A litavai erdő
szerző: Mikszáth Kálmán
Öreg fák, melyek nem fölfelé, hanem oldalvást nőnek bele a levegőbe a bolondos litavai hegyháton. Ott korhadnak meg a sziklák között, miután letengették az életüket néhány száz esztendeig.
Unalmas sorsuk lehet. Más becsületes fának, mely egyenes földön nőtt, még megvan legalább az a gyönyörűsége, hogy az elsárgult levelei odahullanak őszkor alája, s ott enyésznek el gyökereinek talaját hízlalva; a litavai fák levelei aláperegnek a hegyháton, szikláról sziklára esve, szél elsöpri őket könyörtelenül.
Aztán a litavai hegyháttal rosszul bánik a természet is: gyakran megteszi a felhő, ha megharagszik, hogy lejjebb ereszkedik nálánál, s akkor aztán ázik az egész világ, csak a litavai hegyhát nem.
Hanem azért azok a jámbor fák mégis növekednek, s meghozzák minden évben a lombjaikat. Ugyan minek? Ember oda nem jut úgyse, hogy hasznukat vehesse - de az ördögöknek jó hely lenne ez szánkázni télen...
Ha igaz, hogy a teremtésben mindennek oka, célja van, vajon mi célja lehet a litavai fáknak?
Ha csak nem az, hogy a madaraknak legyen mire ráépíteni a fészkeiket?... Mert azt a litavai fák is megteszik, hogy a fiatal gallyaik gyengéden ringatják a csipogó kicsinyeket...
Csakhogy a madarak miatt bizony fölösleges itt az erdő: ott van nekik nem messze a zellei cserjés, bízvást szaporodhatnak abban is.
A litavai erdőt igen kevés ember ösmeri, benne meg tán egy se járt. Járható út messze nincs körülte. Egészen a madaraké az, meg a kígyóké.
Azt se igen tudja senki, hogy voltaképpen a Párdy családé. Ki törné ilyeneken a fejét? Akárkié, hiszen úgysem ér semmit.
Régi följegyzésekből, itt-ott fölbukkanó diáriumokból maga a família azonban tudja, hogy a litavai hegynek a délkeleti része egy Gyurcsányi leány hozománya címén őket illeti.
Hát iszen könnyű is már nekik tudni, mijök van még!
A família ez idő szerinti feje Párdy György. Hanem már erre a fejre nem jutott elég széles kalap. Az elszegényedett nemesek közé tartozik. Meglátszik imitt-amott az úri fény, de a fele már össze van kölcsönözve.
Ha vendég jön a házhoz, még dús az asztal, hanem ez már mind erőszakolt dolog, s ha ő megy valahova vendégnek, szépen megvannak vakarva a lovak, kikenve hájjal a hám, még mindig mutat valamit.
De hát ez már mind csak olyan, mint a litavai erdő harasztja, egy kis szél ha támad, elfújja örökösen. S mi lesz oszt akkor? Ej, lesz, ami lesz! Ő úgyse tehet róla, hogy elhibázták az elődök...
Sokszor simogatja meg sóhajtva unokája, ifjabb Párdy György buksi fejét.
- Hiszen, fiam, csak az az öt kenyér ne lett volna! Az az átkozott öt kenyér!
Elmondta ezt mindennap kétszer is. Az egész környék tudja, mit jelent: hogy mikor az a nagy éhség volt (évszámot se ő nem mondott, se én nem mondok), a nagyapjuk, Joannes Párdy de eadem, öt kenyérért adott oda két falut a Tihanyi nemzetségnek. Szóról szóra igaz. Megvan róla a hiteles dokumentum.
De öt kenyérért! Hát nem tudott még egy kicsit koplalni, akármilyen éhes volt is? Száradjon el a keze - vagy hogy már régen meg is száradt -, aki valaha dagasztotta azt az öt kenyeret!...
- Így tettek engem tönkre, így, így... Hja, szomorú dolog az, hogy az ember nem lehet saját magának az öregapja!
Igaz is. Párdyn nagyot lendítene most a két falu, mikor nincs már csak sovány nyolcvan holdacskája... no, meg a litavai erdő.
Ezzel az erdővel mindig gúnyolta a neje, meg az unoka, hanem az öreg csak nevetett.
- Hm. Jó az valamire. A litavai erdő is jó. Az bizony. Csakhogy tudni kell a dörgést! Igazi nemesember megbecsüli az ilyen jószágát. De ti nem értitek a familiáris politikát.
- No, ugyan mire való, az az erdő?
- Mire? Nem mondom meg, ha észre nem veszitek. Mert ez már olyan dolog, amit az istennek sem szabad meghallani. Azaz hogy éppen csak neki nem szabad.
