A liliomok harca
| A liliomok harca szerző: Tompa Mihály |
Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hóditó kecsekkel mért áldott meg téged?!
Ha te nem oly pompás diszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál;
Ha bűvillatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irígy féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!
A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek;
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...!?
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.
E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irígy mivoltokban leginkább akarták;
A szelíd kék pedig, vonva, rábeszélve
Elegyült a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehérliljomra haddal ütni készek.
Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarja fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalaku kardja.
És igy közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában;
A fehérek hada, mint egy hószin fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre;
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba;
És tűkörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.
És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószinű zászlócskát tartván a kezében;
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy így ellenkednek!
S hogy okot nem adott soha nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölkedésre;
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik
Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja;
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,
Nád és gyékény közűl többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.
És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szivesen megadja;
Kedve ellen vett részt s a gyász ütközetben,
S ha el nem csábitják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen fegyvert ő nem is von;
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat; a szerelmet: szerelem!
Már csupán egy tábor áll a pártos részrűl,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül;
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Kik győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymásfelé nyomúl és egyik sem hátrál;
De im kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árviz... s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegűlten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.
S a fehérliliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirígyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.
Nem irígyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgája,
Járván tisztelettel s szerényen utána;
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban;
De hő kebeléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.