A lap feldolgozottságának foka

A lyukas mogyoró

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lyukas mogyoró
szerző: Szendrey Júlia
(1863.) Megjelent az Arany János által szerkesztett Koszoru 1863. évi 26. számában, (Sz. J.) jegy alatt.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Karácsony estéje volt, kártyáztak a fiuk; még pedig ugyancsak nagyban ment a játék: egész marok dió és mogyoró volt egyszer-egyszer betéve. Nem lehet hát csodálni, ha minden játék végével a közérdekeltség jókora zajban nyilvánult s a nyerők öröme hangos újjongatásban tört ki. Hanem az volt a legfurcsább, hogy a vésztők csak olyan jóízűen nevettek balsorsuk fölött, mint azok, kiket a szerencse pártolt. Ez aztán igazi mulatság volt! Legtöbbet kaczagtak egy kis lyukas mogyorón, mert senki sem akarta megtartani; valahányszor a nyereményt szétosztották, mindannyian tiltakoztak ellene s akinek mégis jutott, az ugyancsak sietett a legközelebbi alkalommal ismét túladni rajta. Biz ez senkinek sem kellett. Egész este folyt a vita miatta; ki nevetve, ki boszankodva igyekezett szomszédjára tolni.

— Hiszen hasznavehetetlen! ezt nem lehet megenni! — mondta mindegyik.

Hanem végre mégis akadt pártfogója: egy kis fitos orrú, hamis szemű fiucskának kedve jött rá, beváltotta, zsebébe tette s azt mondta: ő bizony szereti ezt a kis lyukas mogyorót, olyan mintha szeme volna s neki úgy tetszik, mintha azon valami kukucskálna reá.

A többi kinevette ezért a gondolatért, de csakhamar békén hagyták, senki sem irigyelte tőle a kis hasznavehetetlen mogyorót. A kis fiú aztán elő-elővette zsebéből s egész kedvtelve forgatta és nézegette körül és szörnyű kíváncsi képeket vágva vizsgálgatta a kis lyukat rajta, mintha ott okvetlen valami felfödözést kellene tennie. Mikor aludni ment, még az ágyba is magával vitte s minthogy a sötétben nem láthatta többé, a füléhez tartotta, rázogatta, mintha az valami csodálatos dolog lett volna, hogy az összetöpörödött bele, úgy zörgött benne. Mindaddig játszott vele, mig csak szemei le nem csukódtak s ő, álomba merülve, lehanyatló kezéből ki nem ejté a mogyorót. De ez akkor sem hagyta ám el őt, nem esett le a földre, hogy elbújjék, mint ahogy a többi mogyoró tett volna, oh nem! ez szépen párnáján maradt, füléhez gurult, egészen közel hozzá, ott meghúzta magát s miként a kis fiú foglalkozott vele ébrenlétében, úgy most annak viszonzásául, midőn az aludt, ő eredt vele barátságba, még pedig ugyancsak bizalmas barátságba, mert egész élettörténetét elmesélte neki.

Persze, hogy a kis fiú azt hitte, hogy álmodott s másnap reggel szaladva jött hozzám, hogy vélt álmát elbeszélje, de én mindjárt kitaláltam, hogy az a szegény megvetett kis mogyoró valóságos élettörténete, ki elmondása által akarta háláját tanúsítani a jó kis fiú iránt, ki nem fitymálta őt, mint a többi, hanem jószántából magáénak vállalta, eltette és játszott vele, pedig lyukas volt és megehetetlen.

Akarjátok tudni a kis fiú álmát, a lyukas mogyoró történetét s ezt a kis mesét? Hát hallgassátok!

Egy kis berekben születtem, dús lombozatú bokor ágán, nedvtől duzzadó levelek közt elrejtve. Első életkoromban úgy be valék burkolva, hogy se az éjszakák hidege, se a déli nap forró sugarai nem férhettek hozzám. Amint kissé erősödni és fejlődni kezdtem, mindenképen szerettem volna kibontakozni terhemre váló takaróimból. Türelmetlenségemben panaszra fakadtam testvéreim előtt, — mert négyen, vagy öten voltunk egy csomóban — hogy én már kivágynám a szabadba, hogy én élvezni akarom a levegőt, a napsugarat, a szellőt. „Oh ne, oh ne!" rimánkodtak testvéreim, „még nagyon gyöngék vagyunk, még nagyon éretlenek s mindez megárthatna; várjuk meg az idejét mikor megnőttünk, megerősödtünk, akkor aztán lassankint előbújhatunk, kibontakozhatunk takaróinkból s szabadon érhet a lég és jótékonyan hat reánk a napnak melege!" Erre aztán még jobban behúzták magokat takaró kelyheikbe s nyugodtan várták, midőn idejök megérkezik. Megvetéssel fordultam el tőlük; s igy életem első kora türelmetlenségben s haragban folyt le.

Mult, mult az idő; nyári nap sugarai végre kifejtettek és megérleltek. Mohó kíváncsisággal bújtam elő, hogy ez annyira óhajtott kor minden gyönyörét élvezzem. Ámde mit nyertem én vele! Mit ér ez nekem! Midőn most már szabadon érhettek a nap forró sugarai, hajnalban szabadon hullhattak reám a harmat üdítő cseppjei, mindez oly mindennapivá, oly érdektelenné vált előttem.

Igy voltam mindennel, ami környezett; csak arra vágytam, ami messze volt tőlem, amit nem ismertem. Ha madárka énekelt fölöttem, nem hallgattam vidám dalait, sőt boszankodtam, midőn körültem tánczra kerekedtek a suhogó levelek. Ha az ágakat enyelgő szellő himbálta ide s tova, én feszesen s mozdulatlanul igyekeztem az enyémen maradni. Mindez csak boszantott és keserített. Ez volt életem délpontja.

Mikor leszedtek bennünket, sajnálat és bánkódás nélkül szakadtam le a szülői bokorról; kíváncsian lesve azon uj tapasztalatokat, melyeket majd uj helyzetemben teendek. Itt sem leltem kielégítést. Zsákból zsákba töltöttek bennünket, csörögtünk zörögtünk, de ez mind csak haszontalanság volt, tudvágyam és kíváncsiságom soha megnyugodni nem engedtek, mig végre az örök elégedetlenség férge, mely szüntelen rágódék rajtam, ablakot nem rágott rajtam, melyen most már kényem kedvein szerint vizsgálódhattam és tekintheték szét a világban. Eleinte nagyon örültem e felett, de egyszer csak azt vettem észre, hogy kíváncsiságom kielégítése által értéktelenné, haszontalanná tettem magamat. Bárkinek a kezébe kerültem, senkinek sem kellettem, hiszen férges voltam, megehetetlen!