A lelki élet alaptörvénye
szerző: Csáth Géza
I.
1543-at írtak, amikor Kopernikusz kiadta munkáját az "égi világok mozgásáról". Ebben mondta ki először, hogy a világegyetem központja nem a Föld — mint az emberek addig hitték —, hanem a Nap. Továbbá, hogy a Föld nem áll szilárdan, hanem a többi bolygóval együtt körszerű pályán mozog a Nap körül. Kopernikusz felismerte naprendszerünknek, az égnek valódi szerkezetét. Ezzel momentán érthetővé és világossá lett mindaz a sok asztronómiai jelenség, amelyeket a geocentrikus elmélet csak komplikált és soha teljesen ki nem elégítő hipotézisekkel tudott nagy nehezen magyarázgatni. Például a bolygók látszólagos ide-oda mozgása. Mihelyt elfogadjuk, hogy a Föld, ahonnan azokat nézzük, maga is velük egy irányban körben mozog, rögtön tisztában vagyunk vele, hogy a komplikált mozgások csak látszólagosak, s a pálya valóban egyszerű kör.
Ismerjük Kopernikusz elméletének sorsát. A hivatalos tudomány lecsepülte, lenézte, agyonhallgatta, mint valami fiatalos szeleverdi, tudománytalan hipotézist. Az egyetemeken kétszáz esztendeig úgy adtak elő róla, mint elfogadhatatlan, nevetséges ábrándról, és szorgalmasan — csoportosítva a tudományos(!) érveket — cáfolták. Ó, azok az akadémikusok mindig egyformák voltak! Az emberi haladás és megismerés legfőbb akadálya mindig maga az ember volt. Nem a csillagokat elválasztó irdatlan távolságok, nem a műszerek tökéletlensége. Azokkal szinte játszva birkózott meg. Hanem a saját előítéletei, a saját gyengesége, magyarán szólva a saját önző ostobasága. Sóvárgunk az igazságért, szomjazunk a megismerésre, egyszersmind azonban bennünk van, hogy félünk a valótól, nem akarunk látni, nem akarjuk a dolgokat úgy látni, amint vannak. Figyeljünk csak! Itt olyasmi rejlik, ami a kulcsot adja meg nekünk az emberi lélek ismeretéhez.
Ebben a nem akarásban tudniillik mindenkor alacsonyrendű érdekek rejlenek. A tudományos előítéletek a legkomiszabb fajta önzésből fakadnak. Vegyük Kopernikusz példáját. A tudósok a bibliával fordultak ellene, mert azt hitték, hogy az elmélet ellentmond Mózes teremtéstörténetének. Az egyház lévén a gazdájuk, féltették a kenyerüket, féltették a bőrüket és a közvéleményt szépen meghagyták a régi téves hitben.
Azután ne felejtsük el az irigy féltékenységet se. Egyikük se szeretett volna belenyugodni, hogy a csillagászatot felforgató nagy felfedezés mástól származzék. Ezért azután már ki-ki eleve rosszindulattal fogadta, vagy egyáltalában meg se vizsgálta Kopernikusz bizonyítékait. Az embernek nevetnie és dühöngenie kell, ha olvassa, hogy logikus, tanult elmék irigy elvakultságukban inkább elkövették a legközönségesebb logikai hibákat, mintsem hogy elismerjék Kopernikusz nagyságát, zsenijét. De részes volt ebben a dologban az egész közvélemény is. Mert érdeke volt mindenkinek, hogy a geocentrikus nézet megmaradjon. Kellemesebb azt hinni, hogy mi vagyunk a világegyetem álló, szilárd közepe, mint elfogadni, hogy Földünk csak egy ide-oda mozgó porszem abban. Lelki érdekünk, hogy higgyük, hogy csak egy világ, egy élőktől lakott égitest létezik, mert így abban a kellemes gondolatban is ringatózhatunk, hogy a többi égitest mind csak lámpa és lampion, amelyeket az Úr kegye akasztott ki számunkra. Ez a szellemi jellegű, de szintén önző, tehát alacsonyrendű érdek, társulva a hivatalos tudósok kenyérféltésével és féltékenységével azután könnyűszerrel kétszáz esztendőre eltemette Kopernikusz igazságát és visszavetette ugyanennyi időre nemcsak a csillagászatot, hanem közvetve az egész tudományos haladást. Nem akartuk megismerni, nem tudtuk eltűrni az igazságot!
Kopernikusz munkájával egy esztendőben jelent meg Vesaliusnak, a nagy anatómusnak a könyve: Az emberi test szerkezetéről. A modern anatómiának, amely csak a közvetlen tapasztalást fogadja el, és az emberi test szorgalmas, részletes vizsgálatán, boncolásán épül fel, ez a könyv volt az első lépése. Azelőtt az anatómia is csak olyan féltudomány volt, mint a geocentrikus csillagászat. Az emberi testet felboncolni tudniillik nem volt szabad, és a tudósok úgy írták le a test belsejét, ahogy elképzelték, ahogy nekik jólesett.
