A márnák
szerző: Kortsák Jenő
Duna sima tükre fölött hangtalanul kóvályogtak a sirályok. A nap forrón tűzött. A vízből meleg, sűrű gőzök szálltak a magasba s a sirályok kábultan, összecsukott szárnnyal hullottak alá a fülledt, száraz levegőből a hűs habok közé. egy pillanatra megmártották hófehér hasukat a folyó lusta vizében, aztán felüdülve halk libbenéssel megint felemelkedtek a felhők közé.
Messze, a túlparton vörös testű gyerekek, fiúk meg leányok hűsültek a hullámok közt és a naptól pirosra szítt, izmos karjukkal pacskolták a vizet. Hallottuk a hangjukat, amint sikoltozva, jókedvű viháncolással kergetőztek a túlparti fehéren csillogó habok közt és, ha a víz színére hajtottuk a fejünket, megértettük a hangjukat, amint kiáltozták:
- Víz alá vele! Buktassuk alá!
Mi ketten, én meg Kepes, a dereshajú, nyugalmazott megyei levéltáros ott ültünk egymás mellett a mohos parton s nagy figyelemmel nézegettük hatalmas szalmakalapunk alól a vízbe süllyedt horgunk felett csendesen ringó picét.
A nap milliónyi sugara sárgára festette a vizet. A szemközti hegyek kopár oldala vörös fényben izzott. A parton horgonyzó uszályhajók kátrányos oldaláról lassan csöpögött a folyóba a megolvadt szurok.
Mi nyugodtan tűrtük a forróságot, mert szenvedélyes horgászok voltunk.
- Úgy látom, jó napunk lesz - mondta az öreg Kepes, mialatt egy fürge kukacot tűzött a horgára.
- Én is azt hiszem. A halak szeretik a partmenti langyos vizet - feleltem.
- Szinte forró - mondta és kövér mutatóujját óvatosan bedugta a vízbe. Vigyázott, hogy meg ne zavarja a halakat.
Amióta nyugdíjba vonult, kizárólag a halászatnak élt. Reggeltől napestig a parton ült és nyugodt, elégedett arccal figyelte a horgát. csak akkor élénkültek meg egy kissé jóságos arcvonásai, amikor a pice víz alá bukott. Ilyenkor két kézzel megmarkolta a botját s a következő pillanatban megjelent a víz felett egy-egy csillogó, kétségbeesetten fickándozó hal. Ő boldogan mosolygott és elégedetten csitítgatva a vergődő jószágot, leszedte a horogról, aztán ügyesen a lába előtt a vízben úszó hálócskába csúsztatta. Tisztavizű nyári napokban egész sereg halacska fickándozott ebben a madzagból készült börtönben.
A csendes, nyugodt foglalkozás valami derűs, méla komolysággal vonta be az arcát. A szája, az orra körül a hosszú idők folyamán kisimultak a ráncok, amiket régen, ifjú korában a sóvár örömök, apró kétségbeesések, elszenvedett, de most már elfelejtett szomorúságok odarajzoltak az arcára.
Sima, ránctalan volt az arca, csendes, kissé szomorú, amilyen a vízmenti embereké szokott lenni...
A levegőben fényes hátú bogarak zúgtak, sárga potrohú méhek döngtek. Tikkadt csönd volt. Szunyókálva figyeltük a horgunkat.
Az öreg Kepes megint beledugta az ujját a vízbe és szórakozottan nézte az ujjáról lepotyogó, gyöngyöző vízcsöppeket, aztán egyszerre bukdácsolni kezdő picéje felé fordult a tekintete.
- Ma talán megjönnek - mondta elgondolkozva.
- Kik jönnek meg? - kérdeztem kíváncsian.
- A márnák.
- Erre mifelénk ritkán járnak.
- Ritkán! Tán a meder változott meg, azért kerülik ezt a partot. Huszonöt éve annak, hogy az utolsó érintette a horgomat.
- Meg is fogta?
- Nem. Egy barátom fogta meg.
Elkomolyodott és úgy tett, mintha a picét nézné, amely épp abban a pillanatban mélyen a víz alá süllyedt, aztán hirtelen ismét a felszínre bukott.
- Ez a márna - mondta izgatottan.