A dolog abban állt ugyanis, hogy a litavai erdőt századokon át a jótékonyságok kegyes gyakorlására használta a nemes Párdy família.
Ha valahol a környéken elégett a falu vagy ha templomot építettek a buzgó hívek, legott előlépett egy Párdy (aki éppen akkor élt és uralkodott), s nyakrafőre sietett felajánlani a község és hívek számára ingyen épületfát a litavai erdejükből.
Persze hogy senkinek sem kellett az ingyenfa, de azért az mindegy volt, a jótékonyságot mégis csak gyakorolták a Párdyak. Fényt vetett ez a családra mégis. Nem kell azt a szegény litavai erdőt lebecsmérelni. Jó politika az a mennyország megszerzésére!
De ifjabb Párdy György, mikor nagyapja elöregedvén, őt tette meg gazdává (ő maga csak pipázott az ócska karosszékben az ambituson és sopánkodott az öt kenyér miatt), mondom, az ifjabb György nem sokra nézte a litavai erdőt.
Hiszen már maga Litava községe is cudar tót falu, melynek köves határát, hülye népét messze földön csúfolják. Régente a megyei rendek és karok száznyolcvan rénesi forintokat ígértek a szomszéd vármegyének, ha megengedi, hogy a határszélen fekvő Litava odakebeleztessék.
De a szomszéd megyének még száznyolcvan forint ráadással sem kellett. Majd bizony, hogy őt érje ezentúl mind az a csúfság, ami Litava miatt háramlik a nemes municipiumra!
Így aztán megmaradt Litava a megyéé, de nem volt nagy dicsőség komposszesszornak lenni benne. Hát még a Iitavai hegyhátat bírni.
Még csak rendes telekkönyve se volt szegénynek egész 1865-ig: Valami hiányos mappa és lajstrom maradt ugyan a Mária Terézia idejéből, de az elveszett. A megyei mérnökök, akik azóta térképeket készítettek a megye ábrázatáról, Litavát már nem is osztották el dűlőkre, parcellákra (ki az ördög vesződne azzal?), hanem a végtelenségnek eresztették olyanformán, mint mikor a nagy mappák legszélére egyszerűen oda írják, hogy »Adriai tenger«. Mérje meg aki akarja!
Mikor a mondott évben végre elrendelték, hogy Litavát is föl kell újból mérni, s rendes telekkönyvet csinálni róla, ifjabb Párdy György így okoskodott:
»Ha én bevallom a litavai hegyhátat, hát akkor nekem attól adót is kell fizetnem. Azt pedig én nem teszem... dehogy teszem.«
S amint megkapta a végzést, miszerint záros határidőig odavaló netaláni birtokainak mérnöki fölvétele céljából a szükséges bizonylatokkal jelentkezni el ne mulassza, mert különben... egy nyilatkozatot küldött be, hogy igényt nem formál Litavához, nincs is arra nézve semmi tudomása, hogy neki ott valamije lenne.
Így menekedett meg furfangosan a Párdy família a litavai erdőtől. Hadd fizessék attól az adót a madarak, meg a kígyók, ha ők használják.
Örült is rajta ifjabb György, kivált mikor a litavai szegény komposszesszorok, kik fizették a sok adót az áldástalan földtől, meg-megfenyegették tréfásan:
- Nagy lurkó vagy, Gyuri! Van benned talentum, fiú!
Csak az öreg Párdy dörmögött, haragudott:
- Nem jó volt. Nem szeretem. Nem szabad a rögöt kiereszteni a talpunk alól.
- De ha szorít, édes nagyapa?
- Akkor sem, sohasem. Hej, az az átkozott öt kenyér is!
Ifjabb György csak nevetett erre, de nem sokáig, mert egyszer csak az történt, hogy az ocsmány litavai hegyhátra inzsellérek jövének, s elkezdték méricskélni. (No, ugyan mi lesz ebből, mi?). Nemsokára aztán vasutat építettek fel a tetejére. Hát ki gondolt volna arra, hogy ezt az istenkísértést megcselekszik?
S megcselekedtek még többet is. Fűrészmalmot állítottak a hegyhátra.
Csodák estek ott. A nagy százados tölgy és fenyőfák egyre ritkulnak, dőlnek, s odamennek engedelmesen, ahová gazdájok parancsolja.
Jó volna most, sokat érne most a litavai erdő. De vége már.
Az öreg Párdy György elkeseredetten borzolgatja ősz haját, amint odahallik az ambitusra, ha csendes este van, a litavai vasút gúnyos füttye.
- Ostobák voltak az öregek - morogja epésen -, de még ostobábbak a fiatalok. Ki látott ilyet? Szörnyűség! Mondtam, becsüljétek meg az erdőt! Hja, így van az, ha az ember nem lehet saját magának az unokája!