A lovak
szerző: Thury Zoltán
I.
Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes, aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü, olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.
Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak. Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok cseléd a kut felé.
Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.
- Parancsol nagyságos ur.
- Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...
- Bajos az, nagyságos ur...
- Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és retteneteset kiáltott.
- Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra! - Megint a diván felé fordult s most már dühös volt nagyon. - A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja. - Megint kifelé nézett s ujra rákiabált a legényre. - Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom! - S egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig, lelkesedni kezdett.
- Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát a hogy ideszól, nem ész az, nem?...
A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, gyönyörü állat.
- Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj, ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?
Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.
- Drágáim...
II.
Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.
Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az nagyon dühbe jött.
- Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... Pusztuljatok mindjárt...
Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett magára.
- Vége, vége... agyontapos...
Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.
- Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jött...
- Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!
A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.
- Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.
- Többet ér neki egy lova, mint mi mind...
Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a tanítót és huzta maga után.
- Jöjjön, jöjjön. - Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:
- Czézár! Menelaus!
Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.
- Hallja! Hallja! - Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kezdett. - Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna? - Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a pillák alatt, az a bánat. - Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek. - Egy nagyszügyü pejnek átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott. - Igy, igy mulassunk. - Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.
- Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...
A tanító kiabálni kezdett.
- Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.
- Maga nem érti, nem érti...
A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.
Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.
- Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk. - A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.
- A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.
- Segítnek abban a lovak is.
III.
Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.
Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.
- Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...
Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltünt az utcza végén.
A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.
- Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.
A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.
- Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé... Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...
Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.
- Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek. - Már lőtt is. A golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.
Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.
- Ne még. Két-három hét mulva...
Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.
- Doktor! Doktor!
Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett. - Miatyánk, ki vagy a mennyekben... - Nem tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.
- Sohase jön vissza... vége, vége...
Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.
Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.
Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.