyja ugyan várja.
Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor ül rá az embemek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.
Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:
- Jó lenne pedig, ha haza vinné.
Az öreg kérdön nézett rám:
- Hát nincs neki dolga?
Vállat vontam:
- Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember...
Az öreg pislogva nézett rám:
- Hát nem dógok erányában marad?
- Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.
- És a jogi akadémia?
- Ráér jelentkezni őszszel is.
- Hm. Hát mér marad akkor?
Rejtelemesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:
- A virágnak megtiltani nem lehet...
Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.
- Csodálom, hogy... Nem szokott pedig előttem titkolódzni... Hm. Dehát csak nem komoly az a história?
- Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?
- Jó öt óra, kocsin.
- És Lukács tud lovagolni?
- Mindig lovon ül, mikor otthon van.
- Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkínt nem lesz otthon, és csak éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.
Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarhamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:
- Miféle perszóna?
- Csínos, fiatal.
- Asszony?
- Nem. Leány.
- Úri?
- Úrí. Úrínak lehet mondani bizonyára.
- Tisztességes?
- Tisztességes.
- Vagyonos?
- Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát...
Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal mellé.
Aztán ismét rámfordult, és elborult szemmel kérdezte:
- Fogták úgye? Fogták, mint a halat!
- Nem tudom.
- Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy híjják?
Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett visszacsinálni.
Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán hozzátettem:
Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná... hogy
- Nyugodjon meg, - felelte az öreg a kezét nyújtva. Hálát érzek maga iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóbarátja a fiamnak. Remélem még nem késő...
- Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik magától, ha a két fiatal nem látja egymást.
Már bántam, hogy aláfűtöttem Lukacsnak. De az a fene pezsgő volt az oka.
Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:
- A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszű fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.
- Négy év nagy idő, - mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi jelentősége.
De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.
Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.
- Igyál koma! A nehezín már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben folyik az élet!
S koccintottunk.
- Csak arra köll vigyázni, - mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, - hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.
Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni kezdett a kabátom.
A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! - gondoltam, bizony még csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán megehetem, amit főztem.
- Mert a szoknya nagyon síkos valami, - folytatta az öreg a fejét rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több szerencsétlenséggel.
Azzal az öreg elhallgatott.
Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót;
- Nohát választottatok-e már? - kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára lépek.
- Én Óvárra megyek, - felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögtetve. Ott két év alatt végez az ember, aztán kíbazsal egy pénzes leányt, birtokot vesz, úr.
- Bölcsen beszél, - bólogatott rá az öreg.
Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál, összecsapta a két súlyos bakkancsot, és szalutált. Azután lekapta a sapkáját és kezet csókolt az öregnek:
- Hallottam, hogy bent van tekintetes uram...
- No derék, - felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tölts neki Lukács. Ülj le Marci fiam. Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán ült, csaknem háta mögé az öregnek.
- Hogy vannak a juhok? - kérdezte alázatosan.
Aztán más társaink is odatelepdtek a pezsgő láttára. Én megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.
Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem, egynegyeddel múlt öt óra.
- Tyű a keservit! - mondottam röstelkedve, - elkéstem egy kötelességemről.
- Mi az? - kérdezte a német:
- A temetőbe kellett volna kimennem.
- Oda mindig jókor eljut az ember, - felelte mosolyogva.
Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor sírjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az élőktől.
Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor Cilire pillantottam. Oly derűlt nyílt szemmel nézett rám, mintha nem is ő volt volna, aki tegnap...
Hídegen billentettem meg a kalapomat, a el akartam mellettök menni szótlanul.
De az asszony megállított:
- Nos, hogy sikerült? - kérdezte családiasan.
- Jól, - feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket, de azért nem rontottak a bízonyitványomon.
- És Horváth?
- Neki mindig nagy a szerencséje.
És Cilire pillantottam.
A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.
Azzal tovább akartam menni. De a leány megállított:
- Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.
Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy szakajtó-kosárral tért vissza.
A macskák voltak benne.
- Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nékik tejet, majd meglátja, hogyan dőzsölnek!
Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.
Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogy fut eléje az anyamacska, és hogyan kiséri esdő nyávogással a fiaihoz.
Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban beleütődik az orrocskája.
Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.
Cili átkínálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó szélére helyezkedtem.
- Istenem, - mondotta Dormándyné, - milyen eggy a szeretet állatban, emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már a fiai jóllaktak.
E pillanatban megnyílt az ajtó, és az öreg Horváth lépett be rajta.
A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.
- Dormándynét keresem.
- Én vagyok, - felelte az asszony ültön maradva.
Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba, de ólomnak éreztem a lábamat.
Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.
- Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.
Az asszony erre fölkelt, Cili is.
A Cíli arca elpírosodott. Az asszony arca elhalványult.
Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:
- Tessék leülni.
Az öreg leült. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó szerszámmal, s rágyujtott.
Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.
- Hát, - kezdte az öreg, - azt hallottam, hogy az én fiam... sűrűn tapossa itt a kűszöböt. Azér jőttem.
Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá.
Nem felelt.
Az öreg folytatta:
- Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a lábán békó. De mégis az apja rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru is lesz egykét év mulva.
Megszívta a szivarját, és a macskákra nézett.
Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.
- Hát én nem egyébér jöttem, - folytatta az öreg nyugodtan, - hanemhogy megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjam más tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisaszszony szép leány, látom, igazán szép leány, s bizonyára jól is van nevelve. Neki is jobb. ha tudja, mihez tartsa magát.
Ismét csend és szivarozás következett.
Az anyamacska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara felé.
Nekem a hátamba állt a meredek.
- Bocsánat, - fakadt ki végre az asszony, - nem tudom... nem értem...
- Mingyár megértjük egymást, - felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is jőttem. hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán szeretem én a tányért, amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok. Másnak is úgy nyujtom. Hát azért jőttem én, hogy megtudjam: kőtelezte-e magát a fiam valami ígérettel? Mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára, vagy halálom utánra?
- De kérem... - hebegte sértődötten az asszony.
Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:
- Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban, tudtomon kívül cselekelett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül... Ámbátor hát tudnom kell előbb, hogyan áll az ügy!
Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:
- Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. ltt semmiféle egyenes útnak vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal kérdezősködik.
Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden szava egy fricska volna az öregnek az orrára.
Meg is zavarodott az öreg, - látszott a szeme rezdülésén.
- Hát nem szokott ide bejárni?
- Nem.
- Hm.
- Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára csurgott. Remélem semmi bünt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne lucskosítsa el a ruháját.
Az öreg az állát vakarta:
- Hát nincs semmi... köztük?
- Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik a leányomhoz. Nem ismerhetem kőtelességemnek, hogy a leányomat ládába zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és ne az én leányommal!
Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.
- Nono, - mondotta csillapítón.
És fölkelt.
- Hát nincs semmi... vekszli! vagy másefféle?
- Nincs! - felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján nem volt folt soha.
Az öreg rám-pislogott. Azt hittem a guta rögtön megüt.
De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:
- Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.
Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán köszönt, és elballagott.
Dormándyné lázas-pírosan és fáradtan ült vissza székére. Cili szemében könny csílogott.
- Micsoda nap ez! - szakadt ki a szó az asszonyból.
És a leányához fordúlt:
- Nyilatkozott neked az a fiatal ember? Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.
- Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott? Igérte, hogy elvesz?
A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:
- Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek... senkinek. Még magának se. Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná... Ő majd lassankint rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett...
Nem tudom mit beszéltek tovább. Otthagytam őket.
Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem. Hogy micsoda álnokság lakik abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjű emberek a legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a végén kitudódik, hogy engem csak vasutí állomásnak használt: felszállásra. Ki tudja hol és hányszor találkoztak ők ketten, külön!
Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek, akkor siet be az útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a
velencei tűkör. A hóna alatt egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfűcsokor. Köszön és megáll Cili előtt. Nyujtja a csokrot.
Cili ránéz. Nem nyúl a csokorért.
Látom Lukácson, hogy döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára.
- Mi történt?
Az anya felel:
- Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.
- Miért?
- Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt tekinteni.
Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.
- Annyit csak kérdezhetek, - szólt egy percnyi idő után, - hogy magyarázzák meg...
- Az ön atyja az imént ment el tőlünk.
- Az én apám?
- Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró.
- Az én apám??
- Súlyos szavakkal illetett bennünket.
- Az én apám??
- Azt mondta, hogy mink önt... Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.
Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt ponty.
Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot kidobni? Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:
- Ki lehetett az a gazember?
S a szeme rajtam állt meg.
Ez a kegyetlen szó megrázott.
Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:
- Válogassuk meg a szavakat! - harsogtam. Vagypedíg fordítsuk vissza arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!
A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy irigy kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott, hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt ki közibénk.
Csúnya egy petek volt az!
Még azon órában elrobogtam a németemhez, kértem hogy legyen segédem.
- Embert ölök ma! - lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy: vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!
A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak azután kérdezte. Hogy mi történt?
- Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek, egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó. Ambár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második Margarétát megmentsem az elbukástól.
- Szép. Helyes, - bólintott rá az orvos. Azzal elmondtam röviden, hogy mily óvatosan, kíméletesen figyelmeztettem az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.
- És most idejöttem, - folytattam, - önhöz, úri emberhez és tartalékos tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben tapasztalatlanok és szamarak.
- Helyes, mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos természetű, sú-lyos termé-szetű. Tud vívni?
- Nem tudok.
- Baj. És az ellenfele?
- Az se tud.
- Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?
- Sohse volt pisztoly a kezemben.
- Hát az ellenfele?
- Annak bizonyára volt puska is.
- Baj.
És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában.
- A sértett fél maga, - mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a fegyvert. Mármost mit válasszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasbalövi, vagy mellbe, az kétségtelen.
Ez nem tetszett nekem.
- Hát akkor kardot...
- A kard meg plán veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek bőrt, metszenek izmot, metszenek fűlet, orrot, de csontot nem vágnak soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal színhelyén: teljes erejőkkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.
És a fejét rázva nézett reám.
Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pörölyét. Hatott ütött szép rendben a harangra.
...mortuos plano...
Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az tudott vívni, mégis... .
- Nem lehetne-e - mondottam, - az ügyet valahogy másképp elintézni?
- Másképp? Hogyan?
- Talán... talán békésen...
- Békésen? - hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?
És hidegen nézett reám.
- Hiszen nem volt az pofon, - mentegetődztem. Mondtam, hogy a légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött.
Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna. Azt nem lehet pofonnak nevezni.
Az orvos a fejét rázta:
- A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca.
- Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor úr... A magyarországi fogalom szerint...
Az orvos megint a fejét rázta:
- A pofon internacionális fogalom. De nézzűk tisztára: Mi a légycsapó? nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbítva, s a tenyér körülbelül egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősíti. De ha önnek más a felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.
S oly hidegen nézett rám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban.
- Hát kérem doktor úr, - rebegtem megtörten, - intézze el ahogy lehet. Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb túl lenni ezen a rút ügyön. Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:
- No csak bízza rám, - mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben. Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihívjuk a frátert.
- Kardra?
- Azt majd mink elvégezük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra.
- És mikor kell...
- Talán holnap reggel már mgverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne húzódjon ez az ügy.
Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:
- Még valamit doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?
Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is ingre.
- Fekete szalonruhában, - felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen.
Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt bökkenője: nem volt szalonruhám. Egy téli fehérpontozott szürke ruhám volt, meg egy nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már kabátot...
- No min gondolkodik? - kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét.
- Azon hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?
- Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is felhajtjuk, hogy az ing fehérre ki ne lássék.
- Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most kölcsön fekete kabátot. Mindenkinek rajta van most, s talán regelig...
Az orvos elmosolyodott:
- Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?

