A méh
szerző: Bródy Sándor
Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.
Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:
- Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került...
- Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi... az istenadtuk! Olyan légy...
Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott ragyogott a fölirás is Takarék Pénztár, a mikor a városban nem beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:
- No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?
Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh... méh!» Csudálkozva nézett a kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek... igaza van!»
Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van. Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.
A méh is egyszer... A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:
- Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek...
Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon... csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól liczitáltatott el.
Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:
- Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk, legyen olyan mint a...
Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva, fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus hasonlattal, a köpük világából.
Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.
- Szépen beszél - mondták - igaza van. Ő nagy lesz igazán!
Sokan - de csak mélyen magukban - mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek, miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta, visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek... vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak ujra...
- Ejh, olyannak kell lenni mint a -
Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.
- Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! - mondá és élt tovább a véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.
Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész törzse...
Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment, úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:
- Benedek, az ágyam!
Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az inas ott virrasztott mellette.
Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha, dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest. Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az ára elmegy... Aztán mit is lehessen...
Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyasfélét érzett mint a hála... És a mikor így fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»
Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a sírja felé görnyedő ember.
Meg akarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, - fel akarta költeni.
Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te is».
A szolga megrázta: «Uram... uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle...
Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit.
- Tessék... nem értem?! könyörgött a szolga.
Ismételte hangosabban:
- Egy váltó... az asztalomon... ovatolni... holnap! mondá és meghalt.
Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól, egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»
Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.
«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.