A legnyomorultabb
szerző: Kosztolányi Dezső
Az üzletek ajtairól banánfüzérek csüngenek, de még nem mindenütt érettek. Ezek a porhanyó, lisztes gyümölcsök nagyon csábítják fiamat, elindulok hát keresni édeset, sárgát. Ismerem a járást.
A harmadik utcában van egy boltocska, csak át kell mennem a kishídon, aztán jobbra csapni, majd balra. De amint ballagok, hozzám csatlakozik egy öreg nénike, ki, mint itt minden nő, fiatal, öreg, egyaránt, rojtos-fekete selyemkendőt visel, a szegénység, szomorúság szép gyászát. Beszédbe elegyedik, tanácsokat ad.
– Tessék arra – mutogat hervatag kezével –, a harmadik utcába.
– Tudom.
– Ezen a kishídon.
– Tudom, tudom.
– Előbb jobbra, aztán balra.
– Tudom, tudom, tudom.
Szaporázom lépteimet, de hallom, hogy a nénike, ki közben nyilván megváltoztatta szándékát és útirányát, szorgalmasan csoszog mögöttem. A kishíd lépcsőjén megszólal.
– Ugyebár ön zárai?
– Nem, kérem.
– Azt hittem, hogy zárai.
– Sohasem jártam arrafelé.
– Én – magyarázza – tudniillik Zárában születtem.
Fogalmam sincs, mit akar. Fürkész pillantást vetek rá, vajon nem koldul-e. De arca zártabb, mint a koldusoké. Visszateszem zsebembe a soldót. Ő tovább jön utánam, beszél.
– Velencébe csak akkor költöztünk, mikor egybekeltünk az urammal.
– Igen?
– Ennek már harminckilenc éve lesz szeptemberben. Férjem tizenkét évvel ezelőtt meghalt, a háború után férjhez ment a lányom, az egyetlen lányom.
Már lejöttem a kishídról, jobbra tartottam, abban a hitben, hogy most búcsút vesz rejtélyes kísérőm, de ő állhatatosan követett.
– Tetszik tudni, a lányom Milánóba ment férjhez. A vőm vasúti tiszt ottan, magas, derék ember, tavaly léptették elő. Mindjárt a pályaudvar mellett laknak. Volt ön már Milánóban?
– Voltam.
– Akkor könnyen megtalálhatja őket. Három szép szobájuk van. Hívtak is magukhoz, de én azt gondoltam, minek zavarni a fiatalokat. A fiatalok… a fiatalság… a fiatalok…
Amíg ezt mondta, ránéztem. Ott állt a verőfény folyékony tüzében, beburkolózva gyászos kendője magányába, s valami kutyaalázattal tekintett felém, hogy figyeljek szavára, mely itt oly unalmasan-ismert lehet mindenkinek, hogy rá sem hallgatnak. Engem pécézett ki, egy jöttmentet, ki még nem ismeri őt, egy siralmas idegent, ki még nálánál is magányosabb, hogy mindezt elpanaszolja.
– Viszontlátásra – szóltam türelmetlenül, s bementem a boltba, megvenni a banánt.
Hogy kijöttem, a nénike már a kishídon botorkált, visszafelé, egyedül. Ekkor ezt gondoltam:
– Szegény, gyónni akart valakinek, feltárta az életét, melynek titkát nem bírta tovább. Néha a vallomás oly szükséges, mint egy darab kenyér. De ennél még nem láttam nyomorultabb embert.
Fönn a kishídon azonban így szóltam magamhoz:
– És te? Mi mást művelsz te is, mint hogy megállítod az utcán az idegeneket, kik az üzletekbe iparkodnak, mesélsz-mesélsz nekik, folyton magadról, árulod lelkedet azoknak, kik ügyet se vetnek reád. Ki tudja, hogy kettőtök közül nem te vagy-e a nyomorultabb?