---

Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az orvoshoz.

---

Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.
A búcsúzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a legvídámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is. Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.
Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi, énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.
Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett bennünket, hogy az iskola együttvégzése valamenynyíűnket életünk hosszáíglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi emberek eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.
Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.
Mintha jeges szél fuvalt volna át a szívemen, mikor közelébe értem.
De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket.
- Holtig, - mondta az egyik.
- Holtig, - feleltem eldobbanó szívvel.
Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált.
Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy hallgasson el.
Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk. Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szívemet.
Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk.
Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!
- No majd meglássuk.
A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem fel, hogy mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére, akkor mellbe vagy vállon találom.
A vacsora előtti percekben a kávéház sarkában történt ez az oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal ültem az asztalhoz.
Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.
Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak? Lukács második segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából. Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak, amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hívják orvosuknak.
Ez az utóbbi értesítés megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell az ilyen ügy lebonyolítására?
- Feküdj le azonnal, - mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.

---

Hát én le is vetkőztem.
De amint magamra maradtam, egyszerre gyász-színben láttam a világot. Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?
Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a gyufaszálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S holnap... talán egyszerre kapják meg az én örömlevelemet egy idegen kéz írta fekete levéllel.
Illő, hogy írjak nekik, s mentegessem magamat s hogy legyen a szeretetemről emlékük legalább egy levél.
Irtam könnyezve: Társadalmi kényszerűség... becsület... úri emberhez illő bátorság... köszönet a szülői szeretetért...
Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kiséri át az embert az életen át két szívnek a gondoskodása, ezemyi jósága, aggodalma... .
Dehiszen nem bizonyos, hogy temetésre jutok!
A temetés szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: A temetőbe mindig jókor eljut az ember!
Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét gondolataimba.
- Uram Istenem, - fohászkodtam az Éghez, - csak most az egyszer húzz ki ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek,,holtig imádkozó legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!