Az én horgomat is kikezdte ravaszul, óvatosan, minden más hal szokásától eltérő módon egy ilyen hal. Izgatottan figyeltem s egyszerre eszembe ötlött az a tengersok történet, amit a partmenti emberek ennek az állatnak a ravaszságáról regéltek.
- Huszonöt év óta - mondta a szomszédom remegő hangon -, huszonöt év óta nem került a horgomra ilyen hal. Ön nem tudja megérteni, hogy mit jelent az egy halász embernek, ha huszonöt évig hiába fárad, hogy ilyen ritka jószágot megfogjon! Hogy micsoda fájdalom az, ha tehetetlenül kell néznünk, amikor más ügyetlen, tehetségtelen szerencsevadászok egymás után rángatják ki a vízből a legképtelenebb módon ezt a halat és a mi horgunkat csodálatosan el tudja kerülni... huszonöt éven keresztül...
Hirtelen elhallgatott és egy diadalmas kiáltással kirántotta a horgot.
Piros szájú, kövér testű, csillogó hal függött a zsineg végén és kétségbeesetten vergődött a forró levegőben.
Kepes arca csodálatosan elváltozott. Nyugodt, szelíd szemei hideg, kegyetlen csillogással meredtek a vergődő halra. Izgalomtól reszkető kézzel vette le a horogról, aztán sietve eltűnt vele egy partmenti bokor mögött.
Nehány pillanat múlva ismét megjelent. Most már nyugodtabb volt az arca. Csak a szemei villogtak még mindig különös kapzsi kegyetlenséggel. Óvatosan feltűzte a horogra az újabb csalétket, miközben halkan mormogta.
- Várjatok csak, most egyszerre fizetek.
Óvatos lett és ravasz, mint a halászó róka és kegyetlen, mint a halra lecsapó sirály. A legcsodálatosabb módokat eszelte ki, hogy a körülöttünk rajzó halakat a horgára csalogassa. Találékonnyá lett és összes rég elfelejtett, nem használt cselfogásait előszedte. Villámgyors mozdulatokkal játszatta a picét, hogy a csalétek véletlenül a vízbe hullott kukacnak látszódjék. Megengedte, hogy a hal az elnyelt csalétekkel messzire elmeneküljön, és amikor már biztonságban érezte magát, akkor kezdte visszafelé húzni a szájába akadt horgot kegyetlen, kimért, lassú mozgással, hogy a szerencsétlen állat kimerüljön, hogy lassanként érezze, vegye észre, hogy fogoly, hogy menthetetlenül el kell hagynia a vizet, a szabadságot, az életet.
Megtette azt is, hogy a már egyszer kihúzott halat ismét visszaeresztette a vízbe, de a horgot az uszonyba tűzte és amikor a márna már messze úszott boldogan, felocsúdva pillanatnyi rémületéből, akkor megint kiemelte a kegyetlen, tüzes levegőbe.
Az arca gyerekes örömtől sugárzott, összefüggéstelen hangokat hallatott, tenyerével izgatottan csapkodta a térdét és nevetve kiáltozta felém.
- Végre, huszonöt év után. Most bosszút állok rajtuk!
És megint bevetette a horgát. Bámulatos szerencsével dolgozott. Rövid idő alatt többet fogott e ritka halból, mint más hosszú évek alatt.
Valahányszor egy újabb áldozat a kezébe került, eltűnt vele a fűzfabokor mögött és mindannyiszor halk, nyisszenő ropogás hallatszott onnan.
Minden megjelenése után nyugodtabb és elégedettebb lett az arca.
Mikor ritkulni kezdtek a halak, kenyérmorzsát szórt a vízbe, hogy megint összegyűjtse őket.
Ekkor megpihentünk.
A túlsó parton még mindig fürdöttek a gyerekek és hol csoportba verődve, hol meg széjjelválva groteszk ugrándozással süllyedtek az aranyszínű vízbe; majd meg magasra ugorva kiemelkedtek belőle, mintha táncoló vörös ördögök lennének.
Szivarra gyújtottunk és az öreg Kepes kissé fáradt, kissé fanyar hangon megszólalt:
- Az ember néha kegyetlen, mint a gyerek, mint az ördög. Az ember kegyetlen néha, mint az állat: öl, maga se tudja, miért, kedvtelésből, szenvedélyből, bosszúból. Milyen aljasak, milyen közönségesek vagyunk! És mégis milyen végtelen gyönyört okoz a kielégített bosszú!...
