A lovagló leány
szerző: Bródy Sándor
Szép egy öreg hadvezér lovon, még szebb egy fiatal leány. Hihetetlenül csábító, hódító, szerelmet parancsoló. Ha rajtam állana, minden bátor kisasszony alá adatnék egy paripát, feketét vagy pejt, ahhoz képest, hogy fekete vagy szőke. Nem volna szükség többé bálra, habruhákra, atlaszcipőkre. Csak egy hosszú, fekete, szigorú ruhára...
Mint a milyenbe az a kisasszony öltözött, a kire most hirtelen emlékezem. Lássuk, mit tudok róla.
Keveset. Nem igen ismerem azokat a leányokat, a kiknek módjuk van lovagolni. A kiknek mestersége, azokat igen is jól, de az más. Én a szegény leányokat ismerem főként és amióta megtanultam a betűvetést, azokat siratom sok fekete tinta-könyhullatással. Néha - különösen újabban - haragszom is rájuk, nagyon is megérzik, megéreztetik, tudják és tudatják, hogy a szerelmen kívül más nagy dolog is van a világon, - a kenyér. Megélni, egy állandó két- vagy háromszobás lakás, a házbér!
Tegnap beszéltem egy fiatal leánynyal, kékszemű, magas, karcsú, piros és szomorú átaljában. Tegnap víg volt; férjhez megy. Elveszi hozomány nélkül egy szintén szegény, de pénzkereső ember. Csak kelengyét és butort kap. A leány el volt ragadtatva a férfi önfeláldozása miatt. Az anyja aggódott csak egy kissé, halkan mondta, de a leány is hallhatta:
- Egy kissé beteges, a színe nem jó!
- Majd a rendes élet!
A mama megnyugodott. Egy másik idős asszony - rokon szintén - nem.
- Aztán - jegyezte meg élesen - első gondod legyen, hogy biztosítsa magát, előnyös életbiztosítást, a legjobb a...
A kékszemű leány közbevágott:
- Az az én gondom lesz!
Még nem volt meg az eljegyzés. Már csókolóztak, de az eljegyzés csak vasárnap lesz meg.
Hadd menekülök vissza az én lovas leányomhoz. A szegénység borzasztó, rég mondom én, hogy el kell törülni már csak a szerelem s a leányok kedvéért is. Imádom a kunyhó poézisát és érzéssel csókoltam meg valaha nem egy munkától kemény, barna kis kacsót, de ah, azok a fehér, hosszúkás kezek, a melyek oly lágyak és mégis oly keményen tartják a gyeplőt. Könnyű termetük libeg, mégis uralkodik a futó paripán. Elő a korbácsot, a ló táncol. Apró fogait a leány összeszorítja, ajkait talán meg is harapja, az uralkodás kéje, sőt egy kis kegyetlenség is tükröződik halványnyá lett arcán.
Minden férfiban van egy kis masochismus és nézi ezt a leányt mondhatatlan gyönyörrel. Egy vágtató fess huszártiszt nem hat így egy végzett preparandistánéra. A fő dolog azonban mégis csak az, hogy milyen roppant gyönyörűség azt a parancsoló úrnőt - szelíd asszonynyá tenni!
Találkoztam egyszer egy leánynyal, a ki lovagolt.
Szegény gyalogos poéta vagyok, nem tagadom és grófkisasszonyokkal nincs ismeretségem, még képzeletben sem. Sajnálom, nagyon szépek messziről. A jólét minden formáját ismerik ezek a lovagló kisasszonyok, nem arról ábrándoznak hát, minden álmuk megmarad így a szerelemnek. Ilyen, de ilyen volt az én grófkisasszonyom, az egyetlen, a kit ismertem.
Egy kis vidéki városban, fölötte és kivüle élt a társaságnak. Nem volt leánypajtása, a nevelőnőt otthon hagyta, a lovászt lekenyerezte, hogy ne kövesse. Egyedül kalandozta be a határt, lépésben járatva magas pejlovát. Én is tizenhétéves voltam akkor, mint a mennyi a kis kontesz lehetett és vadvirágokat szedtem a mezőn mindennap, a dicsőséges első szerelem oltárára. Bent a városban volt egy kis pisze fekete leány, a tarka párnáján találta minden reggel a harmatos virágokat...
A lovagló kisasszony mindennap látta s mindennap megmosolyogta az én bukétámat. Lenéz, gondoltam. Megirigyelte, megkivánta, - így gondolom most magamban.
Annyit láttuk egymást, hogy végre is köszönnöm kellett. Nem haragudott, visszaköszönt, sőt egyszer nyomra is vezetett:
- Amott a cseresben egész tábla sötét ibolyát láttam, azt szedje meg, azt vigye neki haza!
Elvezetett. A táblát mohón letaroltam. (A lova segíteni akart, rávágott.) A reggeli bukéta meglett egyszeriben.
- Hát nekem nem ad egy pár szálat? szólt halkan a lovagló kisasszony.
- Hogyne! Felnyujtottam egy pár szálat csakugyan. Megszorította a kezemet, s másnap, harmadnap, sokáig, talán egy hétig is ott láttam ezt a virágot a mellére tűzve. Már elszáradt, a fejét is lehullatta, csak a szára volt meg.
Nyár lett és én szedtem tovább bukétáimat. Szegény, zöld, girhes fiókpoéta, - azt hittem, hogy a kontesz mindig egy ruhát viselt, vagy hogy hanyag szobalánya volt.
Vége van a mesének. Ő rám sem ismerne többé, de én már megismerném. Minden elmúlt és a lovagló kisasszonyról többet semmit se tudok.