---

Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában. Fazekas feketében.
- No, maga-már fenn van?
- Le se feküdtem, - feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem érdemes.
- Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.
Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is küldött a kabáttal.
Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem, lecsuszott a két fűlemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.
Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek, pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam fásult. Fáztam.
Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne.
- Igyék, - azt mondja, - igya meg mind.
Soha életemben nem ízlett úgy a konyak. Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák közül, s állott meg a miénk mellett.
Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakálas fiatal úr. A másiból az őrmester szállt ki Szél Józsival.
Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és szalutált.
A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámokat.
Azután az én németen összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésű tokból két pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.
Mink azalatt Lukácscsal kűlön-kűlön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt. Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.
Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra, összeont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mind
annyiszor kaszárnyai engedelmességgel felelte.
- Igenis, hadnagy uram.
A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött fojtást is beléjők. Csak azután nyujtotta vissza:
- Ezt is verjék le.
- Igenis, hadnagy uram.
Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.
Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt lépést.
Fölállítottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a kezembe nyomták.
Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját az őrmestemek, s mondta, hogy vezényeljen.
- Igenis, hadnagy úr.
A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:
- Felszolítok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.
Egyíkünk se felelt. Én a fűre néztem. Lukács is.
A hadnagy intett az őrmestemek.
Az őrmester megköszőrűlte a torkát és kiáltott:;
- Tűz!
Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.
Céloztunk.
Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.
Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet lobbot.
Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.
Elájultam.
Mikor ujra felnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem. A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld színre vált.
- Répácskám! - sírta, - meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az egyszer meg ne halj!
A két orvos is mellettem hajladozott.
- Nincs semmi baj, - mondotta a németem az ingemet visszaígazítva, - csak a töltés csapódott a melléhez.
- Nagyon vérzik? - kérdeztem bágyadtan.
- Sehogyse vérzik. Semmi, semmi...
E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet nyujtottam Lukácsnak.
Lukács megölelt:
- Felejtsünk el mindent! - mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa! Ne haragudj rám!
- Nem haragszom, - feleltem örömmel.
S mind a ketten a tenyerünkre néztűnk. Az én tenyeremen valami vastag zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam Lukácsnak.
- A fojtás leve az, - magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepű.
Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német gyönyörű redengotján.
Hát hogy lehetetett az?
Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy tudja a kefe mit.
Dehát akkor egyikünk se gondolt arra. Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen ahogy megszabadultam az áldomásivástól, bementem a Szent-Márton templomba, és hálálkodtam az Istennek.
Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert választhattam főelintézőnek.
S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én voltam az első jelentkező a püspöki irodában.
Nem is bántam meg.
De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az élete sorsa...
Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni. Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.
És nem tudom elfelejteni.
Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány. És eltűnődők rajta:
... ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért...... ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány...... hátha mégiscsak... hátha mégicsak én vettem volna el?
... Vajjon milyen életem lett volna vele?...... Örökölt-e vajjon az öreganyjától?...... Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?...... Mi volna a foglalkozásom?...... Boldogabb volnék-e mint most? Vagy épp oly igavonó állata volnék a házasságnak, mint más ezerek, milliók?

• 
  

Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, - a szomszéd asztalnál söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet kapott fel onnan, - sörös üvegnek a cserepét.
Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért? Aztán visszasompolygott a bátyikájához. Adott neki is egy cserepet. Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a fejöket.
- Mily kevéssel boldog az ember! - mondottam rájok-gyönyörködve.
- S lásd, hogy csalja magát, - felelte a pap. Hogy csalja magát az ember akarva is. Ez a gyönyörűsége az embemek.
A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett.
A pap is elmosolyodott:
- Mit nevetsz lurkó?
- Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi.
Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában.
Fölvettem két perecet s nekík-nyujtottam:
- No gyertek ide.
És a molnárnak is szóltam:
- Ugy-e megengedi?
A molnár vállat vont:
- Ha köll nekík...
A nagyobbik fiu a fejét rázta:
- Köszönjük már ettünk.
- Nem perec köll ezeknek, - mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No gyertek hát...
S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát. Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak.
Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a mályva-cukrot.
Adott vagy tíz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek az arcát:
- Hogy hínak?
- Jancsinak, - felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi.
- Hát a másik neved?
A gyerek a vállát vonogatta:
- Jancsika.
Nem tudta a nevét.
Ahogy ezen mulattunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom megjelenni, akiről Zeller beszélt.
Keresőn járatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:
- Nini Répácskám! - mondotta örvendezve.
És megölelte a papot, ráveregetett a hátára.
- Hogy kerülnek ide ezek a porontyok?
- Tán a te gyerekeid?
- Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két legkisebbik fiam.
- Hát nagyobb is van?
- Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az ötödikben bukdácsol.
A pap bámulva nézett a gyerekekre.
- Mingyárt olyan ismerősök voltak nekem ezek... Hiszen éppen olyan a szemök, mint az anyjoké,
Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller őnagyságát is kérdezte.
- Köszönőm, - felelte Horváth meleg tekintettel. Hízík, és mindig jókedvű. Olykor egyet gondol és szül egy-egy fiacskát. De most már ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.
Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig megölelte, meg is csókolta, - balfelől.