A leánykor
| A leánykor szerző: Kis János |
Musa, magyar hangon múlasd Pannonia elmés
Szépeit, a kik az olly parnassusi dalnak örűlnek
Melly a lomha időt siető szárnyakra repíti,
S nyájasan a szívet nemes érzésekre tanítja.
Gyenge leány, jer elő! - Oh, melly igen anyja vonásit
Festi varázsló képe! mosolygó barna szemével
Már ígéz, ajakin immár szép klárizsok űlnek,
S kellemes orcáin liliommal rózsa virágzik.
Ám de arany színnel játszó puha fürtje hajának
Majd ezután feketűl, hogy az éj-kedvelte setét szín
Hattyufejérségét szebben fénylelje nyakának.
Most a szél kéjére lobog vele, a mikor apró
Lépdellésivel anyja után szalad, és ha eléri
Köntöse földön nyúlt szárnyába ragaszkodik, addig
Hízelkedve dadog s esdeklik, míglen az anyja
Kérésére nem áll. Szeret ő bábjával időzni,
Asztala mellé ülteti azt, kávét tesz elébe,
Nyájas időtöltő szókkal múlatja, de búsúl
S sír végtére, midőn sok kérdésére makacskán
Hallgat. Az anyjától hallott intéseket ő is
Rája ruházza, pirongatván, hogy néma, ha szólni
Kellene. Atyja reá pillantván könyvei mellől,
Édesden mosolyog. Neki is panaszolja, hogy a báb
Nem tud szólani. S ím kiderűlt a gyermeki bús szív.
Egyszeriben mogyoró paripán bényargal az öcscse.
Ő félénk szemmel kíséri s epedve meginti.
Hasztalan! Itt is már látszik, hogy férfi teremtés.
Csak kocsi, ló s fényes fegyver kell néki, nem ismer
Félelmet; tapsol mikor a hadi trombita harsog.
Érzőbb és szelidebb a szív a gyenge leányban
Majd simogatva külön veszi s engesztelgeti öcscsét
Hogy kímélje magát s éltét ne bocsássa veszélyre.
A bátor gyermek hajol a szép szóra, lerakja
A fegyvert, elhagyja lovát, s hogy nénje örűljön,
Most szelidet játszik: katonából szolga szakács lesz.
Másszor az anyja nyomán gazdasszonykodni akarván
A kis Márta kereng forog, és a lomha cselédet
Példával s szóval nógatja dologra; vagy anyja
Varrását remegő kézzel próbálja követni,
S képzeli, hogy kajszás öltései cifra virágok.
Sokszor az atyja, örömkönyvet hullatva, ölébe
Felveszi, s azt idején ismérve szeretni tanítja,
A kit az ég és föld, mint fő jót, áldva magasztal,
S a mikor a nap, erős bajnok módjára, futását
Kezdi, vagy a hold hint völgyekre, hegyekre ezüstfényt
Ő szerető szívvel híven serkenti leányát,
Gyermeki gyenge kezét hogy az égre buzogva emelje.
A szép nap ha homályba borúl, az egek ha dörögnek,
S mennykövek a megnyilt felhőkből hullanak, akkor,
A rabi féléstől szivét vígyázva megóvja,
S inti, teremtőjét hogy egyenlőképen imádja,
A mikor a télnek zordon postái sikoltnak,
Vagy mikor a kikelet gyönyörű rózsái nevetnek.
Alvó lelke mihelyt ébred, bölcs gonddal azon van
Hogy legyen ép testben szelíd és nemes és szerető szív.
Így szeretettel ver szívének minden ütése.
Semmi keménységnek nyoma nincsen benne. Ha mások
Szenvednek, szánásra hevűl. Vallása legelső
Törvényét bétölti. Ha ellensége kevélyen
Üldözi, még azt is mint embert tudja szeretni.
Melly igen ég orcája, ha csak gondolja is, atyját
Hogy sérthette akármi dologban. Melly nagy ijedten
Melly forrón kívánja kezét csókolni, ha vétett.
Könnyei árja soká foly zápor módra szeméből,
S vétkén bánkódván nyugtát nem tudja találni.
Vajjon az illy lelket mint csábíthatja el a bűn,
A virtust melly olly idején ismerni tanúlta,
S irtózik, ha gonoszságnak csak hallja nevét is!
Oh nem! az édesden nevető szem, az angyali szép száj
Meg nem csalnak. Az asszonyi nemnek mennyei kincse,
A belső szépség, ifjúságával együtt nő.
Angyala éltének titkon körülötte lebegvén
Ártatlanságát minden lépésiben őrzi,
S az maga hinti reá a szépség drága virágát.
Aetheri álom zárja szemét, s egyszerre repül el
A szép hajnallal. Csókjával költi fel atyját,
Azzal együtt kezeit kulcsolva sohajt fel az égre,
S gyenge sohajtásit kedvelli az emberek atyja.
Osztán kellemetes történt esetekbe, mesékbe
Öltöztetve tanúlja szeretni az isteni virtust.
Mindent kérd, valamit lát hall. Mindenre figyelmez.
A hasznos tudományt szomjúan iszsza, hitének
Ágazatit vizsgálja, csudáit az isteni kéznek
A történt dolgok mezején leborúlva imádja.
S minden szép tettet bámúlva, örűlve magasztal.
Sokszor tagjait is hajlékonyságra tanítván,
A táncban próbál ékes tactusra repűlni.
Ő a gyenge szülék szeretett bálványa. Az atyja
Nem lehet el játékai nélkűl, látni akarja
Szüntelenűl, ámbár el van könyvekbe merűlve.
Béviszi, édesden csókolva, ölelve, az anyja
Atyjához. Csókolva ez is, s az örömnek özönje
Elteli két szemeit. Kiderűl az utóbbi jövendők
Éje körűlte. Remény által serkentve belé néz,
S gyenge leányának szerelem karjában igéri
Azt a szép örömet, mellyet most ő maga kóstol.
Végre, az éj mikor a földet pihenéssel imádja,
A szép lelkeknek szép álom száll le szemére.
Néma boszorkányok, halvány kísértetek, és más
Gyászos képzeletek futják csendes nyoszolyáját.
Víg álmok repdesnek arany szárnyakkal előtte.
Alván is mosolyog, s szép homloka tiszta eget fest.
Bársonyszín felhőn így nyugszik az angyal, az égből
Aki parancsolatit fel alá hordozza az úrnak.
Oh ti, az ártatlan lelkek hív társai, a jók
Áldott kísérői, dicső polgári az égnek,
Tőle ne térjetek el soha! oh vígyázva vigyétek
Mennyei szárnyatokon, hogy semmi veszélybe ne essék!
Hadd legyen ép testtel s lélekkel dísze nemének.