A második asszony
szerző: Thury Zoltán
Roba Sándor, a gépügynök, özvegy ember lett negyvenhat esztendős korában. Az asszonyt lassu sorvadás vitte el s hogy milyen lassan sorvadt, azt észre lehetett venni az urán is. Tüskés, okvetetlenkedő, örökké zsémbes ember lett belőle a panaszos, örökké apró összetüzésekkel tele években, mig az asszony egy székhez szegezve betegeskedett, pedig hát ime, a mint ez ki is sült, nem volt még arravaló ember, hogy leszámoljon a földön minden örömökkel. A mikor vége lett a gyásznak is, föllélekzett. Elkezdett nagy gonddal öltözködni, mind ritkábban és még ritkábban emlegette a szegény boldogultat, a ki megkeserített a legszebb esztendei közül vagy tizet s körülnézett a világban valami asszonyféle után. Olyant akart, a ki kipótolja számára azt, a mit a másikon vesztett. Valami nem egészen fiatal özvegyet, vagy az egy kicsit otthon maradt lányok közül egyet. Fődolog, hogy szép legyen, valami olyan szépség, a milyenek a jómódú hentesnék. Feszüljön meg a derekán és a keblein a rékli s attól féljen az ember, hogy egyszer csak kipattantja az arczán a rózsaszinü bőrt az alatta tülekedő szép nagy egészség. S mivelhogy szép nagy vagyona volt, nem is látszott tulságosan nehéznek az, hogy megtalálja az asszonyt. Egy éppen ilyet. Csak nem szabad elsietni a dolgot.
Nem is siethetett, mert előbb a lányait kellett, hogy elhelyezze. Négy lánya volt, valamennyi inkább az anyjuké, mint az övé. A már lánykorában is gyönge, vézna asszony, a kit csak a pénzéért vett el Roba ur, emléket teremtett magának a gyermekeiben, hogy ha a világ négy felére mennek, mindenütt ismerjenek rá bennük arra a szegény, sokat ájuldozó, vérszegény anyára, a kinek talán nem is lett volna szabad uj nemzedéket szülni magából erre a világra. S volt a gyerekekben valami a betegből is. Mintha már foglalkoztatta volna őket a halál. Hirtelen hamarjában sokat akartak élni. Valósággal sóvár vágyakozással figyeltek ki a világba, mig ugy vigyázott rájuk az anyjuk, mint a zsandár, azután meg egy csomó hir kelt szárnyra róluk csak ugy hirtelen, néhány hét alatt. Csupa pletyka arról, hogy futnak a férfiak után, ömlik a szemükből a vágyakozás arra, hogy asszonyi gyönyörűségekben legyen részük, hogy betegei a sóvárgásnak...
Nem voltak formátlanok, mindeniknek akadt egy kis pénze is, olyan vagyon, a mit még az anyjuk biztosított számukra. Roba ur tehát szétdobálta őket. A ki hamarabb jött, kapott egy lányt a négy közül, csak hogy hamarosan fogyjanak el. Az apjuknak semmi szüksége se volt arra, hogy közte és az elkövetkezendő asszony között lábatlankodjanak. Csak már az asszony jönne.
Azonban lassu mozgásu ember volt a privát életében. Ha gépről esett szó, ekéről, cséplőről, megszimatolta messziről s hirtelen nyélbe ütötte az üzletet, de igy csak bolondul beleindulni a világba, nem igen lehet. Komoly a kérdés. Tépelődött rajta, érezte, hogy nem szabad kiszolgáltatnia magát valami szenvedélyes percznek, a miben az embernek nincs helyén az esze, hanem ez mind csak okoskodás volt. A kis izgékony emberke most már mindenképen meg akart házasodni és hamar, mert a lányok már elmentek - s minek várni. Az ember mindennap öregebb lesz. Kevesebb az élnivalója, pedig a sok amugy is a háta mögött van már.
A vejei már viczczeltek is vele. Azt mondták, hogy ők nem gondolkoztak ilyen sokáig, hanem nekivágtak a házaséletnek. Több volt a merszük. Különösen az Eszter ura, a városi irnok szeretett csufolódni az öreggel, bár amugy nem mutatta magát valami kedélyes embernek. A házassága második hetében már nagy veszekedést csapott az apósának, mert eszébe jutott, hogy mégis csak igen kevés a pénz, a mit a lánynyal kapott. Azóta is csak alig barátkoztak össze. A fiatal ember hatalmas izomzatu, nagy, szőke legény volt s szemmelláthatólag lenézte Roba urat. Azt se igen vette jónéven neki, hogy ágens s jobbfajta urakkal nincsen semmi összeköttetése. Különben nem volt rosz fiu az irnok. Egy kicsit mulatós, szerette a czigányt meg a bort s nehezen győzte a sok munkát a városházán. Emlegetett olyasmit is, hogy neki inkább egy kis gazdaság kéne. Nem nagy, hanem szőllőt szeretne nevelni, azt megkövetelné. Addig is azonban csak élt a világba s mivel hogy nem volt ostoba ember, a családban ugy beszéltek róla, mintha a városház tornya alatt voltaképen ő képviselné az ágybéli munkát. Ha egy kicsit komolyabb ember volna, sokra vihetne.
Lassan-lassan eljutott Roba ur az asszonyhoz. Előbb kerülgette, nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte felőle az informácziós irodát is, aztán csak még se tudta hirtelen ráhatározni magát arra, hogy előálljon. Szinházjegyet küldött neki. Az irnok irta meg a levelet, hogy ne essék benne valami hiba. Szépen megkérte, hogy ha szivlelni tudna egy özvegy embert, a ki jómódban él és tisztes polgári állást tölt be... és a többi. Megirta ezt az irnok elég jól. - Voltaképen a felvonásközökben jöttek tisztába egymással. Az asszony szép nagy, remekbe termett, fehérbőrü barna teremtés volt. Özvegy, de egyszer elszólta magát. Az emberéről beszélt s arra javította ki a szavát, hogy merőn, szinte sápadtan bámult fel fel reá Roba ur. - A ki meghalt - mondta.