Csak Vesalius óta kezdtük a testünket olyannak ismerni, amilyen valóban. De 350 esztendőnek kellett elmúlnia, hogy elérkezzünk ahhoz a legfontosabb stációhoz, amelytől a lelkünk valódi megismerését, természetének igazi felfedését datálhatjuk. Magától értetődik, hogy — mint Kopernikusz esetében és mint mindenkor — itt is előítéletek állottak útjában és állanak útjában részben még ma is a valóság felismerésének. Azonban ez a pont az, ahol az igazi tudomány győzelme a döntő csata lesz. Mert végezni fog az összes, valaha is elkövetkező előítéletekkel, a haladásnak minden bennünk rejlő akadályával! És éppen ez az ok az, amiért a lelki élet alaptörvényének, a lélek valódi szerkezetének és működésének a felismerését a haladás legfőbb stációjának mondottuk. Mert a megismerés műszerének a megismeréséről van szó. Ezáltal pedig a napfényre kerülnek a műszer hibái is. Azok a tökéletlenségek és gyarlóságok, amelyek éppen az előítéletekben nyilvánulnak meg. Módunk van ezután pontosan ellenőrizni, hogy hogyan rontja meg tudásunkat és logikánkat, ezeket a nemes és valóban isteni képességeinket az önzés, a saját érdekeinknek való kedvezés, a bennünk rejlő állat. S ha ide jutottunk, akkor ismerve műszerünk gyengeségeit, lelkünknek az előítéletekre és önzően hibás következtetésekre való vele született hajlamát, módunk van korrigálni azt. Éppen úgy, miként hibás mérleggel is teljesen pontos méréseket végezhetünk, ha már előbb meghatároztuk a hiba értékét.
II.
1887-ben adták ki Breuer és Freud bécsi orvosok könyvüket a hisztériáról. A lélekboncolás, a pszichoanalízis segélyével s az általa kikutatott tények alapján ez a könyv mutatta be először a lelkünk eddig soha nem vizsgált és teljesen ismeretlen belső mechanizmusát, struktúráját. Ekkor jöttünk tudatára először annak, hogy micsoda bonyolult, folyton forrongó, mozgó valami a mi agyunk. Ekkor kezdtünk rájönni, hogy egyetlen másodpercben nemcsak az érzékelések egész sorát fogja fel, hanem a benyomásokkal kapcsolatban és azoktól részben függetlenül is, agyunk folyton dolgozik, gondolkodik.
Ennek a félöntudatos és öntudatlan lelki életnek: az összetevő elemek e végtelen hálózatának eredménye az, amit kimondunk, amit írunk, amilyen mozgásokat végzünk — szóval az öntudatos lelki életünk. Amiből következik, hogy ha ismerni akarjuk az emberi lelket, elsősorban ezt a belső életet, ezt a hullámzást kell ismernünk. Azt, ami a mélységben van. A felszín, az öntudatos lelki élet ehhez képest már mennyiségileg is alárendelt, másodrendű fontosságú. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy lélekben az öntudattalan: minden. Ellenkezőleg: az öntudatos lelki megnyilatkozások — éppen azért, mert hiszen eredői a belső öntudatlan életnek — magukba foglalják és jellemzik az összes összetevőket. Viszont azonban a lélek való megismeréséről mindaddig nem beszélhetünk, míg ki nem kutattuk ennek a felszín alatti életnek a természetét, szabályait. Erre való a pszichoanalízis. Módszerét egy későbbi alkalommal fogjuk bemutatni. Most csak a lelki életnek azt az alaptörvényét ismertetjük, amelyet a pszichoanalitikus kutatás derített ki, s amelynek híján a pszichológia a legutóbbi időkig szintén csak a geocentrikus asztronómiával egyenrangú tudomány volt.
Pszichológiai alaptörvény:
Minden lelki történés célszerű, azaz olyan, hogy az egyén életérdekét, életoptimumra (legjobb élésre, legtovább való fennmaradásra) való törekvését szolgálja.
Az alaptörvény megismerése után első benyomásunk az, hogy eszerint a lelki élet mégis igen egyszerű valami. De nem így van. Mert érdekeink nagyon sokfélék. Vannak:
I. Szexuális érdekek.
II. Önfenntartási érdekek. [Ez utóbbiak közt is: a) Egészségérdekek. b) Pénzérdekek.]
III. Erkölcsi érdekek.
IV. Faji érdekek. [Ezek is többfélék: a) Családi érdekek, b) Helyi érdekek (amelyek a velünk egy házban, egy telepen, egy városban lakó emberekével közösek). c) Nemzeti érdekek (amelyek a velünk egy politikai nemzetbe tartozókkal közösek), d) Faji érdekek (amelyek az összes velünk azonos vagy rokonfajú emberekre nézve is közösek).]
V. Vallási érdekek.
Ez a sok érdek, amely az egyéniségünknek ebből vagy abból a szempontból való legjobb érvényesítésére vonatkozik, állandóan küzd egymással. Küzd továbbá a valóság tényeivel, amelyek lépten-nyomon megsértik vagy veszélyeztetik valamelyik érdekünket.
És ez a lelki élet. Törekvés és életoptimumra. A különböző és egymással sokszor ellentétes érdekeink kiegyeztetése. Alkalmazkodás a külső világ lehetőségeihez, éspedig oly módon, hogy a megoldás — az, amit cselekszünk, beszélünk — számunkra a lehető legkedvezőbb legyen.
Az az egyén, akinek ez nem sikerül, aki nem tudja kiegyeztetni az ellentétes érdekeit, vagy aki nem tud belenyugodni a külső világ korlátozó valóságába, kedélybeteggé lesz. A legegyszerűbb kedélybetegség az ártatlan, a nem veszélyes hisztéria. Egyúttal, mint látni fogjuk, mintája és példája az összes kedélybetegségeknek és elmebetegségeknek.