Mosolyogva a lába előtt fuldokló halra nézett.
- Egy ilyen féreg tette tönkre huszonöt év előtt a boldogságomat - mondta csöndesen.
- Meg egy asszony - mondtam én.
- Ki tudja, melyik - mondta -, talán nem is érdemes köztünk és közte - az életéért kétségbeesetten küzdő állatra mutatott - tán nem is érdemes különbséget tenni. Bizonyos magasságból - nagy magasságból egyformák vagyunk. Az életünkért, a kellemes életért küzdő földi növények vagyunk. Csodálatos finom, selyemnél is finomabb szálak kötnek össze bennünket és nem tudunk elválni egymástól. Pedig szeretnénk. És hol felfaljuk, hol meg ápoljuk egymást, mindig egy pillanatnyi indulat hatása alatt, amely indulatnak nem ismerjük a törvényeit...
Hallgattuk a millió és millió bogár dongó zúgását. Kellemes zsibbadás nehezedett az agyunkra.
- Akkoriban hármasban dolgoztunk - kezdte kissé szégyenkezve -, én, egy fekete hajú, fehér arcú leány és egy harmadik. Egész életünket a vízparton töltöttük és szenvedélyes buzgalommal horgásztunk. Órákig ültünk egymás mellett, szótlanul figyelve a piros parafa ingadozását, és irigység nélkül tudtuk nézni, ha egyik közülünk egy-egy ritkább, súlyosabb halat csúsztatott hálócskájába. Valósággal egyek voltunk mi hárman: a közös szenvedély testvérekké tett bennünket. Megszüntette a jellemünkben rejlő különbségeket, egyformává tette a gondolkodásunkat. Elvont a külvilágtól, nem foglalkoztunk társadalmi, vallási kérdésekkel, nem pletykáztunk, nem beszéltük meg a falubéli társaság viselt dolgait, amint azt egyéb kollégáink megteszik, amint leteszik a horgászó botot. Órákat töltöttünk el komoly vitatkozásban, hogy a csukát milyen metódussal lehet a legkönnyebben elcsípni, vagy hogy az elfogott márna kifárasztása hogyan történik a legegyszerűbben és leggyorsabban. És vitatkozásainknak meg is termett a gyümölcse. Soha annyi és oly ritka példányú halat, keszeget, márnát, pontyot, csukát nem fogtak itt a környéken, mint akkor mi hárman. Minden halász irigyelte, csodálta a szerencsénket és gyakran megalázkodva, szégyenkezve jöttek hozzánk, hogy tanácsot kérjenek tőlünk egy és más fogasabb kérdésben. Mi szívesen tanítottuk őket. Nem irigykedtünk, mint a többiek, akik közül sokan az életüket is szívesebben feláldozták volna, mintsem hogy egy értékesebb tapasztalatukat elárulják. Az abszolút biztosság megnemesített bennünket. Jószívűek és áldozatkészek voltunk. És az a sok hal! Gyönyörű idők! Egy évig tartott!
Elmélázva végigtekintett a sima víztükrön és jóságos, kissé fátyolos kék szemén láttam, hogy maga előtt látja azokat a szép napokat: a kákával benőtt, világos zöld partot, a csillogó folyót - és a halakat, az uszonyukkal fürgén csapkodó, a kezünkből kisikló ravasz jószágokat, amint a partra vetve, ugrálva villogó testtel iparkodnak a víz felé -, amint hálóbörtönükben megmutatják egy pillanatra ezüstös oldalukat, aztán kétségbeesetten, fejjel mennek neki a háló fonatainak rést keresve, szabadság után sóvárogva.
- Egy évig tartott - mondta sóhajtva. - És tovább is tarthatott volna, ha az egyikünk közülünk nem lett volna asszony. A férfi, uram, a férfi el tudja felejteni a nemét, a szenvedélyeit, át tud alakulni semleges lénnyé, a férfi fel tudja áldozni az életét egy feladatnak. Asszony nem képes erre. Az asszony marad minden körülmények közt. Ez is ilyen volt. Pedig sokáig bírta.
