A másik társaság
| A másik társaság szerző: Thury Zoltán |
Zsufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán. Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan, mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke, zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak. Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a csengőt. Már csend lett. jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.
Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta. Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta, pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.
- Álljon fel, - mondta az elnök.
A rab fölállott.
- Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy elmondja azt, a mi még mondanivalója van.
A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:
- Nincs semmi.
S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s kissé türelmetlenül kérdezte:
- Nos?
Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt, mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet kért... Aztán nyögve, fuladozva hebegett: - Mielőtt elmennek, kérem...
- Nos, mit akar?
- Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. - Megfogta a nyakán a kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt hajtogatta: - Ne, ne, ne tessék...
A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról egy pohár vizet adott neki.
- Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben. Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a haláltól.
A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de határozottan mondta:
- Nem félek.
Az elnök csodálkozva nézett reá.
- Hát akkor?
A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek...
- Csak mondja.
- Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik. Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután következik... Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit... Azt hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint én. Hát...
- Akar még valamit mondani?
- Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután... Ha ugy vitték ki tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én ennek a társaságnak már nem vagyok jó...
- Melyiknek?
- A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok között, a kiknek mindnek bánata van...
Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, - de halálos csendben hallgatták. Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: bánata - nem értették meg mindjárt. A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor azt hitte, hogy most már megérteti magát.
- Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell, elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz. Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért, mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog. Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat sem vihetem magammal... De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.
Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után, hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül, alig hallhatóan szólt még egy-két szót:
- Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.