A másvilági vadász
szerző: Krúdy Gyula
Vencel - emlékezhetsz rá, ha akarsz - vadász volt Kemecsén.
Amolyan hosszú jágerlegény, akinek az volt a foglalkozása, hogy a kemecsei tavak között járatlan urakat vadászataikban elkísérje némi csekély borravalóért. Ebben az időben a városban a fiskálisok mind pohosodni kezdtek, tehát nyomban kíváncsiak lettek, hogy merre húz a vadliba. A bírák a hosszadalmas üldögélésektől ugyancsak emésztési zavarokkal küzdöttek, mire az öreg törvényszéki orvos a kemecsei tavak látogatását javasolta nekik. Nem azért, mintha ezeknek a vizeknek valamely különösebb hatékonyságuk volna, ellenben az itteni zsombékban, ingoványban, hacsak oda nem vész a csizma, mindenki megtalálhatja a kellő ápetitust a vacsorához. Pufogott tehát a puska, a kacsák egyik tóról a másikra röpdöstek. Vencel, a hosszú jáger minden lövést megdicsért, és a nádasból mindig zsákmánnyal tért vissza, amelyet a szerencsés vadász tarisznyájára akasztott.
Ebben az időben élt nálunk egy bizonyos Szeverendi Izabella nevű kisasszony, aki férfias tulajdonságairól volt nevezetes. Szeverendinek nem volt se apja, se anyja, és Izabella rokonai¬nál töltötte az életét. Egy fél esztendeig volt itt, egy fél esztendeig amott, vándormadár, aki mindig jókedvűen, panasz nélkül cserélgette otthonait. Férfiasnak kellett tehát lennie, hogy vigyázhasson magára a világi életben, mert az urak ez idő tájt is szerettek a csinosabb nőknek udvarolgatni. Szeverendi pedig nem tartozott éppen a legcsúnyábbak közé.
Hogyne csapott volna fel Izabella, amikor az urak - az Öregúr, aki otthon mindenre használ¬hatatlan volt már, csaknem reggeltől estig az időjárást szidta litániában, a Fiatalúr, akit csak az apja miatt neveztek ilyenformán, mert egyébként olyan nehézkes volt, hogy se a vásárból, se a kocsmából napokig nem bírt hazatérni, valamint a Lengyel úr, aki mindenféle hivatalt betöltött vala a háznál, az irodakezeléstől kezdve a gazdatisztségig - elhatározták, hogy a legközelebbi kemecsei vadászatra Szeverendit is magukkal viszik, legalább valaki ízlésesen megterít a domboldalon a vadászat után.
Szeverendi aztán gondoskodott is mindenről, amivel az urak gusztusát kielégítheti. Soha ilyen uzsonnájuk nem volt a vadászoknak, akadt valami felejthetetlen kolbász, soha nem látott sódar, és a borosüvegek a tónak abban a részében voltak elhelyezve, ahol észak felé a legcsöndesebb a víz.
Vencel, a kóborló jáger még sohase látott ilyent, a tekintetes asszonyságokat nem szokták magukkal hozni az urak a vadászatokra, ahol legalább kedvükre kibeszélgethették magukat. Vencel nagy szemeket meresztett, amikor észrevette, hogy a kisasszony a puskavesszővel az Öregúr fegyvercsövét szakértelemmel tisztogatja, a Fiatalúr puskájába beverte a fojtást, sőt még a Lengyel úrral is annyira törődött, hogy jelt adott neki, amikor a vadludak éppen a feje felett húztak el. Vencel az uzsonnánál tisztes távolban foglalt helyet, és le nem vette a szemét a kisasszonyról.
Talán még a puskázáshoz is ért - gondolta magában elámulva Vencel, a hosszúra nőtt vadász, aki egész életében uraknak volt a fegyverhordozója, de hölgyek még nem fordultak elő praxisában.
A vadászok a második vadászat alkalmával is magukkal hozták a mindenféle mulatságra alkalmatos Szeverendit, és a kisasszony ekkor megmutatta, hogy Vencel sejtelme igazi volt, ért a fegyverforgatáshoz. A mindig álmodozó Lengyel úr kezéből kikapta a fegyvert, és az éppen felröppenő cigánykacsák közé durrantott. Egy kacsa alábukfencezett a nádasba.