Egy ilyen délutánon történt, mint a mai. Fullasztó, meleg, izgalmas délután volt. Lázban égő és haragtól kipirult arccal hajoltunk a víz fölé. Egy olyan hal kerülgette már egy hét óta a horgunkat, amilyennel eddig nem akadt dolgunk. Márna volt. Nagy, kifejlett példány, hófehér húsú, rózsaszín pikkelyes, piros szárnyú ravasz márna. Önnek fogalma sincs arról, mit mívelt velünk ez az állat. Kiforgatott a tudományunkból, elvette az önbizalmunkat. A legravaszabb cselfogásainknak fittyet hányt és bámulatos gyorsaságával, villámgyors támadásával kijátszotta minden ügyeskedésünket. Elvitte a legízesebb csalétkeinket, jóllakott minden nap a mi kosztunkon anélkül, hogy csak egyszer is megakadt volna a horgunkon. Sóváran csillogó szemmel néztük, amint sikerült lakomái után jókedvében hol itt, hol ott kivetette magát a vízből s kacéran megvillogtatva hófehér testét az arany napsütésben, ismét visszasüllyedt a hullámok közé.
Így folyt ez hosszú, tikkasztó nyári délutánokon és minden nap egy újabb tervünket játszotta ki vérlázító leleményességgel. Mi férfiak leküzdöttük a haragunkat és becsületes elszántsággal, komoly nyugalommal küzdöttünk ellene. Az asszony azonban nem tudta türtőztetni magát. Sírva fakadt, valahányszor balul sikerült valamelyik fogásunk és kegyetlenül összecsukott szájjal ült a helyén, mint a prédájára leső párduc, amikor a márna az ő horgához közeledett. Hiába intettük hidegvérre. Mindinkább fogyott a nyugalma. Hiába, ő nem volt vérbeli halász. Ekkor egy napon megtörtént a baj. A csúfondáros, elbizakodott állat elkapta az asszony horgát, de úgy vette a szájába, hogy a horog hegye meg ne sértse. Csak igen öreg, tapasztalt hal ismeri ezt a fogást.
Mindnyájan azt hittük, hogy végre célt értünk. Az asszony valóságos eksztázisban, macskaszerű mozdulatokkal csavarta mindig rövidebbre a vékony fonalat; közben a legrafináltabb mozdulattal játszatta, fárasztotta, kieresztette, majd ismét beljebb húzta immáron hatalmunkban levő ellenségünket. Végre elfogyott a fonál. A márna már alig mozgott. Ekkor az asszony nagyot sóhajtott és felemelte a horgát - üresen!
Elképedten, kétségbeesetten bámultunk a vízbe, a csúfondáros hal pedig néhány lépéssel odább még egyszer magasra dobva ingerlő testét, eltűnt a mélységben.
Mi nyugodtak maradtunk, férfiasan viselkedtünk. Ő nem tudott uralkodni magán. Asszony volt.
Felállott és dühtől könnyes szemmel, kiterjesztett karokkal nézett a vízbe s szenvedélytől fuldokló hangon mondta:
- Az enyémnek kell lenned. Ó, az enyém leszel!
Aztán felénk fordult s így szólt hozzánk:
- Urak, aki ezt az állatot a hatalmába tudja keríteni, abba szerelmes leszek. Az ember a talpán, annak a felesége leszek.
Itt történt a hiba. Ilyen kijelentést nem tesz igazi halász. Ebben a pillanatban megbomlott köztünk a harmónia, ettől a pillanattól kezdve mi ismét férfiak lettünk. Közönséges, húsból és vérből álló, minden eszményi cél iránt érzéketlen férfiak, akik többé nem ismertünk ambíciót, nem szerettük a szenvedélyünket, a napsugaras, tavaszi délelőttöket, a nagy kékszínű vizet, a csillogó halakat - csak az asszonyt láttuk, a piros ruhás, fekete hajú ravasz nőt, akit bírni akartunk, aki odakínálta magát egy fickándozó, ezüstszínű halért. Abban a pillanatban megláttuk, hogy az az asszony szép, hogy kívánatos, hogy a könyöke gömbölyű, hogy a dereka hajlékony, mint a fiatal sügéré, hogy a szája meleg és piros, hogy a szeméből mennyei boldogság villog elő. Vágytunk az ölelésére, a csókjára s epedve vártuk azt a pillanatot, amikor a karunkba ölelhetjük s az első csókot hófehér ajakára lehelhetjük.