- A szegény, a ki meghalt...
- Ugy? És most már szabadnak tetszik lenni. Mint a madár, kérem, igen.
Az asszony mosolygott s puha, egy kicsit hájas kezét rányugtatta a Roba ur öklére. Hosszu pilláit a szemeire bocsátotta, mint a mikor az ember nem akarja, hogy belássanak a szobájába és leereszti a zsalut - s el is pirult. A szomszédja még idegenkedett tőle egy kicsit. Most már ujra egész csomó aggodalma támadt. - Talán a jegyet se kellett volna neki elfogadni - gondolta magában, de rögtön le is szidta magát azért, hogy ilyen komiszul gondolkozik. - Már miért ne fogadta volna el. Másnak bizonyosan visszaküldte volna. - S nézte a szép nagy asszonyt a kis szürkülő emberke nagy gyönyörüséggel. Máris féltékeny, mert hiszen még nem határozott semmit. Azt se tudja, hogy szól-e majd neki. Majd előbb alszik egyet. Jó az, az éjszaka kitisztítja az ember fejéből a nappalt, meg az estét. Különösen az estét, mert az mindig lázas. A sok agyonhajszolt ideg egy csöppet megnyugszik az alkonyattal, erőt gyűjt a lámpagyujtás utánra, a mikor már éjjelre rendezkedik be a világ és borzasztó, hogy még a föld is csupa meleg izzadságot lehel ki magából. Az ember nem tudja, hogy honnan is jön ez a különös érzés, de tikkadt. Egyedül van s valaki kellene melléje, a kit elnézzen a bágyadtság óráiban. Valaki, a ki megtölti az egész szobát, megadja a csendes, nyugodalmas polgári szint a lakásnak. Asszony. Egy másik nemből való. Másforma, gömbölyübb, mint mi csupa szöglet, jobban hozzásimul a pihenés... Az én emberem tudniilik nagy, meleg szerelmet akart, de nyugodalmasan. Inkább gyönyörködni benne. Valahogy csak ugy elképzelni, hogy milyen lehetett volna az egész élete, ha a sorvadásos asszonynak nincs pénze s ott kezdte volna az egész ügyet fiatalon, a hol most próbálgat belekóstolni.
Különben az irnok is azt mondta, hogy ez az asszony olyanforma, hogy nem kell aggódni. Szép nyugodt természet. - Mint a csermely - mondta az irnok - szépen csörgedez. - Hogy csörgedez, ez tetszett neki s olyanformán nézett Roba urra, hogy hiába fejtegetné, ugyse érti meg...
- Különben én is itt vagyok, majd eligazítom, ha valami akad.
Végre is belement az ügybe Roba ur. Nem bolondosan, hanem előbb jól körültapogatva a kérdést, hogy ne az érdek vezesse az asszonyt, hanem a rokonszenv. Ezt fontosnak tartotta, mielőtt egyáltalában komolyan tárgyalt volna. Különben az asszonynak is tetszett az eljárás. Mondta is.
- Már elmult tőlünk - mondta - a hebehurgyaság. Én megbecsülöm uraságodat...
- Kérem tisztelt asszonyság...
- Hát önt.
- Igen, tessék egy kis bizalommal élni.
- Már megállapodtunk mind a ketten...
Egy hónap se mult el az esküvő után s már kisült, hogy egy kicsit csalódott magában az asszony. Az irnok azonban azt mondta, hogy nem kell aggódni. Majd ő eligazít mindent. Apró félreértések előfordulnak a családokban. Például vele szemben is mindenféle, tulságos követeléssel lép föl az asszony. Két embernek nehéz kitanulni egymást.
Ugy látszott, hogy csakugyan nehéz. Roba ur valósággal belebetegedett. Néha egyedül ült le a vacsorához. Az asszony még mindig nem volt otthon. Az is megesett, hogy néha utánaizentek, hogy a nagynénje beteg, jó volna, ha jönne. Roba ur csak bámult utána, a hogy szép csendesen öltözködött és ment s aztán, mintha fejbeverték volna, olyan tanácstalanul keresett valami segítséget. Hogy legalább tudna valamit. Nem csinálna senkinek kellemetlenséget, elhordozná magában a gondját, hanem mégis jó volna tudni, hogy hogyan is áll voltaképpen. Keresgélt azok között, a kik közel állanak hozzá, hogy hova is menjen s eszébe jutott Eszter. Ez is olyan szomoruforma asszonynak látszik, a kivel lehet beszélni. Elment hozzá.
A leánya is egyedül volt.
- Az uram már régen mondja, hogy valamit kellene csinálni - mondta az asszony, a mikor kihallgatta az apját.
- Hol az urad?
- Elhívták. Sürgős dolga van a városházán.
A kis szürke ember maga elé bámult s pusmogott, mintha számolgatna magában.
- Tegnapelőtt is elhívták?
- Tegnapelőtt? - Gondolkozás után felelt az asszony. - El.
- Ugy?
- Miért kérdi?
- Csak ugy.
Az asszony inkább csak kiváncsian nézett rá s egyszerre nevetni kezdett.
- Apám, csak nem gondolja...
- De igen.
Jó darabig le és föl sétált az öreg a szobában s komoran és szomoruan állott meg a lánya előtt.
- Mondd meg neki, hogy keressen mást magának. Ne legyek éppen én a bolondja. Fiam, mondd meg neki.