A legmodernebb párbaj
| A legmodernebb párbaj szerző: Mikszáth Kálmán |
A doktorom exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a szokott kávéházunkban reggelizzünk.
- Eredeti esetem volt - mondja. - Tegnapelőtt benyit hozzám egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab... Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt, s bizonyos köd ült sárga arcán.
- Mi baja önnek, Rosenblüh? - kérdém elcsodálkozva.
- Nagy bajom van, kedves doktor - mondá siránkozó hangon -, Schwarcz Dóri... a mi kedves Schwarcz Dórink párbajt fog vívni.
- Lehetetlen!
- Mégis úgy van - mondá ő leverten.
- És vajon mi vitte őt erre a szörnyű lépésre? - kérdém némi gúnnyal, amit azonban Rosenblüh nem vett észre.
- Mi vitte? Az vitte, hogy jövő héten fog jegygyűrűt váltani a Spitzkopf kisasszonnyal... a nagyobbikkal, azzal a sovánnyal, aki a románokból fejébe vette, hogy az ő vőlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri verekedni holnap reggel.
- És kivel fog verekedni?
- Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.
- És nem félt?
- Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtől, nem tudok vele mit csinálni. Jajgat otthon.
- De hát akkor minek verekszik?
- Meg kell lenni, a Spitzkopf-leány miatt... nagy parti.
- Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?
- Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél, én pedig vagyok a szekundáns, aki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap reggel idejövök a kocsival önért.
Ebben állapodtunk meg, s reggel csakugyan benyitott Schwarcz Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt, s prémes felöltőjében is úgy remegett, mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt húzva váll-lapockái közé.
Leültettem őket, s elkezdtem összeszedni a műszereimet.
- Micsoda ez? - kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az eszközök egyikéhez.
- Ez a fogó.
- Nos, miféle fogó?
- Ezzel veszem ki a golyót a testből.
- Miféle testből? - dadogá.
- Hát például az ön testéből, ha önt lövik meg.
- Ki?
- Ej, hát az ellenfele.
- Az, akit megsértettem?
- Persze az.
- Hát az mi?
- Ez pedig a tű, amivel be fogom varrni a sebet.
Schwarcz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött ott, mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt, s mint egy fadarab hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hős vértől pirosult gyásztérre, a megyeri erdőcskébe.
Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi népünkből, kinek segédjei is épp úgy, mint a Dórié, valóságos segédek... kereskedősegédek valának.
Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, míg végre megtöltötték a mennykő nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertől szerezték) golyóra, s felállították a két leventét. Egyiken se volt emberi ábrázat.
Egy, kettő, három, taps... Az volt a jel a lövésre. Semmi csattanás, semmi füst... a lövők ott álltak trémázva, mint a faszentek.
- Hát miért nem lőttek? - kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.
- Mi? Hát lőni kellett volna? - mondja Schwarcz Dóri ártatlanul. - Mért nem mondták?
- Jól van. Helyezkedjenek. Újra kezdem. A harmadik tapsra lőni kell.
- Egy...
Mély sóhaj szakad föl a Dóri melléből.
- Kettő...
A másik fél kezében úgy járt a pisztoly, mintha földrengés lenne.
- Három!...
- Halt! - ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. - Kiesett a golyóbisom.
Nosza, erre összeröffen a négy segéd velem együtt, odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; amint fölemelte, kiesett belőle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, míg megtaláltuk.
- Mi történik most? - kérdi fontoskodva a Diamant a Király utcából.
- A becsületnek elég van téve - véli Zwiebel Mór.
- Oh, persze... Mert istenítélet van abban, hogy a golyó kipottyan a döntő pillanatban - harsogja Rosenblüh.
De közbeszólt Blitz Mór a Két szerecsen utcából:
- Nem is annyira istenítélet, mint inkább, hogy ön nem tudta megtölteni a pisztolyokat... mert ön töltötte.
Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már eljöttünk, ne álljunk itt hiába.
Újra kezdődött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt, s kiállottak újra: egy, kettő, három!
A hősök irányoztak, s hallani lehetett a végzetes pillanatban, hogy:
- Puk! puk!
Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.
Az ellenfelek sértetlenül maradtak, s amint a füst eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délceg magatartással.
- Uram, én Schwarcz Izidor vagyok.
- Uram, én Weisz Jakab vagyok.
- Örvendek, uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk mind a ketten. Igaz-e, doktor?
Szívélyes örömmosollyal rázták meg egymás kezét.
- Az ördögbe is - szólt azután Weisz Jakab harcias mogorvasággal -, lőjünk még egyszer egymásra, uram.
- Lőjünk, uram - mondá Schwarcz Dóri lelkesen. - Szeretem a viadalt. Égek a harci vágytól.
A segédek aggodalmas arccal ugrottak közbe:
- Nem lehet, urak. Az minden szabály ellen van.
- Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók. Ilyen két kemény fickó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit kikacérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek, nem engedik... éppenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?