És gyűlölni kezdtük egymást. Többé nem beszéltük meg közösen a terveinket. Külön-külön mentünk haza s az éjjeleket tervezgetéssel töltöttük, hogy hogyan kerítjük meg előbb a halat, aztán az asszonyt. Másnap féltékenyen figyeltük egymás horgát s a kétségbeeséstől elállott a lélegzetünk, ha a hal a másikhoz közeledett. Aljas, méltatlan fogásokhoz folyamodtunk, nem mertünk egymás szemébe nézni.
Az asszony mindezek alatt mögöttünk állott és puha kékszínű szemével hol egyikünkre, hol a másikra vetett epedő, bátorító pillantást. Mi elszántan, sóváran villogó szemmel néztünk a vízre, amelyben a mi piros szájú, fehér testű ellenségünk lakott, akinek halála egyikünknek boldogsága, a másiknak boldogtalansága lesz.
Félszemmel a horgunkat, másik szemünkkel az asszonyt figyeltük. Ő pedig bátorított bennünket. Hol hozzám, hol a másikhoz simult, hízelgő szavakat súgott a fülünkbe, ha ügyesen dolgoztunk. Máskor kicsúfolt. Csípős, kellemetlen szavakkal lebecsülte a tudományunkat, kontároknak, vasárnapi kiránduló halászoknak nevezett bennünket, aztán sírva fakadt és dühösen becsmérelte a ravasz, ezüst testű ellenségünket.
Napról-napra szebbnek, kívánatosabbnak találtuk. Nemsokára jobban vágytunk utána, mint a vízben úszó ellenségünk után, akiért néhány nap előtt fél életünket feláldoztuk volna, akinek az elfogása boldoggá tett volna, az életcéljukat elért emberek közé sorozott volna. A márna eszközzé, közönséges csalétekké süllyedt a szemünkben, amelyet bármi áron hatalmunkba kellett kerítenünk, mert csak az ő halála árán szerezhettük meg ezt a kívánatos zsákmányt, ezt a piros ajkú asszonyt, aki mutogatta, kínálgatta magát, mint a vízből magasra felvetődő márna, aki csalogatott, kínzott bennünket, a kezünkbe adta magát és ismét kisiklott, akárcsak a vízben élő testvérei, akik után tán azért vadászunk annyi szenvedéllyel, mert rejtelmesek, mert nem ismerjük az életüket, mert kisiklanak a kezünkből, ha megfogjuk őket s egy pillanat alatt eltűnnek az ismeretlenségbe, a titkos, zöldszínű vízbe, ahova igazán sohse hatolhat ember szeme.
Ekkor egy napon nagyon hevesen támadott a márna. Parafadugónk táncolt a vizen és mi irgalomtól reszketve húzgáltuk ki a horgunkat, de mindig - sikertelenül. Az asszony kipirult arccal mögöttünk állott és lázasan csillogó szemmel figyelte a munkánkat.
Gyönyörű volt ő azon a napon!
- Nem értenek hozzá! Oh, én már rég túljártam volna az eszén! - kiáltotta csúfolódva.
Szégyelltük magunkat.
Szégyelltük magunkat mi, komoly, tapasztalt halászok.
- A nők csak beszélnek - mondtam gúnyosan -, de ha tettre kerül a sor, akkor nekünk engedik át a szót.
A társam helyeslőleg bólintott. A férfinemet érintő ilyen elvi kérdésekben mégis egyetértettünk.
- Pedig én tudom, hol a hiba! - mondta az asszony. - Rosszul fűzik a horogra a csalétket.
- Ez akkora sértés - feleltem méltatlankodva, mégis szerelmesen -, amit csak akkor fogok megbocsátani, ha a feleségem lesz.
Az asszony gúnyosan mosolygott és fehér fogait villogtatva először az én, aztán a társam szemébe nézett s így szólt:
- Ha én tűzném a horogra a csalétket, sikerülne a dolog; és annak sikerülne, akinek én akarom, hogy sikerüljön. - Megint mosolygott, bódítóbban, mint valaha és a társam, akit én e pillanattól kezdve jellemtelen embernek tartottam, elhalványodva, megzavarodva, remegő hangon így szólt:
- Ezt az ajánlatot, úgy hiszem, elfogadhatjuk.
Megvallom, én is meginogtam. Elfogadtam ezt a halászhoz méltatlan eljárást. Az a nő engem is jellemtelenné, gyönge akaratúvá tett.