Természetesen Vencel ugrándozott leginkább örömében a kisasszony sikere felett, de a bölcs Öregúr, aki a világon mindenhez értett, így a puskalövéshez is, az ujjával megfenyegette Vencelt:
- Máskor, ha megint kacsát lő a kisasszony, csak egyetlen lövés durranjon el az egycsövű puskából. Ne halljam a te mordályodnak a hangját is.
Ezután nemsokára tél lett, a tavak kőkeményre befagytak, a vadlibák és a kacsák más vidékre költöztek. Vencel hordta egy darabig a nyulat, fácánt, miegymást a házhoz, amelyet mindig Szeverendi kisasszonynak adott át a konyhán, miután a tekintetes asszony télidőben nem mozdult ki a kályha mellől.
Egyszerre azonban elmaradt Vencel a vadszállítmánnyal.
- Fiadznak a nyulak - legyintett az Öregúr, és megkezdte azt a hordót, amelybe Szeverendi kisasszony taposta bele a káposztát. Az oldalasok már használható állapotban voltak.
Tavasz felé azonban híre jött, hogy Vencel, a hosszú jágerlegény, aki foglalkozásánál fogva eddig hírből sem ismerte a betegséget: nyavalyáskodik, sőt egy reggelen holtan találtatott kunyhójában kegyes emberek részéről.
Vencelről aztán megint csak nem esett szó nyár végéig, amíg az Öregúrnak a jó étvágyához elegendő volt az időjárás szidalmazása, a Fiatalúr elegendő mulatságokat talált a kuglizókban. Lengyel urat nem kérdezte senki, azért volt lengyel.
- Kemecsére kellene menni kacsázni! - nyugtalankodik vala az Öregúr, és a szolgálatkész Szeverendi megint csak előveszi a tavalyi tarisznyát, és talán még jobb uzsonnáról gondos¬kodik vala.
- Miután nincs most már Vencelünk, a Lengyel úr fogja cipelni a tarisznyát - rendelkezett az Öregúr. - A leányasszony pedig viszi Lengyel úr puskáját, hogy segítsen felzavarni a kacsákat.
Így is történt, mert ebben a házban az Öregúrnak nem lehetett ellentmondani, még ha nem volt igaza, akkor sem.
A tó körül felállottak a vadászok, persze, nem a régi szerencsével, amikor még Vencel vezette a vadászatokat, de azért pufogott a fegyver, ami végeredményében elegendő a mulatsághoz.
Csak Izabella kisasszony tett ki magáért, minden lövése talált, a csörgőkacsa nem repülhetett el biztonságosan a csöve előtt.
- Nincs is ez isten hírével - dörmögte Lengyel úr, akinek a tóba kellett gázolni a kacsákért.
Az uzsonnánál, a gyepen az Öregúr, bár a kolbász talán még jobban sikerült a tavalyinál, mert Szeverendi kisasszony kitalált valamely keveréket, amelyben egyesítette a citrom és a fokhagyma ízét - az Öregúr gyakran kapta a fejét hátra, ahol máskor Vencel, a jáger szokott üldögélni.
- Hm - dörmögte -, bizonyosan meghalt volna a vadász? Ezek a kacsák azt bizonyítják, hogy még mindig ő lövöldözi a zsákmányt Szeverendi kisasszony helyett! - csippentett hamiskásan az Öregúr bal szemével.
Szeverendi kisasszony - mert az ilyen szegény rokonnak mindenhez kell érteni - tudomásul vette a tréfát, sőt maga tovább fűzögette:
- Vencel bizonyára magával vitte a másvilágra puskáját, és onnan segít nekem a kacsák ledurrantásában.
Ilyenformán keletkezett nálunk a legenda a másvilági vadászról, aki Szeverendi kisasszonynak segít a puskázásban, amely körülmény szinte hozzájárult ahhoz, hogy Szeverendi kisasszony soha férjhez ne menjen, maradjon meg élete végéig szegény rokonnak.