- Elfogadom - rebegtem lesütött szemmel, szégyenkezve.
Az asszony felhúzta horgainkra a csalétket, de mi nem figyeltük, hogy mit tesz. Az arcát néztük, a szerelmes kék szemét, a hófehér gömbölyű karját, amint a ruhaujja alól elővillogott, mialatt a horgunkkal foglalkozott.
Mindketten éreztük, hogy életünk legfontosabb pillanata előtt állunk s lüktető halántékkal, elhomályosuló szemmel figyeltük a piros parafát.
Néhány pillanat múlva a társam horgán fickándozott a márna...
Én ott maradtam a parton és kétségbeesetten, elboruló szemmel néztem utánuk. Boldogan egymáshoz simulva mentek. Éreztem, hogy a boldogságot, életem boldogságát viszik el tőlem. Hangosan nevettek örömükben. Elfelejtették, hogy én is ott vagyok és hálásan simogatták a nagy, hideg halat, amely ilyen közel hozta őket egymáshoz.
- Akkor megígértem, ahány márnát fogok, mindnek széttaposom a fejét... Huszonöt év óta várom ezt a pillanatot. Végre ma ütött a bosszú órája.
Széthajtotta a szelíd, zöld fűzfahajtásokat és a földre mutatott.
A ma fogott márnák ott feküdtek szép sorjában egymás mellett szétroncsolt fejjel...
És ekkor nevetés hangzott mögöttünk. Csengő asszonyi nevetés.
Egy asszony állt mögöttünk a parton.
Az az asszony, akiről beszéltünk.
Egészséges arcú, fehér nyakú, mosolygó szemű asszony volt, kissé lusta mozgású, olyan, mint a sebes rohanású patakból a nyugodtabb mederbe kerülő komoly hal, aki fürge és fiatal is tud lenni, ha kissé megzavarjuk körülötte a lusta vizet. Gúnyosan nevetve beszélt. Fehér öklével megfenyegette az én öreg barátomat és ezt kérdezte tőle:
- Mit csinálnak a márnák?
Az öreg széjjelhajtotta a bokrot és rámutatott a kiterített áldozatokra.
- Megbűnhödtek azért az egyért - mondta azon a félkomoly hangon, amelyiken kicsit szomorú, de rég elmúlt dolgokat szoktunk vidámabbá tenni.
Az asszony halkan elnevette magát.
- Most meséltem el - mondta az öreg rámnézve -, hogy miért maradtam én agglegény.
Az asszony megint nevetett. Kék szemében sápadt fény csillant fel. Közelebb hajolt hozzánk és így szólt:
- Az a szegény márna nem tehetett arról. Nem ő választott akkor. Én választottam.
Az öreg Kepes meghökkenve felkapta a fejét.
Az asszony megint csak nevetett kacéran, hamisan.
- A maga horgára nem tettem csalétket. Azt akartam, hogy a másik fogja meg.
És jókedvűen tovalebbent, mint azok fehér testű, piros szájú, izmos halak, amelyek ott ringanak előttünk a lusta, langyos, a csalóka, a kiismerhetetlen vízben, aztán váratlanul, egy rebbenéssel eltűnnek a szemünk elől a mélységbe, ki tudja, hová...
Szótlanul ballagtunk hazafelé a süppedős vízparton. A forró, tikkadt hőség már elmúlt. Alkonyodott. Hosszú, iromba árnyak rajzolódtak a zöld hullámokra, leheletnyi finom szellő suhant végig a lomha folyó hátán és nagy foltokban borzolni kezdte a tükrét.
Messze, a völgytorok végén kiült a szürkülő ég aljára az első csillag.
A magasban egy kiterjesztett szárnyú fehér sirály kóválygott. Elmélázva néztem az alig libbenő madarat és eszembe jutott, hogy abból a magasságból már egyforma szürkék a kis emberek kicsi és nevetni való tragédiái, meg a nagyvilágot rengető, életmegrázó események.
Kinyúlt kecskebékák cuppantak előttünk a vízbe és a szürkülő levegőben, a hullámok fölött, rajzani kezdtek a fehérszárnyú kérészek.
Az én öreg barátom szótlanul lépkedett mellettem és csak úgy maga elé dörmögte.
- Ilyenek a márnák. Az ember huszonöt évig foglalkozik velök és még se ismeri őket.